Tanultunk-e bármit is a délszláv háborúból?

25 éve tárgyalták le a daytoni békeszerződést, aminél szimbolikusabb eseményt nem is lehetne találni a poszthidegháborús világból. Megvan benne minden, ami kell: az Egyesült Államokra mint világcsendőrre támaszkodó Európa, a nagyfokú médiajelenlét, az összetett vallási-etnikai konfliktusok megértésére való képtelenség és az egypólusú világba, a „történelem végébe” vetett optimizmus.

IFOR, SFOR, Taszár, Srebrenica, Ratko Mladić, Slobodan Milošević, bosnyákok, szerbek és szakadárok – aki a kilencvenes években nőtt fel, az szüntelenül hallhatta ezeket a szavakat, neveket a tévéből, rádióból. Arra is emlékszem, hogy az 1999-es magyar NATO-csatlakozást követően a szövetség használhatta az itthoni légteret valamint a kecskeméti repülőteret, így

Az iskolában tanórákon is többször szóba kerültek a szomszédban zajló események: azt is fel tudom idézni, hogy a rendkívül tájékozott fizikatanárunk foglalta össze nekünk, hogy miről is van szó – és egyben nyugtatott is meg bennünket, akik kamaszként az esetleges eszkalációtól rettegtünk. Mindez azonban már Dayton után történt, ami előtte volt, arra valahogy nem figyeltünk annyira: mindenkit elfoglalt a rendszerváltás, a taxisblokád, a privatizáció, a médiaháború, Antall József halála, a szocik győzelme, a Bokros-csomag, a Tocsik-ügy stb. Ezek mellett az, hogy tőlünk délre mi zajlik, sokak számára másodlagos volt.

„A Balkán több történelmet termel, mint amennyit fel tud dolgozni”

Bár Churchill szavai az első világháború kitörésének körülményeire utalnak, érvényüket a huszadik század végére sem veszítették el. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság területén számos etnikum (a teljesség igénye nélkül: szerb, horvát, macedón, szlovén, bosnyák, albán, magyar, bolgár, montenegrói) és vallás (katolikus, ortodox, protestáns, muszlim) élt együtt. Ezt a kulturálisan meglehetősen heterogén régiót a huszadik század elején a Karađorđević-ház királyi diktatúrája, majd a második világháborús német megszállást követő intermezzo után Josip Broz Tito területi autonómiákon alapuló szocialista diktatúrája volt képes egybefogni.

Bár 1981-re a lakosság nagyjából öt százaléka már jugoszlávnak vallotta magát, a többség továbbra is megőrizte saját kulturális identitását.

1989 tavaszán a föderációban mindvégig dominanciára törekvő szerbek élére a meglehetősen soviniszta Slobodan Milošević került, aki egy szerb vezetésű jugoszláv államot vizionált, míg vetélytársai, a horvát Franjo Tuđman és a bosnyák Alija Izetbegović saját népük autonómiájáért küzdöttek.

A nacionalizmus időzített bombája végül 1991 júniusában robbant fel, amikor Szlovénia és Horvátország egyszerre jelentette be kiválását a föderációból, melyhez októberben Bosznia-Hercegovina, egy évvel később pedig Macedónia is csatlakozott. Ráadásul 1991 szeptemberében a Szerbiához tartozó albánok által lakott Koszovó tartományban (melyet másfél évvel korábban fosztottak meg autonómiájától) is népszavazást tartottak, ahol elsöprő többség döntött a függetlenség mellett. Milošević nem volt hajlandó a fait accompli tudomásulvételére, és igyekezett fegyveres erővel megakadályozni a jugoszláv állam szétesését.

A szerbek 1991 novemberében nyolcvannégy napos ostromot követően bevették a horvát Vukovárt, a következő hónapban pedig kikiáltották a Krajnai Szerb Köztársaságot. 1992 tavaszán kezdték Szarajevó ostromát, júliusra pedig már Boszniának majdnem kétharmada a kezükre került. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy

Ennek a részkonfliktusnak vált szimbólumává a Neretva folyó két partját összekötő, 1993-ban pedig a horvátok által felrobbantott Stari most. A 426 éves „mostari híd” csak tizenegy évvel később épült újjá.

A világ eközben meglehetősen mélán figyelte az eseményeket: 1992 januárjában az Európai Unió elismerte Horvátország és Szlovénia önállóságát, az ENSZ pedig döntést hozott a békefenntartó erők kiküldéséről és a szerbek elleni gazdasági embargóról, ezek azonban a harcok hevességén mit sem változtattak.

A világcsendőr közbelép

Jugoszlávia szétesése kiváló alkalmat szolgáltatott a hidegháború után triumfáló Amerikai Egyesült Államok számára, hogy demonstrálhassa: ő a „nélkülözhetetlen nemzet”, amely innentől kezdve fenn tudja tartani a világrendet.

Az 1992-es elnökválasztási kampányban Bill Clinton azzal vádolta id. George Bush elnököt, hogy nem lépett fel határozottan Szerbia ellen a délszláv háború kitörésekor. Valóban úgy tűnt, hogy az USA „világcsendőri” szerepére szükség van, hiszen

1994 tavaszán ugyanis Washingtonban ők ültették tárgyalóasztalhoz a horvát és bosnyák felet, így a konfliktusnak legalább ezt a részét sikerült valamilyen szinten rendezni.

Nem sokkal később, az 1995-ös hírhedt srebrenicai mészárlás idején az ENSZ hadereje nyilvánosan lebőgött a világ szeme előtt. Ratko Mladić csapatai, miután elfoglalták az említett bosnyák községet, etnikai tisztogatást hajtottak végre, melynek közel nyolcezer férfi és fiúgyermek esett áldozatul, ráadásul a szerb katonák több ezer nemi erőszakot is elkövettek. Az eseményeket a közelben állomásozó holland ENSZ-csapatok tétlenül nézték végig. Az ott szolgálatot teljesítő Remko de Brunije így írta le a szituációt:

„Az egyetlen, amit tehettünk, hogy próbáltuk kezelni a rendszert. Így mi is és a lakosság is ételhez és ruhákhoz tudtunk jutni. A legfontosabb feladatunk a megfigyelés és a boszniai katonák leszerelése volt. Ez volt az ENSZ célja. Nem volt olyan hivatalos parancs, hogy mi a lakosságot megvédjük, ezt nem adták parancsba.”

Egy másik holland katona, Anne Mulder a következőképp emlékezett vissza a szerb katonák viselkedésére:

„Vittek ők mindent, amit mozdítani bírtak: jószágot, tévét, hűtőt. Mi pedig csak álltunk ott, ők meg integettek felénk. Megalázó volt.”

Mindeközben zajlott Szarajevó szerb ostroma is. Ennek során 1994 februárjában és 1995 augusztusában támadás érte a város piacterét, ami az első esetben 68, a másodikban 43 civil halálos áldozatot eredményezett. Ez utóbbi már nemzetközi szinten is kiverte a biztosítékot, mert a NATO augusztus végén bejelentette, hogy bombázni fogja a boszniai szerbek hadállásait. Mindeközben a horvát hadsereg is megkezdte a Krajnai Szerb Köztársaság lerohanását. Milošević szorult helyzetbe került.

Dayton, a látszatmegoldás

A NATO beavatkozása (melyben az USA légiereje kulcsfontosságúnak bizonyult) végül elérte azt, amit a nemzetközi békefenntartók nem tudtak: tárgyalóasztalhoz ültette Miloševićet, Tuđmant és Izetbegovićot, hogy végül a sokadik formába öntött béketervet elfogadják.

A békekonferenciát 1995. november 21-én, az ohiói Dayton városában található Wright-Patterson légibázison rendezték. Itt született meg az általános keretmegállapodás a békéért Bosznia-Hercegovinában elnevezésű dokumentum, melynek ünnepélyes aláírására egy hónappal később, a párizsi Élysée-palotában került sor. Úgy tűnt, hogy a háború három és fél után végre véget ért. A téma kutatói az áldozatok számát 140 és 200 ezer közé teszik, az anyagi kárt pedig nagyjából 60 milliárd dollárra becsülik. A háború során létrejött szerb vezetésű Kis-Jugoszlávia és Bosznia-Hercegovina útjai különváltak. A békefolyamat felügyelését egy hatvanezer főt számláló nemzetközi haderőre (Implementation Force, IFOR) bízták.

A folytatásra azonban nem kellett sokáig várni: 1998 januárjában a Koszovói Felszabadítási Hadsereg bejelentette, hogy megkezdi a tartomány felszabadítását. Válaszul a szerbek ismét agresszív támadásba kezdtek, amely újabb véres harcokat és NATO-beavatkozást eredményezett. Milošević bukására 2000-ig kellett várni, egy évvel később le is tartóztatták. A hágai Nemzetközi Bíróság előtt tartott pere az ezredforduló nagy médiaeseménye volt.

A magyar szálak

A fiatal harmadik Magyar Köztársaság kezdettől fogva közeledni próbált a NATO felé. A Varsói Szerződés 1991-es feloszlásával szinte egyidőben Antall József miniszterelnök jelezte Bush elnöknek hazánk csatlakozási szándékát az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez. A közeledést szolgálta az 1992-ben aláírt „Nyitott égbolt” megállapodás is, amely engedélyezte a magyar légtér használatát a NATO (és mellesleg Oroszország) gépei számára.

A délszláv háború kitörése egyensúlyozásra kényszerítette az Antall-kormányt, ami egyrészt kiállt a jugoszláv népek önrendelkezési jogaiért, másrészt pedig igyekezett védelmébe venni a veszélybe sodródott magyar kisebbséget. A háború ugyanis őket sem kerülte el:

Ekkor tört ki az a botrány, ami sokat rontott az Antall-kormány egyébként pozitív külpolitikai mérlegén. 1991. január 10-én egy szerb lap nyilvánosságra hozta, hogy a jugoszláv szervek megkerülésével Magyarország előző év őszén mintegy harmincezer gépkarabélyt szállított az egykori Munkásőrség készleteiből Horvátországba. Az eset hatására a kormány magyarázkodni kényszerült, a fegyverszállítmányokat pedig leállíttatta:

„Magyarország és Jugoszlávia között az elmúlt esztendőben – az előző évekhez hasonlóan – rendszeresen folytak fegyverszállítások, részben a szövetségi kormány megrendelésére, részben tranzit jelleggel harmadik országokba. Az erre jogosult egyik magyar külkereskedelmi vállalat fegyvereladási bizonylatai között szerepel egy 1990. októberi tétel, amely szerint a cég egy harmadik ország kereskedelmi vállalatának megrendelésére géppisztolyokat szállított Jugoszláviába.

Az ügylet a fegyverek jellege (katonai vagy rendőri célra egyaránt használatos kézi fegyver), valamint kis volumene miatt nem tekinthető jelentős szállítmánynak. A szállítás egyébként a nemzetközi fegyverkereskedelemben szokásos feltételekkel történt, amely csupán kifejezetten háborús, illetve polgárháborús övezetekbe tiltja a fegyverszállításokat. [...] a kormány sajnálatosnak tekintené, ha egy szokványos kereskedelmi ügylet célzatos beállítása a Jugoszlávia népei és Magyarország közötti kapcsolatok megromlásához vezetne.”

A „Kalasnyikov-ügy” egyik szereplője egyébként a történészként ismert Raffay Ernő volt, aki ekkor a Honvédelmi Minisztérium államtitkáraként dolgozott.

A határmódosítás ilyen módját a mai napig előszeretettel hirdeti.

A horvátországi harcok a kormányváltás idejére elcsitultak, így a magyar menekültek többsége lassan hazatérhetett. A Horn-kormány igyekezett normalizálni a viszonyt az utódállamokkal, ezt szolgálták az ún. státustörvények is. Az atlantista közeledés Dayton után is folytatódott: Magyarország 1995 decemberétől részt vett a boszniai IFOR-akciókban, valamint logisztikai bázist biztosított a NATO erőinek a Somogy megyei Taszáron.

A tanulság

Dayton évfordulója jó alkalom a számvetésre. Tanultunk-e bármit is az elmúlt huszonöt évben ebből a bonyolult konfliktusból?

Ahhoz, hogy Európa közösségként tudjon létezni, véleményem szerint egy közös hadsereg léte valamilyen formában elengedhetetlen. Az olyan tragédiák, mint amilyen Srebrenicában vagy Szarajevóban történtek, megelőzhetők lettek volna egy kompetens és határozott európai haderő beavatkozásával. Ehelyett azonban várni kellett a világcsendőr szerepét felvállaló Egyesült Államok színrelépésére. Donald Trump NATO-politikája alapján pedig az a balsejtelmem, hogy egy hasonló konfliktus esetén ilyen fellépésre a jövőben nemigen lehet majd számítani (legyen bárki is a következő elnök).

Az ekkor még Marvel-mentes Hollywood frappáns módon reagált az eseményekre: Barry Levinson 1997-ben kiváló politikai szatírát rendezett Amikor a farok csóválja... (Wag the Dog) címmel. A film egy amerikai elnökről szól, akinek a kedvéért egy bukott producer fiktív háborút fabrikál a médiába csak azért, hogy az elnök szexbotrányairól elterelje a figyelmet. Hátborzongató, hogy a történet, amellett, hogy nyilvánvaló utalásokat tesz Bill Clinton zavaros magánéletére, mennyire jelezte az új idők hangját, amikor csupán egyszerű „zajkeltéssel”, érzelmi manipulációval kollektív anméziát lehet előidézni a választóképes lakosság körében. Egy olyan korban, amikor a médiamanipuláció veszélye nagyobb, mint bármikor, ez a film jó emlékeztető lehet.

Végezetül: bár a mostari híd újjáépítése azt üzeni, hogy a nyelvi, kulturális és etnikai konfliktusok megoldhatóak, fontos szem előtt tartanunk, hogy huszonöt évvel ezelőtt nemcsak hidak, templomok, iskolák, lakóházak és piacterek semmisültek meg, hanem az azok közt élő emberek is. Erre emlékeztet a zentai születésű költő, Kollár Árpád verse:

szarajevóban két napig

égett a könyvtár egyfolytában
– mesélem itthon.
két napig – ismétli borzongva
költő barátom, az idővel
mérlegelve a mennyiséget.
két napnyi könyv, kézirat
– visszhangozzuk. miközben
fogalmunk sincs róla,
egy átlagos test meddig ég.

A szerző történész. Olvass még Bárány Balázstól az Azonnalin!

NYITÓKÉP: A mostari Öreg-híd 2004 júliusában, az újjáépítését követően. Fotó: Thorsten Strehl / Wikimedia Commons