Szeretsz másokon nevetni? Itt az új kedvenc sorozatod!

A hétköznapi vámpírokról szóló What We Do in the Shadows című filmőll készült sorozat két poénra épül, de azok annyira erősek, hogy bőven el is viszik az eddig elkészült tíz részt.

Több dologban is nagyon rosszul áll a világ a 2010-es években: a klímaváltozástól kezdve az álhírek terjedésén át Szíriáig lehetne sorolni, miféle dolgok romlanak folyamatosan világunkban. A sorba tökéletesen illik a vígjáték műfaja is: lehet itt dobálózni a Másnaposokkal és hasonló szerencsétlenkedésekkel, a minimális gondolkodást igényénylő paródia műfaja gyakorlatilag meghalt, és csak nagyon ritkán látható belőle bármi is. 

Ennek a műfajnak az a lényege, hogy a megszokott zsánereket tegye kicsit nevetségessé: az örök alap Csupasz Pisztoly-filmek a klasszikus nyomozós történeteket tették nevetségessé, az Airplane az egy időben nagyot futó repülőkatasztrófás darabokat, de nyugodtan lehet emlegetni a Nagy Durranásokat vagy a Haláli fegyvert is. Ezekben a filmekben az a közös a Zucker testvérekhez való közelségükön kívül, hogy a történet csak laza alapot ad az egymás után dobált elmebeteg jelenetekhez, ahol a párbeszédekből és helyzetekből adódó humorforrások sokkal nagyobb szerepet kapnak, mint hogy fordulatos legyen az egy idő után senkit nem is érdeklő cselekmény.

Ezt a hiányt töltötte be valamelyest 2014-ben a What We Do in the Shadows (magyarul Hétköznapi vámpírok): az új-zélandi vígjáték fogta a Twilight-sorozat miatt új erőre kapott vámpírkultuszt, és leöntötte az Office-sorozatból ismert kamu-reality megoldással. Az eredmény instant klasszikus lett, pedig a fent említett klasszikusokhoz hasonlóan talán élő ember nem tudja megmondani, mi is a film története azon kívül, hogy vámpírok magánéletét látjuk. 

A film nagyszerűsége abban állt, hogy Jemaine Clement és Taika Waititi készítők rájöttek, hogy egyszerűen bármeddig lehet röhögni azon, ha az univerzális gonosz hétköznapi helyzetbe kerül:

Talán nem is az volt a meglepő, hogy sorozat készül a filmből, inkább az, hogy eddig kellett rá várni. Viszont megérte a várakozás: bár szereplők nem lettek átmentve a filmből, a rendezői székbe szerencsére ugyanaz ült be. A koncepció két apróságban tér el a filmétől. Itt nem Új-Zéland békés városában laknak a vámpírok, hanem a kispolgári létet tökéletesen mintázó Staten Islanden, és hivatalosan azért kellett volna érkezniük, hogy rabigába hajtsák az egész kontinenst, de valamiért inkább csak heverésztek.

A fontosabb különbség, hogy az Európából az USA-ba települt ezeréves vámpírok közt pedig ott van Mark is, aki nem vérszívó vámpír, hanem energiavámpír.

Mark behozatala azért volt óriási ötlet, mert így a már adott vámpír vonalhoz egészen konkrétan érkezik egy Office legjobb pillanatait idéző szál is, ez a kettő együtt pedig bőven van annyira erős, hogy egy percre se álljon le a sorozat. 

A tíz részes első évad eddig olyan minőséget hoz, amit évek óta nem láthattunk: bármiféle tét nélküli, átlagosan 22 perces viccelődéseket arról, hogy nem csak a vámpírok bénák, de az ősi ellenségnek számító vérfarkasok is, meg úgy általában mindenki mennyire béna. Ha valaki szeret másokon nevetni, akkor ajándék lesz neki a What We Do in the Shadows. Aki meg nem szeret másokon nevetni, az úgyis menthetetlen. 

A What We Do in the Shadowst egyelőre nem vetítik magyarul, de az információs szupersztrádán hozzáférhető.