Szép gondolat a közös lista, csak éppen a választás után joggal várhatnának az emberek olyan kormányzást, mintha valóban egyetlen kolbászba darálta volna magát az ellenzék. Márpedig erre semmi esély nincs.
A kérdés, hogy az ellenzéknek egy vagy több listán indulva van-e esélye leváltania az Orbán-rezsimet, azokat is megosztja, akik ezt a rezsimváltást tényleg szeretnék. Másfél évre a parlamenti választásoktól az Azonnali ellenzéki politikusok és értelmiségiek részvételével vitát indít arról, hogy hány listán érdemes, szükséges elindulni a győzelemhez. Az alábbiakban Petróczi Rafael, az Azonnali újságírója mondja el véleményét.
+ + +
Olvasva az Azonnali vitasorozatát arról, hogy az ellenzék 2022-ben közös vagy külön listán induljon-e, nincs sok kétségem afelől, hogy a közös indulás lesz a nyerő. És nem csupán azért, mert a közös lista mögött erősebb koalíció (DK-MSZP-Párbeszéd) alakult ki, mint a külön indulás mögött (Momentum-Jobbik-LMP), és még csak nem is azért, mert az utóbbiak az összefogás jegyében még azért is szabadkoznak, hogy mást mernek gondolni (lásd az olyan mondatokat, hogy ők amúgy aligha fogják felrúgni az asztalt, ha a közös lista fog győzni).
Hanem azért is valószínűbb a közös indulás, mert ez lett a mainstream álláspont, erre erősítenek rá a megkérdőjelezhető kérdésfeltevéssel készült közvélemény-kutatások, amik szerint az emberek közös listát akarnak, ráadásul az egészet legitimiálja, hogy az önkormányzati választáson – akármennyire is mások a környezeti feltételek és a megoldandó feladatok egy országgyűlési választáson – a közös indulás már bevált.
És ha mindez nem lenne elég, az egylistás koncepciónak valóban jól hangzó, praktikus érvei vannak a több listával szemben, kezdve a választástechnikai szabályokból fakadó problémáktól (nem kell azon filózni, hogy ki hol állítson jelölteket úgy, hogy mindenki tudjon listát állítani) egészen a kampánytechnikai megoldásokig (egyszerűbb és átütőbb egy lista mellett egységesen kampányolni, mint a különböző listák között megosztani az erőforrásokat).
Ezekkel szemben a külön indulás melletti klasszikus, inkább elvi érvek (adjuk meg a választás lehetőségét azoknak is, akik nem akarnak a 2010 előtt már leszerepelt arcokra szavazni) nem igazán rúgnak labdába. Azonban van a külön listás indulásnak is egy erős érve, ami akkor nyeri el értelmét, ha nemcsak a 2022-es választás napjáig gondolkodunk, hanem annál tovább is: ez pedig egész egyszerűen az, hogy
a külön listák mutatják jobban a valóságot.
Olyan kormányt alakítana a tarka ellenzék, amire még nem volt példa...
A közös lista ugyanis azt a képet közvetíti a választók felé, amit Orbán Viktor is annyira akart a Magyar Nemzetbe írt publicisztikájában (nem, nem vagyok hajlandó dolgozatnak nevezni egy még a műfajában sem éppen erős véleménycikket csak azért, mert azt személyesen a miniszterelnök írta): itt már valóban nincs értelme külön pártokról beszélni, egységfront van, mindenki bedarálva az összefogás nevű kolbászba.
Márpedig az ellenzék még a mostani állapotában is nagyon messze áll attól, hogy a Fidesz-KDNP-hez hasonló egységről beszélhessünk velük kapcsolatban, pártjaik között a különbségek – ahogy azt már ötszázezren megírták az elmúlt évek során, ebben a vitasorozatban például Balogh Gábor újságíró – ma is hatalmasak.
Ezért is nehezen elképzelhető, hogy a nyár végén oly büszkén bejelentett, és október elejétől kidolgozás alatt lévő közös program ne olyan semmitmondásba fulladjon, mint amiket a tagállami érdekek között kényszerűen egyensúlyozó EU-tól megszokhattunk a különböző állásfoglalásokban:
meglepődnék, ha a szépen hangzó cirádákon túl, minthogy „vissza kell állítani a jogállamot” és „az egészségügyet meg kell reformálni”, bármi érdemi konkrétumot tudna kiizzadni magából az ellenzék.
Talán még annyit, hogy Polt Péternek mennie kell.
De hogy ezen túl mihez kéne kezdeni az orbáni örökséggel, csökkentsük-e például a főügyész mandátumának hosszát, vizsgálhasson-e újra gazdasági kérdéseket a fideszes bírákkal feltöltött Alkotmánybíróság, milyen adókulcsokat vezessünk be, vagy mi legyen a külhoni magyarok szavazati jogával – ezekről a lényegi részletekről aligha fog beszélni a heterogén ellenzék abban a bizonyos közös programban és a választási kampányban. Nem is igazán tudna.
És akkor ezt a választás előtt levegőben lógva hagyott problémagócot kéne valahogyan feloldani egy olyan kormánykoalícióban, ami példátlan lenne a rendszerváltás utáni magyar politikatörténetben:
koalícióban eddig legfeljebb három párt kormányzott, amihez képest hatalmas ugrás lenne a mostani ellenzék hatpárti formációja.
...olyan körülmények között, amire még nem volt példa
Ráadásul ennek a hat pártnak úgy kéne közösen egyirányba kormányoznia az országot, hogy már rég elszoktak attól is, hogy maguk kormányozzanak, sőt, a hatból négy pártnak egyáltalán nincsen semmiféle országos kormányzati tapasztalata.
Lehet persze jönni azzal, hogy de az önkormányzati választás, meg Budapest, és hogy helyi szinten már milyen jól lehet – már ahol, khm Göd, khm Kispest – közösen kormányozni. Azonban
a 2019-ben a nagyvárosokban vezető pozíciókat szerző ellenzék még mindig nem tud semmit a Fidesz bázisát adó vidék Magyarországáról,
emellett az egész ország vezetésekor felmerülő komplex problémák aligha mérhetőek egy hatvanezres település problémáihoz. Főleg úgy nem, hogy – hála részben a Fidesz centralizáló politikájának – országosan olyan ügyekkel, például az oktatás ügyével is foglalkozni kell, amiket kivettek az önkormányzatok alól, és amikről így megint csak nem szerezhet érdemi tapasztalatot az ellenzék, önkormányzati pozíciók ide vagy oda.
És ha még csak ilyen, azért a múltból ismert ügyekkel kéne foglalkoznia kormányon az ellenzéknek! A valóság azonban az, hogy az elmúlt évtized politikája sok helyütt merőben eltér a 2010 előtti társától: olyan új, a közgondolkodást és a napirendet alapvetően megváltoztató ügyekben kéne egységes álláspont alapján cselekednie az ellenzéknek,
amikre sokszor még kényelmes ellenzéki pozícióból sem tudtak megnyugtató válaszokat adni (migráció), vagy amikre teljesen más válaszokat adtak (az EU legitimitási krízise).
Búcsút inthetünk az orbáni, vezérelvű kormányzásnak, ha kormányt váltunk
Összegezzük mindezt: adott egy heterogén, de mégis precedens nélküli koalícióra vállalkozó, hatpárti ellenzék, aminek a korábbiaktól radikálisan eltérő politikai környezetben kéne kormányoznia úgy, hogy az egyes szereplőknek vagy nincs, vagy csupán limitáltan hasznosítható kormányzási tapasztalata van. Mit kapunk?
Ha rosszindulatú lennék, egyből rávágnám, hogy káoszt, ezt azonban senki az égvilágon nem tudhatja előre: még akár az is lehet, hogy sikerrel venné az akadályt ez a tarka társaság. Egy azonban biztos:
ilyen adottságok mellett kormányozni szükségszerűen együtt járna kőkemény politikai húzd meg, ereszd meg játékokkal, alkudozásokkal, egymásnak feszülésekkel.
Magyarán egy klasszikus koalíciós kormányzást láthatnánk, ami nem lenne feltétlenül rossz, amennyiben a szereplőkben lenne annyi tehetség és józanság, hogy ha időnként zötykölődve, de mégis egy irányba tartsanak.
Ha azonban az ellenzék a töredezettségét reálisan tükröző külön listák helyett egyetlen közös listán váltana kormányt, a győzelem reményében teljes fenékkel felülve az összefogásvonatra, harsányan azt kommunikálva a kampányban, hogy itt micsoda megtörhetetlen egység állt fel a NER leváltására, biztos vagyok benne, hogy
sokaknak keserű ébredés lenne újra belesüppedni az MSZP-SZDSZ kormányok időszakára emlékeztető, konfliktusos koalíciós kormányzásba.
Főleg több, mint egy évtizednyi keménykezű, határozott Orbán-kormányzás után.
Ha érdekel, mások mit gondolnak, itt olvashatod vissza a vita többi részét!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
