Nem a listák száma, hanem a politikai akarat a döntő

A választási matematika nem tud arra választ adni, hány listával lesz esélye győzni az ellenzéknek. Ezt a politikusoknak kell eldönteniük, és az eredmény sikeréről a választókat meggyőzniük.

A kérdés, hogy az ellenzéknek egy vagy több listán indulva van-e esélye leváltania az Orbán-rezsimet, azokat is megosztja, akik ezt a rezsimváltást tényleg szeretnék. Másfél évre a parlamenti választásoktól az Azonnali ellenzéki politikusok és értelmiségiek részvételével vitát indít arról, hogy hány listán érdemes, szükséges elindulni a győzelemhez. Az alábbiakban László Róbert, a Politcal Capital választási szakértője mondja el véleményét.

+ + +

Hány listával érdemes, hány listával szükséges? – teszi fel (nem csak) az Azonnali a vitasorozat és az ellenzéki együttműködés egyik alap(vetőnek tűnő) kérdését.

Hogy miért, ahhoz először is kanyarodjunk vissza 2013-ba, annak is késő nyarára.

Az akkoriban viszonylag magas támogatottságú MSZP és Együtt-PM megállapodott a koordinált indulásban, azaz abban, hogy a 2014-es választás során a 106 egyéni választókerületet felosztva támogatják egymás jelöltjeit, és mindkét politikai erő önálló listát állít. Mai szóhasználattal azt mondanánk: a kétlistás modellt tervezték megvalósítani.

A Jobbikkal való együttműködés akkor még nagyon messze volt a realitástól, az LMP is teljesen elzárkózott a kooperációtól (ezért is szakadt ki belőle a PM), és mivel a DK akkoriban még messze volt a bejutási küszöbtől, a felek kihagyták a megállapodásból, abban is bízva, hogy Gyurcsány Ferencnek nem sok van hátra a politikában.

A volt miniszterelnök ezt nem hagyta annyiban, felszívta magát, rég nem látott lendülettel követelte az „összefogást” (kampányának emlékezetes epizódja volt, amikor hívei a 2013. október 23-ai ellenzéki demonstráción Mesterházy Attilába belefojtották a szót). 2014 januárjára Gyurcsány célt ért: az időközben megkerülhetetlenné vált DK-t (és ennél is nagyobb meglepetésre: a Fodor Gábor fémjelezte MLP-t) beemelte az ellenzéki együttműködésbe, a koordinált indulást pedig felváltotta az egyetlen, ötpárti közös lista.

Mi következik mindebből? Az biztosan nem, hogy csak az egylistás modell volna működőképes (lásd a bő 25 százalékos választási eredményt). Erre még visszatérünk, de először tudjuk le a választási matekot.

Máig sokan hiszik, hogy ha egy, illetve több ellenzéki lista között osztják el ugyanazt a szavazattömeget, utóbbi esetben sokkal kevesebb mandátum jut a pártoknak, mert hát a választási rendszerünk bünteti a kicsiket. Ha ez tényleg így volna, akkor nem volna létjogosultsága az „egy lista – több lista” vitának, de nem ez a helyzet.

A 2018-as választási eredmény ezt érzékletesen be is mutatja. Ekkor 92 listás mandátumot öt pártlista között osztottak ki.

Ha igaz lenne, hogy a listásmandátum-kiosztás bünteti a külön indulást, azt kellene látnunk, hogy az ellenzéki szavazatok összeadása többletmandátumokat eredményez az ellenzék számára. Ehhez képest, ahogy azt már korábban kiszámoltuk, semmi változás nem történik: továbbra is 42 mandátum jut a Fidesznek, az egy listára terelt ellenzéknek pedig 50. (A D’Hondt-mátrixok innen letölthetők.)

Ez csak egy példa, gondolhatnánk, elvégre számtalan olyan helyzetet lehet modellezni, ahol az egyetlen lista több mandátumot gyűjt, mint a több lista. Tóka Gábor, a Közép-Európai Egyetem (CEU) kutatóprofesszora, a választási rendszerek, a választói magatartás, a kutatásmódszertan talán legelismertebb magyar szakértője nem is volt rest tízezer szimulációt lefuttatni, és azt találta:

„az egyetlen közös lista az elképzelhető választások kb. egynegyedében eggyel több listás mandátumot hozna, mint két közös lista, a választások egy másik egynegyedében pedig a két lista hozna eggyel többet, mint a három lista (ezek a nyereségek azonban soha nem kumulálódnak, tehát az egy lista nem hozhat kettővel több mandátumot, mint a három lista). Ha azonban a több lista valamivel több szavazatot húz be, mint a kevesebb, akkor ez is irreleváns.”

Ismerve a választási rendszer számos részletében, a médiakörnyezet és a köztéri hirdetések kiegyensúlyozatlanságában rejlő aknákat, okkal mondhatják az egylistás indulás hívei, hogy ezt a 0-1 mandátumos veszteséget sem engedheti meg magának az ellenzék. Ez a felvetés viszont csak akkor lehetne döntő, ha nem lennének a pakliban más, ennél jóval fontosabb szempontok.

Például az, hogy

Az elmúlt hónapokban napvilágot látott közvélemény-kutatások sem sokat segítenek ebben, mivel ezek egyike sem azt vizsgálta, hogy egy vagy több közös lista mobilizálna több választót, csak azt erősítették meg, amit amúgy is tudni lehet:

A pártok nagyon szeretnék, ha a választók agyából kinyerhető lenne, mely indulási stratégia mellett mennének el a legtöbben szavazni, de ezt nemcsak azért nem fogják megtudni, mert a közvélemény-kutatóknak még nem sikerült jól megfogalmazott kérdést feltenni ebben a témában, hanem azért sem, mert a választók nagyon nagy része maga sem tudja, mit gondol erről.

A listakérdést azért nehéz kutatni, mert a kérdezőbiztossal való párbeszéd során a válaszadóknak fiktív helyzetbe kell beleképzelniük magukat. Azt meg tudják mondani, hogy együttműködést akarnak-e, vagy sem, azt is, hogy mely pártot, politikust kedvelik vagy utasítják el. Azt viszont, hogy korábban nem tapasztalt választási helyzetekben hogyan viselkednének – még ha meg is próbálják elképzelni –, nem biztos, hogy meg tudják ítélni.

Sokan mondhatják ma például, hogy márpedig ők nem fognak olyan listára szavazni, amelyen X párt vagy Y politikus szerepel, éles egylistás helyzetben mégis könnyen elképzelhető, hogy megtennék, ha ezt éreznék a kormányváltás egyetlen esélyének. A magukat „összefogáspártinak” aposztrofálók közül pedig sokan minden bizonnyal azt mondanák ma egy kérdezőbiztosnak, hogy csak az egyetlen közös listára hajlandók szavazni, mégsem valószínű, hogy 2022-ben ne húznák be az X-et valamelyik közös listára, ha 2 vagy 3 lenne belőlük a szavazólapon.

Úgy tűnik tehát, hogy a választási szakértők mellett a közvélemény-kutatóktól is hiába várják a politikusok a receptet, nem fogják helyettük meghozni a politikai döntést. Mert hogy ez nem „szakmai”, hanem politikai ügy, ahogy azt már 2013-2014-ben is megtanulhattuk (volna).

Gyurcsány Ferencnek aligha sikerült volna visszakerülnie az ellenzéki együttműködésbe, ha az MSZP és az Együtt-PM 2013-as megállapodása után azt mondta volna, hogy „egész jó ez a koordinált indulás, csak adjatok nekünk is 27 egyéni kerületet, légyszi”. Ehelyett az „összefogás” kizárólagos letéteményeseként lépett fel, és nemcsak az ő hívei körében, hanem a teljes ellenzéki oldalon keltette azt a benyomást, hogy riválisainak megállapodása tévút, amelyből csak az egyetlen közös listával lehet kitörni. Ezzel a narratívával

Ha valakinek kétsége volna efelől, olvasgassa figyelmesen a DK 2017 végi, 2018 elejei nyilatkozatait, amikor már a koordinált indulás tankönyvi előnyeit ecsetelték, nem mellesleg, ekkor már ők osztották fel ennek logikája mentén a 106 egyéni kerületet az MSZP-Párbeszéddel, abcúg közös lista. Mi következik mindebből? Az ugyanúgy nem, hogy csak a többlistás modell volna működőképes, már csak azért sem, mert azt végül csak ez a két, összesen bő 16 százalékot szerző politikai erő próbálta ki 2018-ban.

A régi történetek fő tanulsága, hogy a választókat meg lehet győzni, meg lehet tanítani, akár az első ránézésre bonyolultabb együttműködési modell előnyeire is. De csak akkor, ha az összes résztvevő ugyanazt mondja, méghozzá teljes meggyőződéssel. 2014-ben és 2018-ban a legtöbb ellenzéki szereplő a saját rövid távú pártérdekei szerint érvelt az együttműködési stratégiáról (is), aminek meg is lett az „eredménye”.

a kérdéses – a listák számánál kardinálisabb – ügyekben (miniszterelnök-jelölt, előválasztás) dűlőre kell jutniuk, a megalkotott keretekbe pedig bele kell állniuk, kibeszélés nélkül. A 2019-es önkormányzati választáson, ha nem is az egész országban, de ezt sikerült megugraniuk.

Nem erről lesz nehéz meggyőzni a pártnélküli, de a kormánnyal nem szimpatizáló szavazókat. Hanem arról, hogy vajon képesek lesznek-e együtt kormányozni, és arról, hogy mitől is lenne jobb egy általuk vezetett Magyarország Orbán Viktorénál.

Ha érdekel, mások mit gondolnak, itt olvashatod vissza a vita többi részét!