+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Antal Attila
2020. március 16. hétfő, 19:00
A magyar társadalom harminc év alatt megtapasztalta, hogy egyesek nem tudják, mások pedig kifejezetten nem akarják valódi, kikényszeríthető tartalommal megtölteni az emberi jogokat.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Korszakunk a liberális demokrácia agóniája: számos régi demokráciában találkozunk antidemokratikus folyamatokkal és számos rendszerváltó országban omlottak össze a demokratikus berendezkedés szilárdnak hitt épületei. Ezek kapcsán fontos viták indultak meg a hibridizációról, valamint arról, hogy milyen kritériumai vannak a demokráciának. Sajnos eddig kevesebbet beszéltünk arról, hogy politikai rendszereink válsága visszavezethető arra, hogy a liberális demokráciák egyre többet adtak fel az emberi jogi megközelítésekből.

 

Amellett érvelek, hogy

 

a liberális demokrácia válságát elsősorban az emberi jogok következetes és hiteles képviseletének feladása okozta.

 

A globális kapitalizmus centrumországaiban mindenképpen, a (fél)periférián – ahová Magyarország is tartozik – egy kicsit bonyolultabb a képlet, hiszen a rendszerváltások után a nyugatról exportált emberi jogi rezsim eleve leszálló ágban volt és az új berendezkedésekben csak „papíralapon” létezett és nem alakult ki mögötte olyan intézményes és társadalmi meggyökeresedés, amely például alkalmas lehetett volna arra, hogy valamiféle rezisztenciát jelentsen az autoriter fordulatokkal szemben.

 

Induljunk ki az emberi jogok „papíralapúságából”, hiszen e tekintetben hasonlóság mutatható ki a 2010 előtti és utáni állapotokban. Az 1989-es Alkotmány deklarálta, hogy „[a] Magyar Köztársaság biztosítja a férfiak és a nők egyenjogúságát minden polgári és politikai, valamint gazdasági, szociális és kulturális jog tekintetében”. Ez lett a bukott köztársaság egyik legfontosabb be nem váltott ígérete, hiszen nem csupán az egyenjogúság biztosítása vallott csúfos kudarcot, de – amint erre mindjárt visszatérek – a gazdasági és szociális jogok összeomlása lényegében a liberális demokrácia 2010-es bukását is elhozta.

 

Az Orbán-rendszer Alaptörvénye már sokkal szerényebb, és azt állítja, hogy „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson”. Ez azonban legalább „őszinte” hozzáállás abban a tekintetben, hogy a szociális kérdések vonatkozásában emberi jogról szó sincs, és büszkén vállalt módon elő is készíti azt az emberellenes, az emberi jogokat aktívan tagadó, továbbá a szegénységet és hajléktalanságot megbélyegző, kriminalizáló politikát, amely korszakunkat jellemzi.

 

A magyar társadalom tehát harminc év alatt megtapasztalta azt, hogy egyesek nem tudják, mások pedig kifejezetten nem akarják valódi, kikényszeríthető tartalommal megtölteni az emberi jogokat

 

– korántsem csak magyar sajátosság, hogy az emberi jogok elveszítették „jogi jellegüket”. De mi okozta az emberi jogok összeomlását?

 

Mit érnek a politikai jogok gazdasági, szociális tartalom nélkül?

 

Úgy vélem, hogy a legfontosabb tényező az emberi jogok összeomlásában a globális kapitalizmus neoliberális jellegében keresendő, hiszen ebben a piaci fundamentalista megközelítésben minden a tőkelogikán méretik meg. Deklarációk szintjén emberi jogokat nyilvánítottunk ki, amelyek biztosítására a modern politikai rendszerek korántsem akarnak kötelezettséget vállani. Ennek az ellentmondásos helyzetnek pedig a gazdasági és szociális jogok, illetve ezen keresztül a leginkább rászoruló társadalmi csoportok a kárvallottjai.

 

Itt elválik egymástól a liberális és a neoliberális megközelítés, az előbb számára fontosak az emberi jogok, csak éppen nem tud mit kezdeni azzal a feszültséggel, hogy a politikai jogok (vagyis „negatív jogok”, amelyek elsősorban tartózkodást, be nem avatkozást követelnek meg a hatalomtól, mint például a véleménynyilvánítás szabadsága) sokkal könnyebben biztosíthatók, mint a gazdasági és szociális jogok (azonban utóbbiak nélkül nem beszélhetünk stabil demokráciáról). A neoliberálisok pedig nem is érdekeltek a gazdasági és szociális jogok biztosításában és „demokratikus elköteleződésük” kimerül a negatív jogok bizonyos szintű garantálásában.

 

De be kell látni azt, hogy semmit sem ér a szólásszabadság elvi lehetősége, ha nem tudunk és akarunk arról beszélni, hogy a gazdasági és szociális emberi jogok gyakorlatilag működésképtelenek, és ezt a politikai jogok fügefalevélként való használatával próbáljuk meg elfedni. Ahogyan azt Samuel Moyn megfogalmazta: „Az emberi jogok szerepe jelenleg – és ez elég baljóslatú – az, hogy a legszegényebb és legrosszabb sorsú embertársainkra apellálva felmentik a gazdagokat a középosztálynak okozott károk felelőssége alól.”

 

Mindez nem csupán a nyugati nemzetállamok és állampolgáraik vonatkozásában igaz, hanem a nemzetközi közösség egésze tekintetében is, hiszen globális szinten újra és újra útnak induló menekültek és bevándorlók olyan emberi jogi rezsimben bíznak, amely valójában már nincs is (lásd az Európai Unió morális és jogi alapelveinek vízbe fulladását a Földközi-tengeren). Az új típusú diktatúrák nem elsősorban a politikai jogok korlátozásával tartják sakkban az állampolgárokat, hanem

 

a gazdasági és szociális jogok manipulálásának segítésével juttatják őket elviselhetetlen és zsarolható helyzetbe:

 

éppen itt ragadható meg leginkább hibrid jellegük, hiszen nem lépnek fel egyszerre és azonos intenzitással a különféle politikai jogok ellen, de szociális vezetőszáron tartják a társadalmat. Az új autokráciák – így az Orbán-rendszer – felemelkedése annak beismerése, hogy immáron papíron sem ragaszkodunk a 20. század emberi jogi rendszereihez és küszöbön áll az emberi jogok totális átalakulása (nem véletlen, hogy éppen a magyar kormányzat körül vetődik fel az Emberi Jogok Európai Egyezményéből való kilépés gondolata, még ha egyelőre magánvéleménynek is nevezik.

 

Az emberi jogok és a neoliberalizmus

 

A másik fő ok, ami miatt az emberi jogok válságba kerültek, az ellentmondásos kapcsolatuk a neoliberalizmussal. Az emberi jogok és a neoliberalizmus története sok szempontból egymással párhuzamosan bontakozott ki a második világháború után, különösen a 1960-as és 1970-es évektől kezdve, és mind a két tendencia – ahogyan azt Jessica Whyte megfogalmazza – a forradalmi utópiák és szocialista politika összeomlásához kötődik.

 

Ezek az ellentmondások különösen közép-kelet-európai szempontból jelentősek, hiszen ebben a régióban az államszocialista berendezkedések a szociális jogosítványok eszményképeként tűntek fel (jelentősen korlátozva a politikai jogokat), az éledező ellenzéki mozgalmak pedig éppen a politikai szabadságjogokra alapozva tudtak rendszerkritikus alternatívát felmutatni. Szembetűnő, hogy a rendszerváltások túltengenek politikai, szabadságjogi szempontból és elindult az előbb jelzett folyamat, amelynek keretében a gazdasági és szociális jogok egyre inkább másodhegedűssé kezdenek válni – természetesen nem véletlenül és egyfajta „antikommunista” reflexhatásként (mára, ahogyan arra utaltam, a magyar állam gyakorlatilag lemondott minden, alkotmányos kötelezettségekből fakadó társadalmi felelősségvállalásáról).

 

Ehhez fontos hozzátenni, hogy Közép-Kelet-Európában az emberi jogok lejtmenete már akkor megkezdődik, amikor az emberi jogok nem a társadalmi igazságosság alapintézményeiként, hanem a neoliberalizmus „erőtlen társaiként” bontakoznak ki. Mindez nagyon is tetten érhető a magyar helyzetben, ahol

 

a társadalom jó része egy olyan emberi jogi rezsimet kapott, amelynek politikai jogaival nem tudott mit kezdeni,

 

és a szociális jogok pedig kezdettől fogva halálos sebet kaptak, a másik oldalon pedig az emberi jogok perverz módon nem az átlagemberek érdekeit szolgálták, hanem a tőkeérdekeket megtestesítő gazdasági szempontokat (gondoljunk a privatizációra, az állandó megszorítások politikájára, a folyamatosan a piaci elvárásokhoz igazodó munka törvénykönyévre, a végletekig meggyengített szakszervezetekre és sztrájkszabályokra).

 

A dolog tragédiája az, hogy az államszocializmusok bukásával az emberi jogi nyelvezetet szánták elvileg annak, amelyen a társadalmi igazságtalanságokkal kapcsolatos problémákat, tragédiákat ki lehet fejezni, de ez a nyelvezet korántsem lett a rendszerváltó társadalmak sajátja. Eleve úgy épültek fel az emberi jogi rendszerek, hogy a negatív szabadságjogokat így vagy úgy garantálták, de odáig sohasem mentek el, hogy ha a gazdasági és szociális jogok érvényesítéséért tőkeérdekeket intézményes szinten sértsenek.

 

Érdemes végre kimondani, hogy a neoliberális megközelítés legnagyobb történelmi bűne éppen az, hogy kiüresítette azokat a jogos igényeket, amelyek (az egyébként fokozatosan erodálódó) gazdasági és szociális jogokból következtek volna, és ezt az államhatalom a mindenkori kormányzatok (politikai színezettől függő és ingadozó) közreműködésével volt képes véghez vinni. Emögött – ahogyan arra Jessica Whyte rámutat The Morals of the Market: Human Rights and the Rise of Neoliberalism című könyvében – a neoliberalizmusnak az a sajátossága nyugszik, hogy az egyént alapvetően gazdasági létezőnek (homo economicusnak) fogja fel, és éppen ezért a piaci morálhoz rendeli hozzá az emberi jogokat.

 

Whyte egyik legmegdöbbentőbb esetként hozza fel a londoni Grenfell Tower borzalmas tűzesetet, amely után Jeremy Corbyn azon javaslata, hogy a túlélők a környék üres ingatlanjainak lefoglalásával szállást kapjanak, elemi erejű felháborodást váltott ki a tulajdonosok, befektetők és a konzervatívok körében, akik az emberi jogokra hivatkozva kárhoztatták a munkáspárti politikust. Ez az eset is mutatja azt, hogy

 

a magántulajdon szentségére való hivatkozás hogyan szolgál neoliberális szempontokat és egyúttal ignorál mindenféle szociális szempontot.

 

Az emberi jogok és a neoliberalizmus kapcsolatának azonban vannak még sötétebb lapjai is, hiszen az emberi jogi eszköztár egyfajta morális és politikai bunkósbotként bekerült az európai kolonializmus és az amerikai imperializmus fegyvertárába, és az ún. „demokrácia export” (amelynek fő logikái: a háború, a gazdasági manipuláció, a bűnösnek beállított politikai rendszerek megdöntése és autoriter rendszerek hatalomba helyezése, a kizsákmányolás) fő termékévé vált. Tulajdonképpen az emberi jogok eszménye számára a neoliberális kapitalizmus ilyetén kiszolgálása adta meg a kegyelemdöfést.

 

Mi lesz most az emberi jogokkal?

 

A liberális demokrácia válságának paravánja mögött tehát az emberi jogok válságát találjuk és azt, hogy a globális kapitalizmus lényegében kommerncializálta az emberi jogokat, vagyis

 

az emberi jogokhoz való hozzáférés társadalmi osztályhelyzet függvénye lett.

 

Úgy vélem, hogy a helyzet legfőbb tanulsága az, hogy a hazai liberális demokráciát felépítő politikai elit a demokráciára úgy tekintett, mint amelynek elsődleges a jogi, politikai tartalma és ily módon az alkotmányos demokráciaként került létrehozásra. Pedig a demokrácia működésképtelen társadalmi és gazdasági talapzat nélkül, és ennek igen mély alapjai vannak a baloldali elméletben és gyakorlatban. Ahogyan azt Krausz Tamás megfogalmazta: „Demokrácia ott van valójában, ha az a gazdaságban, a termelési folyamatokban is érvényesül, vagyis létrejön a termelők demokráciája.”

 

A hazai félperifériás demokrácia kiépítésének legnagyobb hazugsága éppen a nyugati minták erőltetett utolérése volt, valamint az, hogy ez társadalmi, gazdasági alap nélkül menni fog. Krausz kifejezésével: „… a félperiférián a demokratikus polgárságnak és egyáltalán a polgári demokrácia társadalmi és politikai feltételeinek hiánya megpecsételi a centrumkapitalizmus importját, a nyugat-európai »értékek« meghonosítását, az »utolérés« egész »projektumát« mint a liberálisok leghőbb vágyát.”

 

Mindezidáig az emberi jogok projektje alapvetően liberális projekt volt, amelyet jelentős pontokon torzított el a neoliberalizmus. Korszakunk egyik nagy kérdése, hogy sikerül-e új életet lehelni az emberi jogokba, mert pontosan

 

az Orbán-rendszer mutatta azt meg, hogy a neoliberális kapitalizmus rendkívül jól együtt tud működni egy, politikai jogokat a felszínen működtető, a társadalom mélyrétegeiben a gazdasági és szociális jogokat lényegében kiszárító autokráciával.

 

Az emberi jogok újragondolásában elengedhetetlennek tűnik, hogy a jövőben azokat a klímavészhelyzet fényében gondoljuk újra, megerősítsük az emberi jogok gazdasági és társadalmi talapzatát (és az ezekhez kapacsolódó jogokat), valamint elmozduljunk attól, hogy az emberi jogok érvényesülése a globális kapitalizmus tőkeérdekétől függjön.

 

Persze érvelhetünk úgy, hogy az emberi jogok fokozódó válsága nem más, mint az elő generáció (politikai) jogokra „feleslegesen” ráépülő második generációs (gazdasági és szociális) jogok fokozatos elhalása, és a végén, amikor „letisztul a pálya” nem marad más, mint az, amire az emberi jogokat kitalálták, vagyis a citoyen-értelemben használt polgár védelme. Ezzel csak az a gond, hogy klíma-, ökológiai-, gazdasági-, társadalmi válságokkal terhelt korszakunkban gazdasági és szociális jogok nélkül teljesen védtelenek maradunk. Ha ezekben a kérdésekben változást tudunk elindítani, akkor az emberi jogoknak lesz jövőjük a 21. században, ellenkező esetben a kapitalizmus fokozódó válsága maga alá fogja temetni azokat.

 

A szerző jogász, politológus. Vitatkoznál vele? Hozzászólnál? Írj nekünk!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Célt értek a hétvégén Nápolyban gyújtogató szélsőbaloldaliak: a régió elnöke módosította az étterem- és bárlátogatás szigorúbbra tervezett szabályait.

Tovább szigorodnak a járványhelyzet miatti korlátozások.

Noha Németország Európa legnépesebb országa, itt az egyik legkisebb az egymillió lakosra jutó új koronavírus-fertőzöttek száma. Fotókon mutatjuk, hogyan néz ez ki!

Jelenleg kéthetente duplázódik a kórházban kezeltek száma, emiatt a Kiskunhalason felépített mobil járványkórház már szinte be is telt.

Az eredeti terv szerint állítólag Mikulásné és a karácsonyi manók is korai hozzáférést kaptak volna a vakcinához.

Hétfőtől egy hónapon át minden étteremnek, boltnak, bárnak este 6-kor be kell zárnia.

Ezután több alkalommal is fegyvert fogtak a függetlenségért, de kellő nagyhatalmi támogatást csak az első világháború után tudtak szerezni ehhez.

A hét kérdése

Egy hét múlva véget ér az amerikai elnökválasztás. Te kinek örülnél, ki győzzön?

Azért ide elnéznénk

Az ELTE Illyés Sándor Szakkollégiuma ebben a hónapban a borderline és a narcisztikus személyiségzavaról tart előadást. Mindezt online november 3-án 18 órakor.

Könnyűzenei konferencia online és koncertek az A38-on. A szokásos három nap helyett ezúttal csak egy napon, november 4-én.

Skandináv filmek egy héten át az Art+ Cinemában. Október 22-28.

Felkavaró, meghökkentő, komfortzónából kimozgató kiállítás november 22-ig, ami garantáltan nyomot hagy és továbbgondolásra sarkall.

Ezt is szerettétek

Sem Kirgizisztán, sem Bolívia nincs a világpolitikai érdeklődés középpontjában, pedig az utóbbi hetekben mindkét országban sorsfordító változások történtek. Ezekről szól az e heti Helyzet!

Léteznek-e valóban Fidesz-árvák, akiket meg tudnak szólítani? Hogy állnak az ellenzéki összefogáshoz? Hallgasd meg, hogy mit mondott erről Pálinkás József és Ábrahám Júlia! Podcast.

Szeptember eleje óta tart a SZFE-s egyetemfoglalás. Mi tartja a lelket az őrt állókban, mennyire zavarodott meg a hatalom a váratlan akciójuktól, és hogyan látják a következő hónapokat? Podcast!

Tudatosan és szolidárisan viselkedtünk: megbíztunk a tudományban és nem engedtünk a csoportnyomásnak, mi több, néha éppen rácáfoltunk minden várakozásra. Járványszocio!

A Helyzetben az abaújkéri Wesley János Iskolába látogattunk, hogy megtudjuk: mit jelent az ott tanulóknak és a pedagógusoknak a kormány megszorítása.

Lesz-e még bármi ugyanolyan, mint a járvány előtt? Jól költi-e el az állam a gazdasági akcióterv támogatásait?

Balogh Ákos Gergely Index-főszerkhelyettes a Mérték Médiaelemző Műhely munkatársával, Urbán Ágnessel vitázott a Helyzetben.

Twitter megosztás Google+ megosztás