Dayton joga bűntényben született

Losoncz Alpár

Szerző:
Losoncz Alpár

2020.11.22. 17:10

Daytonban a szerbek tettesek, a muzulmánok áldozatok, a bűntény pedig jog lett. Kiderült: a nemzeti ellentéteket meghaladó jugoszláv Bosznia csak a felszín volt. Mihelyt volt rá alkalom, az emberek titokban leszavaztak a nacionalista pártokra.

Ez itt a Balkánmagyar. A Balkánmagyar Losoncz Alpár filozófusnak, az Újvidéki Egyetem professzorának mostantól rendszeresen jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

Bosznia a hetvenes és nyolcvanas években: a cannes-i fesztivál díjazottja, a filmrendező Emir Kusturica (később az orosz elnöki inaugurációk szorgalmas látogatója) Blochot, az utópia filozófusát idézgeti; amúgy is, a muzulmán/szerb/horvát Szarajevóban sokfelé néznek, kiadják Henry Corbin híres könyvét az iszlám filozófiáról, de lefordítják Derrida Grammatológiáját is (1976-ban már!) vagy Lévinast (Teljesség és végtelen, szintén 1976-ban!).

Van pezsgés, intellektuális izgalom, sokféleség.

1984-ben téli olimpiát rendeznek, és még mindig tart a Magyarországon is körülrajongott Bijelo dugme rockzenekar kultusza. Mindeközben fokozatosan a politikai bilincsektől is megválnak. Tudniillik Boszniát még a múlt század hetvenes éveiben is a politikai megrendszabályozások árnyékolták be: kapcsolatban volt ez a Jugoszláviában tapasztalható tendenciával, miszerint a soknemzetiségű térségek felett az egyeduralkodó párt élénk ellenőrzést gyakorolt.

Felizzott a fény: ez ösztönzött arra, hogy doktori disszertációmat Szarajevóban jelentsem be, amelynek a megvédéséből a tomboló háború miatt nem lett semmi.

Amikor ugyanis 1990-ben megtartották az első többpárti választásokat, sokak megrökönyödésére a nemzeti előjelű pártok győzedelmeskedtek, lényegében a nemzeti sávok mentén szakadt szét az ország. Tudni kell, hogy egy korábbi jugoszláv alkotmányfüggelék az egyensúlykeresés céljából a muzulmánokat is nemzetként juttatta érvényre.

Összeroppant a nemzetfelettiséget biztosító jugoszláv szocialista/kommunista eszme, napvilágra jutott az, amit mindenki sejtett, ám maga előtt is rejtett: az egész konstrukció sokkal, de sokkal törékenyebb, mint azt az eszményesítő, többnemzetiségű rajzolat láttatni engedte. A vérnyomokkal terhelt múlt, így a második világháború folyamán történő öldöklések, a muzulmán/horvát/szerb csomó vonatkozásai, amelyeket még az elődök tapasztaltak meg, a lehető legerőteljesebben nyertek jelenlétet – a jelenben. És erőre kapott a történelmi neheztelés. Viszont, akik meglepődtek a választási eredmények okán, azok naivnak bizonyultak, hiszen abból az előföltevésből indultak ki, hogy

„szinte mindenki” úgy nyilatkozott a nyilvánosságban vagy az utcán, hogy majd a nem-nemzeti pártokra adja a voksát.

Közismert a jelenség, nem a farizeus magatartás ad rá magyarázatot, hanem a félelem és a bizalmatlanság kettőse. Mindenesetre a hanyatlás kézzelfoghatóvá vált, és

harsogott az erőszakot idéző militáns-nemzeti retorika: valójában Bosznia kulcspontja volt a jugoszláv történetnek.

Nem tévedett az, aki úgy gondolkodott, hogy a sajátos feltételek okán a romló boszniai konstelláció fogja véglegesen a szakadékba taszítani Jugoszlávia szekerét.

Aztán pörögnek az elkerülhetetlen események: Jugoszlávia szétomlásának kontextusában, a régi ország romjain a boszniai parlament 1991 októberében kihirdeti az állami önállóságot, amelyet az Európai Unió 1992 áprilisában el is ismer.

Ám közben folyik a gátlástalan és minden képzeletet felülmúló vérontás, nincsenek frontális összeütközések, de működik a gyengék, az erőtlenek elleni erőszak. Szarajevót a szerbek ostrom alatt tartják, mesterlövészek tanyáznak a háztetőkön, mindenfelé veszély leselkedik, 1994-ben 70 ember leli halálát a szarajevói piacon, és a daytoni megállapodás előtt következik be a srebrenicai botrány, azaz a muzulmánok tömeges kivégzése.

Tudjuk, a nemzetközi közvélemény hangadói egyre inkább a szerbeket és a Slobodan Milošević által vezérelt Szerbiát, azaz az újrafoltozott Jugoszláviát inkriminálták a feltorlódott erőszakalakzatokat illetően. Hiszen az ENSZ Biztonsági Tanácsa már 1992 májusában döntést hoz a Szerbiát sújtó embargóval kapcsolatban, nem utolsósorban azért, mert hathatósan támogatta a boszniai szerbeket, és a zárlat miatt nem is sokára megindul a történelem egyik legelképesztőbb inflációja ebben az országban.

Az említett „csomó”, mármint a triadikus viszony a boszniai nemzetek között persze messzemenően bonyolultabb volt, mint azt a nemzetközi retorika sejtette, de a szerbek katonai túlereje, az ellenségként kezelt muzulmánok szisztematikus gyilkolása, a területszerzés ambíciója és a nemzetközi ügyintézőkkel szemben tanúsított durva és öntelt magatartás meghatározó volt a vádlott státusának kiosztásában. Mindez

elhomályosította a szerbeket érintő veszteségeket, és ködbe vonta azon félelmeiket is, hogy a muzulmánok és a horvátok ellenük szövetkezhetnek majd,

vagy azt a tényt, hogy minden jel szerint a muzulmán párt már 1990-ben rendelkezett paramilitáris alakulatokkal.

Viszont először Milošević, majd a boszniai szerbek első embere, Radovan Karadžić élt azzal a retorikával, hogy a szerbek küldetést teljesítenek, mégpedig Európát és a kereszténységet védik a muzulmánná átvedlett, eredendően szerb népességgel szemben, és hogy Európának hálásnak kellene ezért lennie. És ezért törekedtek folytonosan arra, hogy a muzulmánok első emberét, Alija Izetbegovićot, Bosznia-Hercegovina elnökét a sötét muzulmán fundamentalista szerepkörében tüntessék fel. Még propagandaügynökséget is pénzeltek ennek érdekében az USA-ban.

Ám az amerikai ügyintézőket hidegen hagyta az effajta érvelés (hovatovább még támogatták is a Demokratikus Akciópárt elöljáróját, noha tudhatták, hogy roppant erősen vallásos elkötelezettségű, és el is ítélték Jugoszláviában ennek okán): érdekesmód ez a retorika, legalábbis bizonyos értelemben, egybecsengett azon elgondolásokkal, miszerint itt a civilizációk robusztus konfrontációja játszódik le. Például Willy Claes, a NATO főtitkára (1995-ben mondott le korrupciós ügyek miatt) a közismert Samuel Huntingtontól vette át a civilizációk összecsapására vonatkozó állítást a boszniai probléma kapcsán – ám nem tudta a gondolatot érvényre juttatni az amerikai érdekekkel szemben.

A muzulmánokhoz, megrendítő szenvedésük okán, az áldozati szerep társult.

A világnyilvánosság nagy része azonban még többet is vetített beléjük, azaz olyan terhet helyezett rájuk, amelyet nehéz cipelni. Ők voltak az áldozati létezésből kibomló remény hordozói és a multikulturalizmus földi megtestesítői. Az atlanti liberalizmus bennük kereste a multikulturalizmus abszolút lehetőségét, a gyökerek gyökerét, amelyből a soha el nem érhető autenticitás fakad – noha számtalan adat bonyolította ezt az óhajt, hiszen például a különösen kívánatosnak minősített interetnikai házasságok aránya éppenséggel azt bizonyította, hogy a muzulmánok vonatkozó kedve gyengébb volt, mint az egykori jugoszláviai átlag.

Ahhoz, hogy értsük Daytont, több síkon kell mozogni. Ennek tudható be, hogy mindhiába írtak tömérdek könyvet a jugoszláv bukásról, szerény véleményem szerint

még mindig nem született olyan alkotás, amely képes lenne egybetömöríteni a belső ellentmondásokat és a nemzetközi tőkés hatalmi viszonyok konfigurációját.

Az persze bizonyos, hogy a nemzetközi aspektusok nélkül aligha közelíthetjük meg Daytont, és az is világos, hogy a Daytonhoz vezető út legalább annyira fontos, mint maga a békekötés.

Nézzük csak: a NATO 1992-ben, túllépve a hozzárendelt illetékesség keretein, felajánlkozik az ENSZ-nek, hogy őrzi az esetleges békét, 1993-ban légi járőröket indít, majd az ENSZ Biztonsági Tanács (BT) megfelelő határozata alapján a no fly zone fenntartására vállalkozik. És persze ne feledkezzünk el arról sem, ami nélkül Dayton elképzelhetetlen lenne: 1995-ben nemcsak a horvátországi szerbekkel szemben alkalmaztak az amerikai katonai ügynökségek szakértelmét és segítségét bíró horvát katonaság egységei rendteremtő hadműveletet (Vihar), hanem ugyanazon év augusztusában a NATO légiereje több, mint ezer bombát szórt a boszniai szerbek állásaira.

Ráadásul ugyanebben az évben létrejön, ismét a BT jóvoltából, a Jugoszláviára vonatkozó hágai büntetőszék, amely a „humanitárius jog súlyos megsértését üldözi”. Vagyis:

az említett év a szerbeket sújtó csapások éve, és ez Dayton előcsarnoka.

Kiváló értelmezők gondolják úgy, hogy a daytoni békekötés nemzetközi szempontból az amerikai hegemóniaszerzés fontos állomása. Ebben találtatik igazság, de nem abban az értelemben, hogy a kezdettől fogva létezett egyértelmű és intencionális amerikai stratégia.

Az amerikaiakat irritálta például François Mitterand retorikája, amely Európa különös szerepét emlegette az új rendben, vagy az a megvillanó európai igény, amely európai haderő létrehozását helyezte kilátásba, és keresték a szerepkörét elveszítő NATO-ra szabható feladatokat a Szovjetunió eltűnése után.

Igaz tehát, hogy az évtized úgy fejeződött be, hogy a global sheriff NATO fellépési lehetőségeit leválasztották az ENSZ mechanizmusairól, és hogy az amerikai hegemonikus szuverenitás, különösen a levegőben megerősített uralom révén, megszilárdította magát. És igaz, hogy a daytoni szereplőt, a mérsékeltebb külügyminisztert, Warren Christophert felváltotta az offenzívebb Brzezinski-tanítvány, Madeleine Albright. És igaz, hogy a Donald Trump körül is megjelenő John Bolton azt írhatta 2000-ben, hogy „nekünk kíméletlenül hegemóniapártinak” kell lennünk.

Ahogy az ellentmondásos Carl Schmitt mondaná: a „kozmopolitizmus” szükségszerűen hegemóniához vezet.

Ám mindez csak végeredmény, és csak visszafelé nézve köthető össze minden szál. Az id. Bush-James Baker-páros a kezdet kezdetén inkább Jugoszlávia megmaradásában gondolkodott, talán a tetemes adósság visszafizetése okán. És a Bill Clinton által fémjelzett liberális internacionalizmus, amely keretet teremtett Daytonhoz, csak bizonyos vonakodás után látott neki a légicsapásoknak, azaz az erőteljes fellépés gyakorlásának, pontosabban mindez a kellő erőt fel nem mutató európai közvetítési próbálkozások, a megtapasztalt európai tehetetlenség után jött létre. Azt csak a francia újjobboldali Alain de Benoist hiszi, hogy ez az európaiak elleni háború is volt.

Az osztrákok és németek, akik a kezdetben igencsak támogatták a Jugoszláviából kilépő horvátokat, időközben különben is visszahúzódtak a porondról, Jacques Chirac pedig visszahozta a franciákat a NATO-ba, akár amerikai vezényléssel is. És az évtized befejeztével az európaiak, némi morgolódás után, de ott vannak a Jugoszláviát bombázó NATO kötelékeiben, a transzatlanti egység helyreállt. A NATO után is – NATO.

Mit hoz Dayton és az utána következő párizsi békekötés, amelyet a szerb Milošević, a horvát Tuđman és a muzulmán Izetbegović írnak alá  –  jellegzetesen Bill Clinton jelenlétében?

Mindenekelőtt a jugoszláv háború meghatározó etapjának a befejezését, amely mondjuk a vajdasági magyarokat megszabadította a fejük felett függő Damoklész-kardtól, nevezetesen a mozgósítás rémétől. Szerbia fellélegzett, megszabadult a kínzó szankciók alól, Milošević úgy gondolhatta, hogy megmentette a számára fontos, újrakonstituált Jugoszláviát, amely a szerbeket és a montenegróiakat fűzte egybe, igaz, nem sokáig.

Dayton szentesítette az elfoglalt területek határait, és akik szemrehányással élnek, azt gondolják, hogy az amerikai-NATO-pragmatizmus opportunista módon kiegyezett a területrabló szerb és horvát elnökkel. A szerb nemzetféltő retorika, amely nem mondott le arról, hogy lehetséges a boszniai területek csatlakoztatása az „anyaföldhöz”, úgy véli ma is, hogy Daytont csak akkor kellene szétcsomagolni, ha adódik jobb lehetőség.

És létrejött egy a nemzetközi nyomás által egészben tartott ország, amelynek működőképességében nehezen lehet hinni:

ezen ország bír azokkal a jegyekkel, amelyek a külső szuverenitást biztosítják, de nem rendelkezik azzal, amit belső szuverenitásnak hívnak, figyelembe véve a nemzetközi ügyintézők különös irányítási szerepét. Viszont a hágai törvényszék közvetlenül Dayton után megvádolta a boszniai szerbek első emberét, valamint a most is ítéletre váró tábornokot, Ratko Mladićot.

Dayton az igazságosság és a hatalom/erőszak között ingadozott, ám vélhetően az utóbbit jutalmazta.

És marad megannyi kérdés. Mit gondoljunk például arról, amit a beavatkozáspárti Antonio Cassese, a hágai törvényszék egyik bírája mondott, mármint, hogy Ex iniuria jus oritur (lényegében: a jog a bűntényben születik)?

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora kéthetente rendszeresen az Azonnalin! Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

Losoncz Alpár

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora. Rovatával, a Balkánmagyarral kéthetente jelentkezik az Azonnalin.

olvass még a szerzőtől
Losoncz Alpár

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora. Rovatával, a Balkánmagyarral kéthetente jelentkezik az Azonnalin.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek