Djordje Balašević vajdasági énekes a nemzetállamokra szakadt, háborúkkal sújtott Balkán népei számára az egyik utolsó kapocs maradt. Nem adta fel hitét a közös identitásban, amit nem hagyott egyetlen nemzetnek sem kisajátítani. Az énekes melankolikus dalai Ljubljanától Ohridig szóltak – és fognak szólni.
25 éve tárgyalták le a daytoni békeszerződést, aminél szimbolikusabb eseményt nem is lehetne találni a poszthidegháborús világból. Megvan benne minden, ami kell: az Egyesült Államokra mint világcsendőrre támaszkodó Európa, a nagyfokú médiajelenlét, az összetett vallási-etnikai konfliktusok megértésére való képtelenség és az egypólusú világba, a „történelem végébe” vetett optimizmus.
A vasárnapi választáson elsőként juthat be a horvát parlamentbe több újbalos párt és a zöldek szövetsége. A Možemo! (Képesek vagyunk rá!) zágrábi listájának második helyén álló Sandra Benčić elmondja az Azonnalinak, hogy miben volt jó Tito, lehet-e róla, vagy épp horvát fasisztákról utcákat elnevezni, miért nem fog Horvátország orbanizálódni, és mi lesz az első dolga, ha bekerül a Száborba. Interjú.
A kis balkáni ország fővárosát egykoron eleve Titovgradnak hívták. Ez az első szobor, amit a volt jugoszláv államfő a délszláv államalakulat szétesése óta kap. A többi jugoszláv államban ugyanis gőzerővel megy a titótlanítás.