A lefeministázás meg az új casus belli

Szerintem is groteszk, hogy a feminizmusról férfiak csevegnek egymással. Emlékeztet egy kicsit az abortuszszabályozásra is, ha elképzelem, hogy középkorú, öltönyös férfiak döntik el, hogy például én (vagy bármelyik nő) milyen feltételek mellett és mennyi pénzért szakíthatom meg a terhességemet.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A szándékom, miszerint ebben a vitában az egyszerűséget, a közérthetőséget képviseljem, eléggé explicit. Főleg, hogy azzal az unalomig megosztott, képernyőképezett és továbbított idézettel indítok, miszerint

Lennék én most boszorkányhoz, macska- vagy vámpírnőhöz hasonló félelmetes jószág, a patriarchális társadalmi rendre fenyegetést jelentő, deviáns elem, ha ez kell hozzá, hogy komolyan vegyenek, mert csak abból lesz (abból lehet!) egyenrangú partner, akit nem nyomnak el. És tényleg, az egyenrangúságra vágyó, a magyar társadalomban deviánsnak tartott feminista nő mintha valóban úgy lenne jelen a közbeszédben, mintha legalábbis szörnyszülött volna.

Tisza Kata, a coachingpraxist vezető író mutat rá, hogy „minden olyan nőt lefeministáznak, aki nem tűri az egyéni vagy társadalmi szintű bántalmazást”. Hozzáteszi azt is, hogy a fogalom eredendően egyenjogúságot jelent, így a jóérzésű férfiak is lehetnek feministák. Mivel van a baj? Tisza szerint azzal van, hogy a fogalmat félrevezetően interpretáljuk, szitokszóként alkalmazzuk; legyintünk és feminista picsának nevezünk egy-egy nőt, majd cinkosan összekacsintunk a háta mögött.

Ez a baj. De van más is.

Az olyan berendezkedésekben, ahol a férfiak rendelkeznek a társadalmi hatalommal, a nőket pedig a társadalmi hatalmuktól megfosztottnak tekintik, olyan hatalmi egyenlőtlenségek jönnek létre, amik akár legitimálhatják is az egyéni vagy a társadalmi szintű bántalmazást. A feministáktól pedig félnek, mint ördög a tömjénfüsttől. Kardos Gábor szótárában is ott van a genderideológia, az új casus belli és abból eredezteti a szinglitársadalmat is; utóbbit én keservesen kevés ponton tudnám kapcsolatba hozni a feminizmussal vagy a feminista paradigmákkal.

Kardos káros tévútnak nevezi a „mindenfajta különbségek legyalulását”, ami alatt a férfiak és nők közt meglevő valós különbségek felszámolását érti. Ezzel már akkor is vitatkoznék, ha nem mosná azt össze a „gendersemleges vécék és a nemi szerepek teljes tagadásának mémként virálisan terjedő megannyi megnyilvánulásának” kérdéskörével. De most, hogy a kormánypártok és a Jobbik elfogadták a pedofilellenesnek álcázott gyűlöletkampány-programot, nem hagyhatom szó nélkül. Annál is inkább, hogy valamelyest beálljak a „legismertebb multik” mögé, akik Kardos szerint „jelentős mértékben erre építik kommunikációjukat” és így még nagyobb publicitást generáljak, ha lehet.

Ha jól értem, Kardos nemcsak az LMBTQ-közösségnek szúr oda egyet – ráadásul a vágyott egyenrangúság jegyében, már amennyiben a valós különbségek felszámolását káros tévútnak tekinti –, hanem beszól az üdítőitalóriás Love is love kampányának is: micsoda dolog beállni a mozgalom mögé, hát nincs elég bajunk anélkül is?! Persze, ha teszem azt a Love is love kampányt azzal a megállapításával kívánja párhuzamba állítani, hogy „a feminizmus a modern kapitalizmus munkapiaci és tőkeérdekeit szolgálta”, sőt, a tőke egyenesen kihasználta, a fogyasztás felpörgetésére használta a feminizmust, akkor a párhuzamot nem tudom értelmezni, a másik részével viszont valamilyen szinten egyetértek.

Egy szociológus barátomtól tudom, hogy a női szőrtelenítést a 20. század elején az egyik legnagyobb borotvamárka kezdte el propagálni, hogy a meglévő célcsoportjuk mellé a másik csapatnak, a nőknek is piacot csináljanak. Hasonló érdekesség az is, hogy a rózsaszín csak az 1980-as évektől kezdve, a játékiparnak köszönhetően vált ún. lányos színné.  

Nem tudok azonban egyetérteni azzal a megállapításával, hogy „a jogi egyenlőség annál szebben és jobban érvényesülhetne, minél inkább tiszteletben tartaná mindkét fél a valós különbségeket férfi és nő között mint alapvető értékeket”.

Ezzel a levezetéssel leginkább a biológiai determinizmus képviselői tudnának azonosulni, akik a nők és férfiak közötti különbségeket velünk születettnek, adottnak tekintik és főleg a biológiai adottságok mentén disztingválnak, így a hormonrendszert, az eltérő testfelépítést, - sőt, a radikális, olykor vallási fundamentalista követőik a „teremtő által adatott” – különbségeket domborítják ki. Szerintem is léteznek „valós különbségek” férfiak és nők között, de ezeket a jogi egyenlőséget megalapozó, alapvető értékeknek tekinteni úgy gondolom, nem célravezető. Egyrészt éppen a fentiekből táplálkozik a gendernyelvészek egyik kedvence, a jóindulatúan szexista, sőt, szexista „gyengébb nem” kifejezés, másrészt viszont hajlamosít arra, hogy abban a koordinátarendszerben gondolkodjunk, ami ezeket a különbségeket alapvető értéknek tekinti.

Ugyanezért problémás „az erőszakos férfiuralom kritikájaként” meghatározni a jelenséget (ráadásul Kardos szerint ez abszolút jogos és szükséges lett volna).

Megint Tisza Katát idézem, aki tűpontosan összefoglalja – a fenti kijelentésben is fellelhető –problémát: „A feminista nő nem a férfiakat nem tiszteli, hanem az egyenlőtlenséget, a méltatlan bánásmódot, a kihasználást nem viseli el. (…) Amíg mindenáron egy rendszeren kívül akarsz maradni, addig a rendszer ugyanúgy meghatároz. Csak van, aki belülről szolgálja a rendszert, és van, aki kívülről. Mert ugyanazon szabályok állítanak korlátot.”

Ezért gondolom azt, hogy nem az a megoldás, hogy stigmatizáló feminista bélyeget ragasztunk mindenkire, aki ma Magyarországon a rendszeren kívül van. Milyen egyszerű is boszorkánynak, macskás kékharisnyának vagy magányos, kiszolgáltatott szinglinek nevezni a nőket, hogy aztán az igazságtalanságot ellensúlyozandó felajánlhassák a B opciót: a „világ leuralásának lehetőségével” vagy „az erőszakos dominanciát a nők számára elérendő legfőbb ideállá kikiáltásával” húzzák előttük a mézesmadzagot, ami radikális megoldás lévén csak a meglévő és egyébként parttalan vitát tartja fenn.

Értelmezhetetlen számomra az is, hogy „a világra szóló nagy lehetőség: a férfiak újra meghatározó szerepet kaphatnának a társadalom megújításában, nem kell elnyomva vagy frusztrálva érezniük magukat a hamis férfiszerepeket tőlük elvevő nők miatt. A modern feminizmus miatt rossz férfirögeszmék követőivé vált nőkre hiába is várnánk ez ügyben.”

Abból, hogy Kardos szerint az ún. férfiemberség lehetne az új irány, aminek az önuralom által kiteljesedő belső erő az alapja – manifesztálódjon ez bárhogyan is –, arra tudok következtetni, hogy az ő és követői fejében nincsen semmiféle egyenjogúságra törekvés és annál is kevesebb az önuralom. Félek, hogy ezt az „új irányt” csak abban a háborús övezetben lehet értelmezni, ami Kardos szerint továbbra is szükségeltetik. Szomorú, hogy a fennmaradáshoz szükséges harcokat, a női testben érkező ellenségképet is annyira internalizálta, hogy már csak annak ellenében és nem azzal közösségben tud létezni.

A szerző újságíró. Kardos Gábor vitaindítója itt, Tamás Gáspár Miklós hozzászólása itt, Bakó Júliáé emitt, Iván Ildikóé itt olvasható, Virág Sáráé pedig itt, és Kerékgyártó Ágnes is írt cikket. Hozzászólnál te is? Írj!