A tényleg jó magyar termékeknek árt, ha erőltetünk bármit, ami hazai

Zászló a disznón: azzal, hogy a sokadvonalas hazai kereskedők átlátszó marketingeszközét kötelezővé tette a kormány, csak azt éri el, hogy soha nem fogjuk leküzdeni a „magyarnak jó” defetista mentalitást.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A jó minőségű termékeket maguktól is megveszik az emberek előbb vagy utóbb. A nem annyira jó, vagy kifejezetten rossz minőségűeknek ennél több erőfeszítést kell tennie ezért. Ez a marketing, amelyet persze a legjobb termékeknél is alkalmaznak, és amely közül – elsősorban a be nem vallottan antikapitalista érzelmekkel rendelkezők – azokat kritizálják leghangosabban, amelyek az érzelmekre, a tudatalattinkra igyekeznek hatni.

Mondjuk az élet más területein is – ahol talán némiképp fajsúlyosabb döntéseket is meg kell hozni, mint hogy melyik doboz müzlit válasszuk – jelen vannak az érzelmek, de persze értem, hogy különbség van a között, hogy a tanító néni „szépen kéri” a diákot, hogy hozza föl az uzsonnás dobozt, és hogy a kóla a palackba zárt boldogságként akarja magát eladni. Mégis: jobboldaliként úgy érzem, a választójoggal rendelkező nagykorú polgárokról kivételektől eltekintve, főszabályként úgy kell gondolkodni, mint akik képesek önálló döntést hozni saját életük fölött véleményvezérek, civilek és az állam gyámkodása nélkül is (a gyereknevelés pedig a szülők feladata).

Most azonban ezt az érzelmi manipulációra alapozott marketinget az állam maga írja elő, mint tette most, hogy januártól kötelező kis nemzeti színű zászlókkal jelezni a húsok származási helyét – ez egyelőre meg nem nevezett indokból csak a sertéshúsokra igaz (a baromfi, a marha és más húsoknál ezt valamiért nem tartották fontosnak a döntéshozók), és amint arra a G7 szakportál felhívja a figyelmet, ha egy disznót máshol tartottak és máshol vágtak le, akkor két zászló is ott lehet egy húson. Amikből teljesen azonos kategóriából, mint írják, a nyomkövetési eljárás miatt nem szokott kettő kinn lenni, így maximum a szlovák steak helyett választhatom a magyar lapockát, ha éppen dübörög bennem a népnemzeti hip-hop.

A kevésbé piacképes termékek eddig is előszeretettel alkalmazták azt az érzelmi zsarolást, hogy trikolórba csomagolt kaját vegyél, mert lehet, hogy porcosabb és zsírosabb, de minden falattal egy kicsit visszacsinálod Trianont.

Pedig már egész jól elkezdtük volna, az Aranyélettel lett olyan sorozatunk, amely nem csak „magyarnak jó”, de az amerikaiak is kajálják, egy borsodi energiaital meg nemcsak itthon győzte le a multikat saját szektorában, de még Európán kívülre is exportál.

Azzal viszont, ha csak más országok iránti dacból, vagy mesterségesen generált nacionalizmusból veszünk hazait, és a származást hangsúlyozzuk a minőség helyett, bennragadunk abban az örök csapdában, hogy igazából, ha most nem magyarkodnánk, a külföldit vennénk meg, hiszen azért ha őszinték vagyunk, az jobb.

Holott nem, csak a fenti két példa is igazolja, hogy vannak önmagában, értékében sikeres vállalkozások nagy számban itthon, hiszen máshol is el tudják adni a terméket, ahol nem tudják senkire ráerőltetni azzal, hogy föl se állj a Himnusz alatt, ha nem hazai almát ettél uzsonnára.

Mert a magyar termékek mellett fölhozott összes érv önmagában elég hozzá, hogy egy terméket minőség vagy ár-érték alapon előnyben részesítse az ember. Ha kevesebbet kell szállítani, akkor valószínűleg tényleg frissebb, és olcsóbb is, ha megspóroljuk belőle a rárakódó transzportköltséget, így akkor is a magyart választom, ha senki nem akar azzal manipulálni, hogy nem vagyok eléggé hazafi, ha másképp teszek.

Lehet tehát ezt fokozni, de míg a kormány épp azon gondolkodik, hogy legközelebb el kelljen-e fütyülnie a húst szabdaló henteseknek a származási ország nemzeti himnuszát, valójában

A szerző újságíró. Olvass még tőle az Azonnalin!