Kilenc lemez, ami nem csak 2021-et tette szebbé

2021-ben nem volt hiány jó lemezekből, hiszen az elmaradt turnék és koncertek miatt a zenekaroknak bőven volt idejük lemezeket írni. Nem tudod mit hallgass meg még 2022 előtt? Összeszedtünk neked párt példát: mély, húzós gitárriffektől a dreampopon át egészen a modern jazzig!

2021 sok minden miatt volt egy érdekes, és rendhagyó év, és persze nem csak a járvány miatt, bár részben a járványnak köszönhető 2021 egyik legjobb élménye,

még pedig az, hogy sok új és izgalmas lemez jelent meg 2021-ben!

A leállás következtében elmaradtak a turnék, a koncertek, így a zenekaroknak is volt idejük új dalokon dolgozniuk.

Így 2021 végéhez érve össze is szedtük az idei év 9 szerintünk legjobb, legérdekesebb vagy egyenesen meghökkentő zenéjét.

Ha kicsit elvont zenére vágynál

+ Still Corners: The Last Exit

Amikor még 2020-ban ránéztem, idén milyen új albumok jelennek meg, elég felemás érzésekkel vártam a brit Tessa Murray és az amerikai Greg Hughes alkotta Still Corners új albumát, mivel az album megjelenése előtt kijött két dal közül az egyik kifejezetten gyengére sikerült.

Ennél nagyobbat viszont nem is tévedhettem volna,

mivel már első hallgatás után tudtam, hogy Murray és Hughes 2021 egyik legjobb albumát adták ki – már januárban.

Ugyan a megváltozott zenehallgatási szokások miatt ma már nem sokan hallgatnak végig egy teljes albumot, így elég merész vállalkozás volt a brit-amerikai zenekartól egy koncepciólemezzel előállni.

A leginkább korábban dreampop és futurista szintipop műfajba sorolható zenekar egy tökéletes, western-hatásokkal dolgozó, álomszerű lemezt írt, amiben a kínai koronavírus-járvány okozta magányt és egyhangúságot egy elképzelt utazás keretén belül dolgozzák fel Arizona elhagyatott sivatgajain.

Ahogy a korábbi albumoknál már megszokhattuk, Hughes alapjaira Murray jó szövegei és énekdallamai teszik fel a pontot:

az énekesnő szövegében néhol már-már filmszerű képeket fest le, az énekre rakott effektekkel pedig az egészet álomszerűvé is teszik.

A The Last Exit egy kreatív, merész album, aminek a felépítése egy nagyon jó ívet ír le és végig izgalmas marad – még akkor is, amikor a két instrumentális dalt, illetve a sokszor dalok felét is adó outrókat hallgatjuk, hiszen azzal ennek a hosszú, elképzelt útnak a végtelenségbe nyúló érzetét keltik. A harmadik lockdownt a The Last Exit mindenképp elviselhetőbbé tette. (Karóczkai Balázs)

+ La Femme: Paradigmes

Legtöbbször a fene sem emlékszik rá, hogyan akadt rá egy zenekarra, de a pszichedelikus new wave punk-akármi francia La Femme-ra pont emlékszem: a Lumenbe mentem be egy sörért még a Mikszáth téren, és az első lemezükről szólt egy dal, aminek ott helyben megjegyeztem a szövegét (fél év franciatanulás épp arra volt elég, hogy azt a pár szót le tudjam írni) és később rákerestem. Instant szerelem lett, olyan, amilyen ritkán van – mind az első, mind a második nagylemezükkel.

Az első lemezen (Psycho Tropical Berlin, 2013) még markánsan a szintetizátorra építettek – ebből a hangszerből egy élő fellépésen általában négy is van a színpadon, a ritmusszekcióval és néha tereminnel kiegészülve –,

a szövegvilágban pedig fideszeseket alaposan megrémisztő módon magukat fiúnak érző lányok meg ilyen mindenféle dzsenderdolgok is megjelentek.

A második lemezen (Mystere, 2016) is ez a vonal ment tovább, talán kevesebb punkos ízzel – a szövegeket tekintve itt talán az az óda (Mycose) kedvencem, amit az énekesnő egy hüvelygombához énekel. (Amíg nem nézed meg, eszedbe nem jutna, hogy erről szól a dal.)

Az idén megjelent harmadik nagylemezükön erősen használatba kerülnek a trombiták meg az ilyesmi dolgok, de ez szerencsére semmit nem vesz el a továbbra is teljesen autentikus élményből, amit a La Femme nyújt:

cirkuszos misztikumot nyújtó pszichedelikus dallamok, számomra szerencsére érthetetlen francia szövegek és iszonyatosan penge ötletek vannak benne.

Alapvetően a Cool Coloradot hallgattam a legtöbbet a lemezről, de itt és most a Nouvelle-Orléans-t kell klippel együtt berakni, hogy mindenki átérezze a nőnek öltözött Marlon Magnée energiáit. (Pintér Bence)

+ Actors: Acts of Freedom

Nem tudok eléggé örvendeni annak, hogy mekkora reneszánszát éli ismét a post-punk, amely a 80-as évek egyik jellegzetes underground zenei mozgalma volt, s amely most ismét hódít, mégpedig egy nagyon ízlésesen újragondolt és megvalósított formában. 

Ennek egyik legkiválóbb példája pedig a vancouveri Actors, amely októberben jelentette meg legújabb stúdióalbumát Acts of Freedom címen. A négytagú együttes, amely két csodálatos nőből és két zseniális pasasból, vagyis Kendall Wooding gitársoból, Jason Corbett énekesből, Shannon Hemmett billentyűsből, valamint Adam Fink dobosból áll,

hangzásuk pedig éppen annyira emlékeztet a stílus űttörőjére, a New Orderre, mint amennyire eredetiek és újszerűek saját jogukon.

Az Acts of Freedom egy 10 dalból álló lemez, amelyek mindegyike megáll saját dalként is, melyen Corbett egészen kiváló módon ellensúlyozza drámai és magával ragadó hangjával az olykor hideg szintimeneteket, illetve a sodró ütemeket,

amik egyébként garantált dallamtapadást okoznak mindenkinél, aki éli a post-punk másodvirágzását.

De talán még azoknál is, akik nem. (Ágoston Dániel)

+ L'Imperatrice: Tako Tsubo

A francia alternatív pop szerintem köszöni, jól van, egy országnak éppen elég lenne egy olyan remek lemez, mint amilyen a fent említett Paradigmes lett a La Femme-tól, erre jön a L'Imperatrice, és csinál egyet, ami majdnem jobb is.

Azért jobb – és azért rosszabb –, mert a szöveg- és látványvilág minden játékossága mellett jóval kevésbé cirkuszi és őrült az, amit a L'Imperatrice csinál.

Röviden úgy is mondhattuk volna, hogy majdnem olyan, mint a La Femme, csak hiányzik belőle a punk. De valójában egyáltalán nem hiányzik, egyszerűen teljesen más irányból érkezik, és az is lehet, hogy csak én kötöm össze őket fejben azért, mert franciák. De ami tényleg összeköti a két zenekart és a két lemezt, az

a végig a felszín alatt megbúvó, és mégis, néhol nagyon is prominens sötétség.

A lent látható klipben minden szépen kijön: egyrészt a játékosság, hiszen a történet szerint egy olyan szépségversenyt látunk, amin csúnya emberek indulnak; de ahogy halad előre a sztori, megjelenik valami Twin Peaks-re emlékeztető, David Lynch-i sötétség is, és ugyanígy válik fenyegetővé párhuzamosan a zene is, ettől a résztől sokadszorra is libabőrös tudok lenni. (Pintér Bence)

Ha inkább keményebb lemezeket hallgatnál

+ Fluisteraars - Gegrepen Door de Geest der Zielsontluiking

Bár összességében évek óta hallgatok megint nagyon sok black metált, azért nem merném azt állítani, hogy annyira változatos lenne a paletta: már a legújabb sulis hipszterek is legalább tíz-tizenöt évesek, a gyökerekhez ragaszkodó előadók nagyrészének pedig az a legnagyobb előnye, hogy nem sokkal rosszabb, mint azok, akiket másolnak.

A holland Fluisteraars elvileg az utóbbi kategóriába tartozik, de valahogy mégis több annál: a tompa és kaotikus hangzást már nem lehet annyival letudni, hogy ezt csinálta a Burzum vagy a korai Darkthrone is,

ahogy az impozáns, összesen három, természetesen szép hosszú dal is annyira át van gondolva, hogy ez már jóval több, mint aláfestőzene a nyomorult decemberi sötétséghez.

A Gegrepen Door de Geest der Zielsontluiking (soha nem fogom megjegyezni a címét természetesen) legnagyobb előnye az, hogy néha kifejezetten fura. Nem mondom, hogy még hasonlót sem hallottam soha, de egy olyan műfajban, ami legkésőbb valamikor 2000-ben túl volt a zenitjén igazán nagy szó azt mondani, hogy meglep egy-egy gitárhangzás.

Ha ez a fajta metál jó, akkor az valahogy úgy jó, ahogy a Fluisteraars adja elő:

lehetne akár nagyon durvának és morcosnak mondani, de minden csattogásával és kalapálásával együtt is olyan nyugtatólag tud hatni, mint egy jó ambient lemez. (Fekő Ádám)

+ Gojira: Fortitude

A francia Gojira zenekarról eddig is tudható volt, hogy a kortárs death metal egyik legfigyelemreméltóbb produkciója, ám arra aligha számított bárki, hogy 2021-ben lepakolják az asztalra az év egyik legfontosabb lemezét is. A Fortitude 11 dallal bíró lemezéről süt, hogy a modern metal színtér egyik legkeményebben dolgozó bandájáról beszélünk, amely hetedik nagylemezével egy kiforrott és összeszokott csapatot mutat, ahol ennyire olajozottan talán még sosem működött semmi.

A ma már valódi világhírnévnek és elismertségnek örvendő zenekar nemcsak a death- és thrash metalt ötvöző hangzása miatt izgalmas, hanem általános mondanivalójuk miatt is.

Szövegeik jelentős része ugyanis a kezdetektől egy kiemelten fontos téma köré íródtak, mégpedig az ember és a környezet egymáshoz való viszonya köré.

Ám ez a fajta a környezettudatosság nem csupán a környezetromboló tendenciák egybites és ócska ostorozásában merül ki, hiszen kifejezetten nagy jelentőséget kap az ember önreflexiója és helye a világban.

Persze lehet mondani, hogy a Fortitude egy minden eddiginél dallamosabb Gojira lemez lett, de igazából ez egy teljesen természetes folyamat velejárója. Sőt, tulajdonképpen ez a legnagyobb felismerés a Fortitude kapcsán:

ez a zenekar úgy képes baromi izgalmas és sokrétű lenni, hogy a végeredmény mégis eltéveszthetetlenül gojirás marad, vagyis egyszerre mély és tartalmas, sötét és felemelő,

ami pedig csak az igazán nagy formátumú zenekarok sajátossága. (Ágoston Dániel)

+ Deafheaven: Infinite Granite

Szegény Deafheavent addig piszkálták, hogy nem is igazi black metál, amit játszanak, hogy aztán tényleg kiszedték az összes black metálos elemet a zenéjükből. Az együttes 2011-es bemutatkozó ep-je már akkor az egyik legjobb metálalbum volt, amit aztán három, szintén agyondicsért album követett. Bár soha nem számított a minőség fokmérőjének, az eddigi utolsó, 2018-as albumuk egyik számáért még Grammy-díjra is jelölték őket, amit végül a High on Fire vitt el előlük.

Amikor a Deafheaven megalakult, már évek óta működtek az olyan hipszter black metál zenekarok, mint az Agalloch, az Alcest vagy a Wolves in the Throne Room, amik egyre kevesebbet adtak a black metálos külsőségekre, és egyre több dallamos részt írtak a dalaikba.

A Deafheaven aztán semmit nem adott már a külsőségekre, a bakancsot edzőcipőre, a sötétséget napfényre, a feketét rózsaszínre, a mélabút lelkesítő, felemelő érzésekre cserélték, a zenéjük pedig csak még változatosabb lett.

Az idei Infinite Granite-ra aztán a hörgés és a gitársikálás is szinte teljesen eltűntek. Az ének dallamosabb, a számszerkezeteket pedig kiszámíthatóbbak, ha úgy tetszik, megközelíthetőbbek vagy poposabbak lettek. Az együttes úgy élte meg a váltást, ahogy anno a Radiohead: most ők is elkészítették a saját, forradalmi Kid A lemezüket. A dalok inkább egy kicsit halványabbak, szürkébbek lettek, de hatalmas szerencséje a Deafheavennek, hogy még rosszabb pillanataiban is tud annyira király lenni, hogy érdemes belehallgatni.

A felnövés szerintem legérdekesebb része, hogy miközben a károgós, üvöltözős dalaik valahogy mindig pozitív energiával voltak megtöltve,

addig az új, poposnak, befogadhatóbbnak szánt dalokban vastagon megjelent a kiábrándultság.

A Gnashing már úgy szól, mintha az énekes akkor döbbent volna rá, hogy őt évekig megcsalták, a világ hazug és kegyetlen, miközben a háttérben egy picit megint olyan deafheavenösen örvénylek a gitárok is. A kettőből együtt pedig simán kijön az év egyik legletaglózóbb dala. (Aradi Péter)

Ha valami meghökkentőre, izgalmasra vágynál

+ BadBadNotGood: Talk Memory

Az utóbbi években mintha megint egész felkapott lenne a jazz. Egy csomó előadó választ magának jazzes alapot, vagy dolgozik jazzzenésszel; az olyan nevek pedig, mint Thundercat, Kamasi Washington, Floating Points és a BadBadNotGood ott vannak a legjelentősebb popzenei lapok évösszegző listáin és ott vannak a legnagyobb fesztiválokon.

Igen, igen egyikőjük most már felkerült az Azonnali listájára is!

A BBNG egyébként egy vicczenekarnak indult, néhány unatkozó kanadai jazzszakos alapította, akik hiphopdalokat dolgoztak fel, amiket aztán felpakoltak a YouTube-ra. Egyik nap aztán Tyler the Creator is felfigyelt rájuk, onnantól pedig nem volt megállás, néhány hónappal később már a világ egyik legnagyobb fesztiválján, a Coachellán zenéltek. Azóta dolgoztak együtt a Future Island énekesével, Samuel T. Herringgel, a szaxofonlegenda Colin Stetsonnal és az egyik legfelkapottabb rapperrel, Kendrick Lamarral is.

Engem a jazz általában csak ideig-óráig tud lekötni, ha egyáltalán. Ha nagyon lágy, elunom, ha nagyon bekezdenek a hangszereken, akkor meg idegesít. A BBNG-nek viszont hosszú idő után sikerült egy olyan számot írnia, amit – például Duke Ellington Acht O’clock Rockja vagy az Esbjörn Svensson Trio Behind the Yashmakja után – megint szívesen hallgatok végig akár egymás után többször is.

A Love Proceeding egyszerre laza, mégis húzós, feszkós, és tök szórakoztató, egyetlen percre sem tűnik öncélúnak.

A Love Proceedinget szívesen hallgatom séta közben, villamoson, munka közben, bevásárlásnál szóval bármikor, mert már amikor elindul, tök jó dolgok jutnak eszembe tőle. Szívesen hallgatom, mert szépen hömpölyögnek benne a dallamok, tetszik a szaxofonszóló, szerintem szellemes alatta a dob, és amikor a dal második felében újra összeáll az egész, akkor egy kicsit csak még jobban érzem magam, és elhatározom, hogy bizonyos dolgokat, apróságokat, ha lehet, megpróbálok egy fokkal még jobban csinálni. (Aradi Péter)

+ Wolf Alice: Blue Weekend

Nagyon sok, a semmiből hirtelen világhírnévre szert tevő zenekarral gond, hogy a kezdeti sikerek után megrekednek a fejlődésben: egy-egy dalukat hiába kapja fel a rádió, vagy kerül be egy filmbe, sorozatba, a hallgató nagyon hamar rájön, hogy csak egy egydalos szenzációról volt szó, semmi többről.

Ugyan a brit Wolf Alice már az első albuma előtt, illetve az első albumon is sok jó dalt tudott felmutatni, de a második lemez inkább lett felejthető, mintsem egy korszakalkotó alkotás, így – mint minden egyes zenekarnál – az igazi vízválasztó a harmadik album lett, ahol végre kiderülhetett, hogy csak az NME és a BBC Radio hypeolta körül a zenekart, vagy tényleg kivételes tehetségű zenészekről beszélünk.

A Blue Weekenddel viszont a Wolf Alicenek sikerült minden kételkedőt elhallgattatnia, hiszen a londoni fiatalok 2021 egyik, ha nem a legjobb lemezét írták meg.

A korábban leginkább punk behatásokkal operáló zenekar egy új oldalát mutatta meg, ahol már a tempós gitárriffek mellett a klasszikus hangszerek is megjelentek, mindezt pedig olyan jól vegyítették, hogy abból mindenki inspirálódhat.

A Blue Weekend nem egy valamilyen elv szerint összeválogatott dalcsokor, hanem egy gondosan felépített, nagyon izgalmas hullámvasút, ami végig fenntartja az érdeklődést és még az ötlettelenebbnek tűnő dalok is sokat hozzátesznek a nagy egészhez.

Ahogy már a Still Cornersnél is leírtam, 2021-ben elég merész vállalkozás egy koncepcióalbummal előrukkolni, azonban a korábban valamiért egyszerűen csak punkzenekarnak hívott zenekar megmutatta, hogy

nincs annál punkabb dolog, mint a zeneipar új normáival szembemenve egy ilyen gondosan megkomponált albummal jelentkezni.

Aki persze csak egy-egy dalt szeretne meghallgatni, ő is megtalálja a saját ízlésének megfelelőt a Blue Weekenden, de ez a korong egyben hallgatva erős: az első lepengetett hangtól egészen az utolsó elmosódó effektig. Ellie Roswellék egy varázslatos utazásra hívnak 40 percen keresztül, aki pedig nem szán rá ennyi időt az életéből az albumra, sose tudja meg, hogy milyen csodás dolgokból marad ki. (Karóczkai Balázs)

Valamit hiányolsz a listáról? Írd meg nekünk kommentben!

NYITÓKÉP: Azonnali-montázs. FOTÓK: A zenekarok Facebook-oldalai (Gojira, Deafheaven, Still Corners, Wolf Alice)