Egy elpazarolt, szomorú, de tökéletes hétvége története

A Wolf Alice harmadik albuma a zenekar egy teljesen új oldalát mutatja meg. A londoni zenészek egy majdnem tökéletes lemezt raktak le az asztalra: ez 2021 eddigi legnagyobb meglepetése.

2021. június 4-én látott napvilágot a Wolf Alice új, harmadik albuma, ami a Blue Weekend nevet viseli. A korábban inkább garázsrockot punk behatásokkal keverő angol zenekar még 2014 környékén szerzett Nagy-Britanniában hírnevet, amikor az NME és a BBC Radio 6 felkapta az olyan kreatív dalaikat, mint a Moaning Lisa Smile, a Bros vagy a She.

A szélesebb közönség viszont akkor ismerte meg a londoni zenekart, amikor 2017-ben a Trainspotting 2 főcímdalát, a Silket ők adták. A Wolf Alice eddig két albumot adott ki a kezei közül, amik elég felemásra sikerültek, azonban 

egy zenekar történetében a harmadik album a vízválasztó, hiszen ekkor dől el, hogy csak a befutás utáni lendület vitte őket, vagy valóban jó zenészekről beszélhetünk.

Ezért is vártam a fejlődésben szerintem kicsit megrekedt Wolf Alice friss albumát, hiszen csak ezután lehet ítéletet hirdetni, hogy vajon megugorják-e azt a mércét, hogy fesztiválokon a késő esti idősávába kerüljenek, vagy maradnak a kora délutáni idősávban, amikor a fanatikus rajongók mellett csak a másnaposan gyógysörét fogyasztó tömeg dülöngél a zenéjükre – mint amilyenné például a jóval nagyobb reményekkel induló The Subways vagy a The Cribs vált.

Az album meghallgatása előtt azt gondoltam, nem fogják tudni elérni a következő lépcsőfokot,

erre a Blue Weekenddel egy olyan lemezt írtak Ellie Rowsellék, ami talán az évtized egyik legjobb albuma lesz, és amilyennek minden harmadik lemeznek lennie kéne.

Ellie csodaországban

A Blue Weekend témáját tekintve elég színes darab: az érzelmesebb, önmarcangoló témákat feldolgozó dalokat követi a sex, drugs and rock’n’roll-kultusz dicsőítése, a szerelmi csalódások, majd a bánat utáni belenyugvás és az öröm. Azonban ellentétben az első albumukkal,

a Blue Weekend nem egy stílusában és a dalok témáit illetően csapongó, összeválogatott dalcsokor, hanem egy nagyon gondosan kitalált koncepció alapán felépített lemez.

A zenekarnak jót tett a koronavírus-járvány miatti leállás, mert elképzelhető, hogy turnézás közben ilyen jól átgondolt és felépített albumot nem tudtak volna írni. Ugyan a fentebbi felsorolásból úgy tűnhet, hogy a dalok épp arról szólnak, ami eszébe jutott a szövegíró Rowsellnek, azonban ha az album dalaihoz mellétesszük a megjelent klipeket, akkor egy átbulizott éjszaka története rajzolódik ki előttünk, amiben az eufória, öröm, csalódás, szorongás és a belenyugvás váltják egymást – amikhez olykor önismereti elmélkedés is társul.

Ellie a szövegeiben egy elképzelt utazását meséli el, amire kvázi naplóként is tekinthetünk. A szövegek viszonylag kreatívak, miközben egyszerűek, de ez az album első pár meghallgatása után az ember semmit sem jegyez meg belőle,

mert egyszerűen annyira jó a hangszerelés és lebilincselőek az énekharmóniák, hogy a szöveg eleinte fel se tűnik a sokszor teátrális hangulatú zenében.

Így kell albumot írni egy rossz énekessel

Ugyan Ellie Rowsellnek nagyon jó hangja van, viszont ennek ellenére paradox módon egy nem jó énekesről beszélhetünk: a jó éneklés alapját adó megfelelő légzés egyszerűen hiányzik, ezért rekeszizom helyett torokból próbálja meg kiénekelni a megfelelő hangot, néha rosszul artikulál és intonál, azonban ami meglepő:

mindezek ellenére működik az egész.

Látszik, hogy az utóbbi időben Rowsell énektanárhoz is jár, hiszen annak ellenére, hogy kicsit népdalénekes módjára énekel a normális hangtartományában – bár ebben is fejlődött az előző albumokhoz képest –, a fejhangjai egyszerűen briliánsak, amit a zenekar nem is fél kihasználni.

Némelyik dalban egyszerűen elég maga az ének valami minimalista alappal vagy egy egyszerű akkordkísérettel, mert a zenekar elképesztő énekharmóniákat írt.

A Lipstick on the Glass-ban konkrétan gregoriánének-hatást is fel-fel lehet fedezni a verzékben, ahogy a Safe from Heartbreak (If You Never Fall in Love) refrénjeit is az énekharmóniák teszik zseniálissá. Utóbbi dalban az ének mellett csak egy akusztikus gitár van, amit néhol kiegészít egy basszusgitár, de ez is bőven elegendő, hiszen

a hangszerelés az egész albumon végig tűpontosan kimérve követi a célját, azaz a szöveg hangulatának az alátámasztását.

Emiatt az énekes-gitáros Ellie Rowsell mellett ki kell emelni a zenekar többi tagját is, hiszen zeneszerzőként megfelelően vizsgáztak:

a dalokat nem hangszerekre bontották, hanem összegészében vizsgálták, ami sokszor azzal járt, hogy az adott hangszer bizony csak a háttérben meghúzódva tesz hozzá az egészhez

– pedig a gitárosok nagyon kényesek tudnak lenni arra, ha a dal alapját nem egy erős gitárriff adja.

Az albumnak ugyan vannak gyengébb dalai, illetve az album végén kicsit le is ül a hangulat, viszont látszik, hogy mindegyik dalba és magába az album egészébe nagyon sok időt öltek,

hiszen hiába laposodik el a vége felé az album, az még így is végig lebilincselő és izgalmas marad

– így valószínűleg eleve az volt a célja a zenekarnak, hogy néhány pörgősebb dal előtt és után kicsit leüljön a felfokozott hangulat.

Az albumon jól váltogatják egymást a lassú és kicsit gyorsabb, illetve a hosszabb és rövidebb dalok, amit színesebbé tettek két, leginkább az első album előtti időket idéző punk-dallal, hogy aztán elérjük az album csúcspontját, a The Last Man on Earth-öt, ahol a zenekar egy teljesen új oldalát ismerhettük meg.

A korábbi albumok alapjait adó, garázsrockra jellemző hangszerek mellett néha megjelenő szintetizátorok helyett most valódi zongorát használtak, és egy érzelmes, lassan építkező, igazi balladát írtak, 

de az egész albumra jellemző lassabb tempó is remek atmoszférát teremt Ellie történetének.

Ha hinnék abban, hogy egy művészeti alkotást valami alapján le lehet pontozni, akkor

erre az albumra 10 pontból 9,5-et adnék.

Azért nem 10-et, mert tökéletes album nem létezik, pedig a Blue Weekend nagyon közel áll hozzá, hiszen a fiatal angol zenészek megmutatták, milyen albumot kell írni a könnyűzenét kulturális cikknek tekintő hallgatóknak 2021-ben:

a Blue Weekend egy érzelmi hullámvasút, ami végig fenntartja az érdeklődést, és az első pillanatától kezdve az utolsó hangig folyamatosan meglepi az embert.

Persze kérdés, hogy egy koncepcióalbummal mekkora sikereket lehet elérni a streamingszolgáltatás korában, amikor az emberek már nem egész albumokat hallgatnak, hanem csak dalokat, bár szerencséjük, hogy a dalok nemcsak az albumon, hanem önmagukban is megállják a helyüket.

Hogy pedig élőben majd miként fogják kiénekelni a gyakran három vagy négy szólamból álló énekharmóniákat, az a jövő problémája. Annak pedig minden hallgató örülhet, hogy ez nem korlátozta le őket az album írása közben.

Dalok, amelyekre kifejezetten érdemes figyelni: The Beach, Delicious Thing, Lipstick on the Glass, Safe from Heartbreak (If You Never Fall in Love), Play the Greatest Hits, The Last Man on Earth, The Beach II

Wolf Alice: Blue Weekend. Dirty Hit. 2021.

NYITÓKÉP: Wolf Alice / Facebook