Az ellenzék csak akkor tud győzni, ha mindenkit meg tud szólítani, aki ma nem fideszes. Nem mondhat le azokról, akik egy közös listát sohasem ikszelnének valamelyik rajta lévő párt miatt.
A kérdés, hogy az ellenzéknek egy vagy több listán indulva van-e esélye leváltania az Orbán-rezsimet, azokat is megosztja, akik ezt a rezsimváltást tényleg szeretnék. Másfél évre a parlamenti választásoktól az Azonnali ellenzéki politikusok és értelmiségiek részvételével vitát indít arról, hogy hány listán érdemes, szükséges elindulni a győzelemhez. Az alábbiakban Balogh Gábor újpesti újságíró mondja el véleményét.
+ + +
Közös listán indulni olyan politikai erőknek érdemes, amelyeknek programja, világképe, múlt-, jelen-, és jövőértelmezése annyira közel áll egymáshoz, hogy
valójában már csak különböző tagozatai ugyanannak a politikai családnak. A mai magyar ellenzék pártjai nem ilyenek – vagy ha igen, az talán még nagyobb baj.
Világosan látszik, hogy a mai magyar ellenzéki erők közül többre is illik ez a leírás, de az is, hogy mindannyiukra együttvéve nem – vagy ha igen, az talán még nagyobb baj. Nincs tehát szükség annyi listára, ahány ellenzéki párt van, de egyetlen listára összegyömöszölni őket egyszerre volna taktikai hiba és morálisan vállalhatatlan önfeladás.
„Fogjatok össze!, fogjatok össze!” – zúg a kórus szinte minden olyan kormányellenes demonstráción, amelyen az ellenzék pártjai jelen vannak. Hogy a skandálók az adott tömeg mekkora hányadát adják, azt nyilván megsaccolni is nehéz, és hogy mit is követelnek ezzel, azt talán ők maguk sem tudják pontosan. Az azonban biztos: az „összefogás” az elmúlt két és fél év ellenzéki vudu varázsigéje lett, és sokan érzik úgy, hogy ez a ráolvasás a tavalyi önkormányzati választásokon már bizonyított, tehát nem is értik, miért kell ezen még vitatkozni.
Az utóbbi hetekben több olyan közvélemény-kutatás is napvilágot látott, amely szerint a kormánykritikus szavazók többsége 2022-ben is a 2019-ben számos helyen sikerrel alkalmazott modellt szorgalmazza: közös jelöltek, közös lista. Csakhogy
az országgyűlési és az önkormányzati választások közé nem lehet úgy odacsapni az egyenlőségjelet, az emberek jelentős része ugyanis nem ugyanolyan szempontok alapján dönt lakóhelye és a hazája sorsáról.
Települési szinten – még nagyobb városok esetén is – lényegesen könnyebb volt konszenzusos jelölteket és kampányarcokat találni. A közös országos lista ennél jóval problematikusabb kérdés. Ehhez ugyanis minimum közös program kellene. Augusztusi nyilatkozatukban az ellenzéki pártelnökök ennek kidolgozására ígéretet is tettek – de ez könnyen bizonyulhat elhamarkodott vállalásnak.
Tavaly ősszel a településeken nem volt túl nehéz az együttműködés minden résztvevője számára vállalható programot alkotni: tisztább utcák, zöldebb város, több önkormányzati lakás, jobb közlekedés, kevesebb korrupció és úrhatnámság.
Országosan azonban ezeknél lényegesen fajsúlyosabb és megosztóbb kérdésekről kellene közösen állást foglalni. Olyanokról, amelyeknek egy részéről az ellenzéki pártok homlokegyenest mást mondtak és mondanak – és ami még fontosabb: mást gondolnak, éreznek a szimpatizánsaik is. Akik előtt valahogyan mégiscsak meg kell állni majd 2022 tavaszán.
Ez pedig nem lesz könnyű, ha a közös programba mondjuk nem kerülhet bele a Jobbik által most teljes gőzzel követelt kémiai kasztrálás, az MSZP és a Párbeszéd által szorgalmazott alapjövedelem, az LMP országos új kampányszlogenje, a radikális áfacsökkentés, vagy épp a Momentum által teljes mellszélességgel felvállalt melegházasság.
Vajon a közös listát legerőteljesebben forszírozó DK tábora mit szól majd ahhoz, ha a közös ellenzéki program értintetlenül hagyja a határon túli magyarok választójogát, amelyet egyedül az ő pártjuk venne el?
Lehet matekozni azon, hogy az egy közös lista különböző feltételek mellett több vagy kevesebb mandátumot fial. Lehet felméréseket készíteni arról, hogy az ellenzéki szavazók mekkora hányada látná szívesen a legszorosabb együttműködést. Addig, ameddig még a megkérdezettek se tudhatják, milyen árat kellene ezért fizetniük, milyen általuk fontosnak tartott célokat kellene ennek oltárán feláldozniuk, egyáltalán: pontosan mire is kellene voksolniuk – nos, addig minden ilyen kalkuláció ködszurkálás csupán.
Az első és legfontosabb dolog, amelyet a különböző ellenzéki erők vezetőinek és szimpatizánsaiknak is végig kell gondolniuk, és amelyről mégis alig beszélünk: ha egy párt a szavazólapokon semmilyen formában, se egyéni jelöltek, se saját lista képében nincs jelen, akkor (legalábbis ideiglenesen, de könnyen lehet, hogy véglegesen) feladja önálló politikai létezését. Ez önmagában nem ördögtől való lépés, ha ennek feltételei adottak. Ha olyan pártok indulnak közösen, amelyeknek programja, világképe, múlt-, jelen-, és jövőértelmezése annyira közel áll (vagy került) egymáshoz, hogy valójában már csak különböző tagozatai ugyanannak a politikai családnak.
Egyrészt azért nem lehetséges ez, mert a különböző világnézeti és társadalmi csoportok képviseletére létrehozott
politikai szervezetek ugyan dönthetnek úgy: már nincs köztük érdemi különbség – csak hát ezt a szavazóik közel sem biztos, hogy hajlandóak jóváhagyni.
Ha még azt a lehetőséget is elveszik szimpatizánsaiktól, hogy a választási rendszer kényszereit elfogadva a közös egyéni jelöltre leszavazva, legalább listán saját gondolataik, érzéseik, érdekeik mentén voksoljanak – akkor bizony könnyen lehet, hogy egy részük inkább otthon marad. Márpedig az ellenzéki szempontból legkedvezőbb (amúgy nem feltétlenül az ellenzéki megbízók szándékaitól független) közvélemény-kutatási eredmények is azt mutatják: a kormányellenes szavazók összesen legfeljebb nagyjából annyian vannak, mint a kormánypártiak – többen biztosan nem. Persze a politikai helyzet még sokat változhat 2022-ig, de az már most elég tisztán látszik: nagyon komoly gazdasági-társadalmi kataklizma nélkül
a Fidesz népszerűsége aligha fog annyira megzuhanni, hogy legyőzéséhez ne legyen szükség kivétel nélkül mindenkire, aki bármilyen oknál fogva is neheztel rájuk.
Vagyis nem az az igazán fontos kérdés, hogy az ellenzéki szavazók többsége szeretne-e közös listát, hanem az, hogy ez a közös lista hány embert taszít el a voksolástól – esetleg még lök is át a kormányoldalra. Hiába húzza be nyolcvan százalékuk lelkesen az ikszet a DK-tól a Jobbikig terjedő felsorolásra a szavazólapon – ha csak ötödük, vagy tizedük otthon marad, az nemhogy az újabb négy éves ciklushoz, de még a negyedik kétharmadhoz is hozzásegítheti Orbánékat.
A másik és igazán lényeges kérdés persze az: ha múltjukat, eddig hirdetett programjaikat, hangoztatott elveiket, egész világképüket tekintve ennyire különböző politikai szereplők hajlandóak egy (vagy direkt nagyon homályosan megfogalmazott, vagy nagyon komoly megalkuvásokkal járó) „legkisebb közös többszörös” mentén lemondani e programok, elvek és világképek képviseletéről – akkor tulajdonképpen
mit és kit fognak képviselni? És ez a dilemma csak még feszítőbb lesz, ha esetleg ebben a felállásban valóban sikerül megnyerniük a választásokat.
Igaz, ez jó eséllyel örökre akadémikus kérdés marad. Vagy azért, mert nem lesz közös ellenzéki lista, vagy azért, mert lesz – és ezzel a győzelmi esélyek maradékát is feláldozzák a Nagy Összefogás Szellem oltárán.
Ha érdekel, mások mit gondolnak, itt olvashatod vissza a vita többi részét!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
