Lehet a feminizmust kritizálni, de ahhoz meg kell érteni

Ez egy dühös feminista semmiképpen sem kimerítő válasza Kardos Gábornak. Kardos írása ugyanis nyílt kiállás amellett az elnyomó társadalmi rendszer mellett, amely a nőket a férfiak alá rendeli.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Nemrég jelent meg az Azonnalin Kardos Gábor Mi jöhet a szingligyárrá vált feminizmus helyett? című írása, amivel a szerző, állítása szerint, a feminizmusról kíván társadalmi vitát indítani, sőt, programot ad arra, hogy mi jelenthet kiutat egy alapjaiban fenntarthatatlan helyzetből. Kardos Gábor nemhogy nem teljesíti ezeket az amúgy kívánatosnak is mondható célokat, de olyan szexista frázisokat és a feminizmusról való teljes tévedéseket ismételget, amelyeket, ahogy TGM is írja, „tucatjával közöl hetente a szélsőjobboldali sajtó”.

Minden, a női emancipációtól, így a feminizmustól rettegő, a saját hatalmát veszélyben érző férfi írására reagálni lehetetlenség volna, eljön a pont azonban, és az Azonnali felületén való megjelenés talán ez a pont, ami után ezek a gondolatok és nézetek nem hagyhatóak válasz nélkül.

A feminizmust érteni

Írásomban nem megyek bele a feminizmus(ok) történeti és eszmei ismertetésébe, és Kardos állításainak részletes cáfolatába. Azok a dolgok, amelyeket Kardos a feminizmuson számonkér és amelyeket abból hiányol, többnyire évtizedek (egy évszázad!) óta léteznek a feminizmuson belül, még a feminizmusról szóló Wikipedia-oldal átfutásával is könnyen megtalálhatóak, az általa felhozott vádak és feminizmussal kapcsolatos állítások túlnyomó része pedig egészen egyszerűen nem igaz. Ahogy TGM válaszcikkében remekül megfogalmazta: „Amit Kardos Gábor állít, azt soha egyetlen feminista se mondta vagy gondolta, a fölvetett probléma soha nem létezett, ez semmi egyéb, mint immár évszázada leleplezett ősreakciós rágalom.”

Egy konkrét példára hadd térjek ki mégis. Bár Kardos cikke a címe szerint arról szólna, hogy a feminizmus nem csinál mást, csak szomorú szingliket termel ki magából, a szerzőt látszólag (de csakis látszólag) jobban foglalkoztatja a globális klímakatasztrófa, az, hogy a terepjárók és a túlfogyasztás hogyan ölik meg a bolygónkat. A szerző a környezet rombolását helyesen még a patriarchátussal is összeköti, felismerve, hogy a bolygó kizsákmányolása alapvetően a férfiközpontú társadalmi berendezkedésünkből fakad. Kardos, bár ennek feltételezhetően nincsen tudatában, itt olyan ökofeminista gondolatokat pedzeget, amelyek már évtizedekkel ezelőtt rámutattak: a kapitalista patriarchális rendszer a természetre, csakúgy, mint a nőkre egy (vég nélkül) kihasználható és kizsákmányolható erőforrásra tekint, amely nemcsak a nők társadalmi alárendeltségét betonozza be, de végső soron a bolygót is megöli.

Kardos figyelmét az ökofeminizmus küzdelmei láthatólag úgy, ahogy van, elkerülték, helyette

Bár az a második hullámos feminizmus néhány elemén és főleg a mai liberális feminizmuson is bőven számonkérhető, hogy a nőket a férfiakkal úgy kívánja egyenlősíteni, hogy a férfiak társadalmi pozícióit nem, vagy nem elégségesen kritizálja, az írás nem megy ilyen nüanszokba, inkább egy logikai csavarral még a feminizmust teszi a klímakatasztrófa felelősévé.

A feminizmust, de nem a feministákat, Kardos szerint a feministák ugyanis nem mások, mint a nagytőke által megvezetett nők (!), akik saját politikai ágenciával még véletlenül sem rendelkeznek, akikkel mindenfélét elhitettek „feminizmus gyanánt”, akiknek még azt is férfiak írták és írják elő, hogyan lázadhatnak a férfiuralom ellen. Nehezen tudnám szavakba önteni, mennyire felháborító, téves és (jobb magyar szó híján) patronizing ez a narratíva.

Hagyjuk már ezeket a női és férfi szerepeket

Kardos írásában a legvérlázítóbb azon kívül, hogy bár a feminizmust kritizálja, arról láthatólag vajmi kevés tudással rendelkezik, hogy 

Bár a szerző ennek az ellenkezőjét állítja, a feminizmus mindig is elismerte, hogy a férfiak és a nők között vannak biológiai különbségek. Ezek a különbségek viszont nem értékek és nem hátrányok, hanem egyszerű biológiai tények. A biológiai nemünk önmagában nem jelentene sokat a társadalmi pozíciónk tekintetében, ha nem kapcsolódnának hozzá az úgynevezett társadalmi nemi szerepek.

Ezek a nemi szerepek határozzák meg azt, hogy mi férfias és nőies, hogy milyen viselkedésformákat tartunk elfogadhatónak és kívánatosnak az egyes nemek képviselőitől, ez határozza meg a társadalmunkban például azt, kinek milyen állás jut, ki végzi a házimunkát, ki neveli a gyerekeket. A férfi és női társadalmi nemek között, így a férfiak és a nők között egy alá-fölérendeltségi viszony áll fenn, ami a férfiaknak kedvez. A feminizmus célja éppen ezért mindig is ezeknek a nemi szerepeknek a kritikája és megváltoztatása volt és lesz.

Azok, akik a nemi szerepeknek az „összekutyolódásától”, a nők elférfiasodásától és az uniszex divattrendektől rettegnek, vagy a „férfi-nő kapcsolatrendszer kulturális örökségét” idealizálják, valójában olyan szexista viselkedési normákat és elvárásokat pártolnak, amelyek a nőket szigorú keretek közé szorítják, amelyek megmondják, hogy a nők hogyan nézhetnek ki, hogyan viselkedhetnek, milyen szerepeket tölthetnek be a társadalomban, és hogyan szolgálhatják ki leginkább a férfiak igényeit.

A megoldás: a férfiak

A szerző ugyanakkor nemcsak kritizál, de megoldást is kínál a jelenlegi, tarthatatlan társadalmi helyzetre. A megoldás pedig: a férfiak.

Hiába írja Kardos, hogy „a nők és férfiak egyenjogúságát mindig is evidenciaként kellett volna kezelni” és hogy „a két nemet sokkal inkább eleve partnernek kéne tekinteni és nem valami ősellenségnek”, mikor a közös cselekvésre kerülne a sor, mégis könnyen hagyná hátra a szerinte rossz úton járó, a „modern feminizmus miatt rossz férfirögeszmék követőivé vált nőket”, hogy a vezetést újra a férfiak kezébe adja. (Azt nem tudni, mikor vesztették el.)

A szerző, miután egy laza kézmozdulattal lesöpörte az asztalról a több mint százéves feminista mozgalomnak minden eredményét, férfitársaihoz fordulva azt mondja: „Itt a világra szóló nagy lehetőség: a férfiak újra meghatározó szerepet kaphatnának a társadalom megújításában, nem kell elnyomva vagy frusztrálva érezniük magukat a hamis férfiszerepeket tőlük »elvevő« nők miatt.” Ez pedig már azt a hatalomvesztéstől való rettegést példázza, amelyet a feminizmus, vagy még inkább a saját társadalmi elnyomásukra ráébredő, és az ellen fellázadó nők a férfitársadalomból kiváltanak, és amelyre a boszorkányüldözésektől az incel mozgalomig rengeteg példát lehetne hozni.

Kardos cikkét nehéz máshogyan értelmezni, mint egy saját, privilegizált pozícióját féltő férfiét, aki a szerinte elsikkadt, „valódi” férfierényeket siratja, és akit a hideg ráz attól a gondolattól, hogy a nők bolygózabáló csúcsragadozók lesznek, de

Pedig akármit is állítsanak az ellenzői, a feminizmus nem a nemek harcában és pláne nem a férfiak elnyomásában gondolkodik, de felismeri, hogy a nemek között alá-fölérendeltségi viszony áll fenn, amelyben a férfiak állnak fölül. Ezt a hatalmi viszonyrendszert, amelyet patriarchátusnak hívunk, megváltoztatni, egyenlőbbé tenni a férfiakkal együtt, közösen lehet. Viszont feminizmus nélkül ez a viszonyrendszer se feltárva, se kritizálva, se megváltoztatva nem lett volna és nem lenne soha.

A szerző a Nők Egymásért Mozgalom tagja, főleg a feminizmusról szokott írni, általában a Mércére. Kardos Gábor vitaindítója itt, Tamás Gáspár Miklós hozzászólása itt, Iván Ildikóé pedig itt olvasható. Hozzászólnál te is? Írj!