Az emojik a magyar közélethez túl szofisztikáltak

Azt jobban szimbolizálja a lájk és a diszlájk gomb, a másik a gonosz, a mieink nyerjenek bármi áron, különben jön az armageddon. És ugyanez odaát.

Gyakori vélemény, hogy a kormány emojikat ábrázoló plakátkampánya végérvényesen lebutította, faék-egyszerűségűvé degradálta a közbeszédet. Ezt vitatom.

Most tekintsünk el attól, hogy nyilvánvalóan a társadalmi célúnak hazudott hirdetések készítői nem abba a generációba tartoznak, akik ténylegesen használják ezeket az emojikat. Ha abba tartoznának, tudnák, hogy a minimálbéres plakáton használt „sima” szmájli már évek óta nem a boldogságot jelöli az emoji-kultúrában, hanem a passzív agresszió egyezményes jele, nagyjából úgy tudnám átültetni magyarba, hogy „szívj gázt”, egyes kontextusokban esetleg Hide The Pain Herold mémjének emoji-változata – ez mondjuk a minimálbér kapcsán még stílszerű is lehetne.

Vagy akkor valaki meg tudná magyarázni, miért válik ugyanaz a káromkodós emoji egy követendő példaként a Brüsszelen való illő és üdvös dühöngés illusztrációjából a szexuális propaganda szimbólumává – jelentsen az akármit is. (De tényleg, már a melegség népszerűsítését sem tudták definiálni, mi az a szexuális propaganda? Pornó? Akkor legalább használtak volna padlizsán-emojit, az legalább egy picit kreatív lett volna.)

Szóval ezen nagyvonalúan túllendülve szerintem az emojik túl szofisztikáltak a magyar közbeszédhez viszonyítva.

Van belőlük sok. Aki használja ezeket, tudhatja, hogy az okostelefonok szoftverfrissítéseivel kijönnek újabb és újabb változatok, én például a kétharmadukat még életemben nem használtam, pedig alkalmazom ezeket a hangulatjeleket. De a lényeg, hogy sokan vannak, sokfélék és az egymáshoz egészen hasonlók közt is apró árnyalatnyi különbségek vannak, mégis jól megférnek egymás mellett, elvégre egy programozó odapakolta őket valahol a messzi napfényes Kaliforniában.

És olyan jól megvannak egymás mellett, hogy valahogy az egymástól kicsit-jobban különböző figurák nem vádolják egymást kölcsönösen azzal, hogy őket fúrja és az ellenséget erősíti. Sokféle témának van emojija a villanykörtétől a viszkispoháron át a nehezen beazonosítható salátákig és valahogy senkiben nem merült föl, hogy egy-kettőt törölni kéne, mert most vannak ennél fontosabbak, nem ezzel kell most foglalkozni.

Nem, a magyar közéletet leginkább a YouTube lájk-diszlájk gombjai szimbolizálják jól. Vannak a jók és a gonoszok, e kettő – most már aztán tényleg – végső küzdelme dominál mindent.

A mi oldalunknak is vannak hibái. Itt sem tökéletes minden. De csöndben kell maradni, nem szabad kibeszélni a kánonból. Különben visszajön/marad a másik oldal, a sátán, a gonosz és akkor aztán itt lesz az armageddon. A közbeszéd állapota szörnyű, de nem mi kezdtük. Mi csak kénytelenek vagyunk hozzá alkalmazkodni, ellenkező esetben a másik ledarálna. A másik oldal annyira gonosz, hogy a nemtelen eszközeinek egy részét nekünk is át kell vennünk időlegesen, de csak azért, hogy legyőzhessük őket, különben tényleg mindennek vége.

Ismerős ugye? Nos, azt hiszem, kábé ilyen pszichózisban él a két szekértábor keménymagja egyaránt, csak ellenkező előjellel. Amihez ugyebár nekünk, közélettel foglalkozó embereknek valahogyan kellene viszonyulnunk.

Sokat gondolkodtam ezen, mivel nem vagyok kormánypárti, de az ellenzékkel is nehezen tudok azonosulni. Arra jutottam, hogy őszintén szólva nekem jóval fontosabb, hogy a magyar közbeszéd állapota egy kicsivel szofisztikáltabb, egy kicsivel kevésbé lebutított, kétbites, egyszerű és borzasztó legyen, mint hogy 2022 után Orbán Viktornak vagy Karácsony Gergelynek fogják hívni a miniszterelnököt.

Ahol mondjuk nem tények szándékos félreértelmezéséből gyártott „hírek” alatt esnek emberek egymásnak kommentszekcióban. Ahol, ha egy helyi ügy vitáiban megnézi egy újságíró, mi a véleménye egy regnáló polgármesternek és egy ellenzéki frakcióvezetőnek, nem több réteg anyázást kell lefejtenie róla, mire rájön, mi is az, amiben nem értenek egyet. Ahol nem ritka kivétel, hanem a normális, hogy a más politikai véleményen lévőkkel el lehet menni sörözni és jóban lehet lenni. Ahol ez a politikának nevezett torzszülemény visszavonul oda, ahová való: megvitatni a fontos közös problémáinkat, nem pedig elkezdi egyre indokolatlanabb részletességgel beszabályozni életünk minden pontját és nem az elsődleges jellemzője, hogy kérhetetlenül megosztja a társadalmat.

Mert én egy ilyen országban lennék boldogabb, és azt hiszem, a közéletnek erről kellene szólnia. Mutatom, így néz ki a tényleges boldog emoji, kettő van belőle és meggyőződésem szerint nem attól boldogok, ha a másik nem az.