„Művész? Kedvesem, én zenei prostituált vagyok!” – Harminc éve halt meg Freddie Mercury

Szerző: Körmendy Zsuzsa
2021.11.24. 20:24

1991. november 24-én hunyt el a Queen énekese, Freddie Mercury. Korszakalkotó művészetét a világ minden pontján ismerik, Mercury hangjával és megjelenésével megreformálta a rockzenét. Az évforduló alkalmával Körmendy Zsuzsa Freddie Mercuryról szóló, készülő könyvének egy fejezetét közöljük.

„Művész? Kedvesem, én zenei prostituált vagyok!” – Harminc éve halt meg Freddie Mercury

Gabriel García Márquez szerint mindenkinek három élete van: egy nyilvános, egy privát és egy titkos. Minél híresebb valaki, a nyilvánosság annál kevésbé elégszik meg azzal, amit magánéletéről kutakodás nélkül tudni lehet, és a sajtó annál inkább rányomul a privát szférájára, nem kímélve a titkok tartományát sem. 

Az emberek többsége a nyilvánosságban szerepeltetett énjét óvja a támadásoktól.

Egy művésznél azonban a nyilvánosságban szerepeltetett én és az imidzs egybeolvad, lévén az utóbbi egyszerre „márka” és munkafeltétel.

A pszichológiában védekező manővernek számít az olyan kapcsolatok elkerülése, ahol a nyilvánosságban szerepeltetett én fenyegetettségére lehet számítani. Mercury a negyvenes éveitől egyre sűrűbben megszakította a kapcsolatait, s ezt betegsége elhatalmasodása csak fokozta. Mindezt felfoghatjuk kései védekező manővernek, de ő korántsem csak a „homoszexuális titkait” tartotta háttérben – a kezdetektől védeni próbálta az egész privátszféráját, elsősorban a családjához fűződő szálakat. 

Pályája elején még mulattatta, hogy néhány újságíró szerint a színpadon „gonosznak”, „démonikusnak” tűnik, később azonban minden rámerevedett szerepkör ellen tiltakozott.

Ahogy érettebb lett, egyre kevésbé érdekelte, mit várnak el tőle,

és megérezve az érzelmi veszteségeket, egyre kevésbé kívánt alkalmazkodni a személye ürügyén kialakított rocksztár-képhez.

„Elmúltak azok az idők, amikor úgy éreztem, hogy a Freddie Mercury-imidzset kell hoznom a színpadon kívül is, mert ezt várják tőlem az emberek. Rájöttem, nagyon magányossá válok, ha ezt teszem. Nem félek attól, hogy lejöjjek a színpadról, és önmagam legyek, ami nagyon unalmas és hétköznapi lehet néhány ember szemében.” 

Az imidzset nemcsak az alakítja, amit az illető személy tesz, illetve ami vele történik, hanem az is, amit nem tesz meg. Egy spanyol gyöngyözőbor gyártója reklámzene írására kérte Mercuryt, a képkockákon neki is szerepelnie kellett volna. Mindezért egymillió dollárt ajánlott, az énekesben azonban föl sem merült, hogy ilyesmihez adja az arcát. (Ehhez képest a Bohém rapszódia film úgy állítja be Mercuryt, mint aki szólólemez-szerződésével négymillió dollárért „elárulta a Queent”.)    

Ellentmondó vélemények vannak arról, Mercury mennyire volt olvasott. A rocksztár-imidzshez az dukált, hogy nem túlzottan. Egyik interjújában ki is jelentette: „tudom, ezért majd sokan megvetnek, de alig olvasok, sajnálom rá az időt”. (Ahogy az alvásra is sajnálta.)

A Queen tagjainak föltett kérdésre, mi a kedvenc könyvük, Brian May Hermann Hesse művét, A pusztai farkast jelölte meg, Mercury pedig egy mesekönyvet, a Nyúl Pétert.

Noha a panchgani-i iskola hajdani tanára szerint Farrokh Bulsara tanuló az irodalom és a művészettörténet terén nyújtotta a legjobb teljesítményt, a könyvundorban leledző rocksztár-képet erősíti Peter Freestone megjegyzése is, aki szerint Mercury inkább csak katalógusokat olvasott. Másutt viszont azt találjuk róla, hogy egy-egy klip elkészítése előtt egy halom divatról, dizájnról szóló könyvön rágta át magát. 

Roger Taylor, a Queen dobosa rácsodálkozott Mercury szimbólumokban gazdag, megmunkált dalszövegeire, „pedig könyvet sosem láttam a kezében”. Ugyanakkor olvasottságát, műveltségét Laura Jackson tényként közli életrajzi könyvében, és idézi a szoros baráti körhöz tartozó Mike Moran zeneszerzőt, aki szerint Mercury „lelkesen olvasott, és nagy tudása volt a művészet és a történelem terén”.

Kensingtoni villájáról, a Garden Lodge-ról készült fotók egyikén nagy, üvegezett könyvszekrényt látunk, nem valószínű, hogy csak berendezési tárgy lett volna. A ház egyik helyiségét Mercury könyvtárszobának rendezte be, ahol elsősorban lexikonokat, atlaszokat, szótárakat, művészeti albumokat, katalógusokat tartott, a polcokat barátjával, a famunkákban ügyes Jim Huttonnal készíttette el. A dalaiba beleszőtt Robert Browning és Shakespeare-sorok is Mike Moran véleményét erősítik, bár hozzá kell tennünk, hogy a zenei producer csak a 80-as évek második felében került Mercuryval szorosabb munka- és baráti kapcsolatba.

Az ellenmondásos énekes, akit vonzottak a kihívások

Freddie Mercuryban természetesen nem az olvasottsága a legizgalmasabb. Igazából az az érdekes, hogy

személyiségével kapcsolatban alig létezik olyan terület, ahol ne ellentmondások halmozódnának.

Ibizai hajókirándulásuk után személyi titkára – mivel Mercury csak a fedélzetről nézte a vidáman lubickoló társaságot, és mintha szorongással töltötte volna el őt a víz látványa – arra jutott, hogy Mercury bizonyára nem tudott úszni. Viszont egy zanzibári iskolatárs, Bonzo Fernandez, 1963-as emlékeit felelevenítve arról számolt be, hogy Freddie-vel sokat bicikliztek, és hatalmasakat úsztak a tengerben…

Jung a lélektani típusok két nagy csoportján belül részletesen ír az „extrovertált intuitív” típusról. Leírása sokat segít Mercury ellentmondásosságának megértésében. Jung szerint az extrovertált intuitívnak „kifinomult szimata van arra, ami most csírázik, s ami jövőt ígér”. Az ilyen lelkialkatú embert „semmi sem tarthatja vissza attól, hogy egy nap ugyanazt a szituációt, amelyet szabadulásnak és megváltásnak vélt, börtönnek lássa, és eszerint is bánjék vele”, viszont „egy új ügy érdekében senki sem tud úgy bátorságot vagy lelkesedést önteni embertársaiba, mint ő.”

Mercury valóban szüntelenül változó lehetőségekben gondolkodott, és nem „irányításmániája” érvényesült – egyik életrajzírója használja a fogalmat –, hanem lelkesedése ragadta magával zenésztársait. Roger Taylor mondta Mercuryra emlékezve egy 2016-os interjúban:

„Együtt mindig erősebbek voltunk. Fantasztikus időket éltünk át, és ezért nagyon szerencsésnek érzem magam.  Freddie olyan volt, mint egy energiatermelő torony, tényleg. Ha vele dolgoztál, ő a legjobbat hozta ki belőled, ösztönzött és inspirált mindenkit maga körül.” 

Társaságkedvelő, kifelé forduló lénye megmutatkozott interjúiban, barátságaiban, munkakapcsolataiban, de személyiségének teljesen más arcát mutatta, mint amit a színpadon láthatott tőle a közönség. Roger Taylor ironikus túlzással érzékeltette, mennyire abszurd volt 1979-ben Mercury énekes-táncos szereplése ezüstösen csillogó dresszében a királyi balett tagjaival:

„A világon egyetlen ember volt, aki ezt meg tudta úszni. Freddie fellépett a Royal Ballet nagyon szigorú közönsége előtt (átlagéletkoruk 94 év), akik nem is tudták, mit kezdjenek azzal az ezüst izével, akit emelgettek előttük a táncosok. Arra gondoltam, hogy az egy nagyon bátor dolog volt tőle, és roppant mulatságos.”

– emlékezett vissza Taylor.

A „szigorú közönség” felállva tapsolt a Bohemian Rhapsody énekesének, és

Mercury azért tudott megbirkózni a feladattal, mert vonzották a kihívások, és mert semmit sem akart megúszni, ami őt érdekelte.

Fellépése előtt rengeteget gyakorolt, „néhány nap alatt próbáltam elsajátítani azt, amit mások évekig gyakorolnak – elmondhatom, gyilkos egy időszak volt. Két nap után már agonizáltam. A testem minden pontja fájt, olyan helyeken is, amikről nem is tudtam, hogy léteznek.” 

Freddie Mercury koncertezik még 1977-ben az Egyesült Államokban a Queen tagjaként.

Freddie Mercury koncertezik még 1977-ben az Egyesült Államokban a Queen tagjaként.

Fotó: Carl Lender / Flickr

Hányféle imidzs fűződik Mercuryhoz? Mikor lesz a szerepből álca, és mikor válik egyre nehezebben levehető maszkká? Ha nem színészről, hanem csak színházi jellegű teljesítményről van szó, akkor a szerepek váltogatása már tettetés? Lehet-e a titokban maradás a privát személyiség megőrzésére tett kísérlet? A hírességek „nyitott könyv”-életébe bárki becsúsztathat lapokat? És ki is téphet? A színpadi előadó érzékenysége hasznos és használandó, de nem védendő? A rejtekezés már titkolózás? A hallgatás már elhallgatás? 

Nehéz gyerekkor és azok a családi ebédek

Mercury sokszor ebédelt a szüleinél élettársával, Mary Austinnal az oldalán. Ez a családnak szóló „nyugodjatok meg, nővel élek” féle mimikri haláláig tartott. Mary segítette ebben, és akkor is hajlandó volt mellette lenni a szűkebb családi és a szélesebb nyilvánosságot jelentő eseményeken, amikor útjaik már különváltak.  Egy családi ebéd után, amelyre Maryt ezúttal is magával vitte, zaklatottan fölrohant fiúszeretőjéhez, David Minnshez, aki szerint Mercury könnyek közt számolt be arról, hogy anyja megkérdezte, „előfordulnak-e még a régi csínytevései”, azaz tudni akarta, fia érdeklődik-e még saját neme iránt.

Az anya valószínűleg megérezte, hogy hiába érkeztek együtt az ebédre, már nincs igazi összhang fia és Mary Austin között.

Mercurynak fontos volt a családja. De szüleinek megjegyzései nem inspirálták őszinteségre. Tisztában volt azzal, hogy soha nem fogadják el szexuális beállítottságát, s ha nem akarja őket elveszíteni, akkor bizonyos dolgokról nem beszélhet előttük. (Apja még azt sem nézte jó szemmel, hogy harmincas évei derekán rászokott a dohányzásra.) Amikor a 80-as években szülei először látogatták meg kensingtoni villájában, Mercury a barátjának, Jim Huttonnak a lelkére kötötte: te a kertész vagy, és ha megkérdezik, hol laksz, mondd azt, hogy a rózsaszín szobában.

A felszíni békének, a visszakapott családi melegségnek és a Felthamból hetente hazahozott, anyja által sütött sajtos süteménynek ára volt.

Az anya alakja több dalában is jelen van vagy felsejlik (Liar, My Fairy King, Bohemian Rhapsody, Mother Love), apjáról viszont alig ismerjük megnyilvánulásait. 1963-ban a kamaszfiáról kapott hírek miatt Bombayba utazni kénytelen Bomi Bulsara és a tizenhatéves Freddie között drámai párbeszéd hangozhatott el. Homoszexuális kapcsolata kiderültével szeretetelvonásban is részesülhetett. Hosszú árnyéka van a szülői elutasításnak, ha nem ver hidat rajta a mindenekfeletti szeretet, vagy csak túlságosan későn, amikor már nem alakíthatja a felnőttség megszilárdult formáit. (Ezzel együtt is Mercury állta idős, beteg apja gyógykezelésének költségeit.)

A sebezhetőség az érzékenység szinonimája. Hogy melyik dominál, azt a személyiség ereje dönti el.

A gyerekként és kamaszként átéltek alapján Mercury akár pszichopatává is válhatott volna, de az erős személyiség javára tudja fordítani azt, amiben el is hullhatna.

A korán megtapasztalt elégtelenség-érzetek nemcsak hátrányt jelenthetnek, nemcsak törékenységet eredményezhetnek, hanem példátlan hajtóerővé is válhatnak. Különösen a felnőttség küszöbén, amikor a személyiségformálásból részt kérnek a „nagyágyúk”: a tehetség, a külső adottságok meg az ösztönök.  

Az ötévi együttélés Mary Austinnal túl sok idő, mintsem hogy mimikri lehetett volna. Ennyi ideig nem lehet eljátszania egy férfinak azt, ami tőle idegen. Mercurynak voltak kapcsolatai nőkkel, és ezek közül kettő – Mary Austin és kései barátnője, az osztrák származású filmszínésznő, Barbara Valentin – elég fontosnak és érzelmileg telítettnek bizonyult. De kalandjai is, viharos viszonyai is gyakrabban fűzték férfiakhoz.

Szenvedélyessége énekesi pályáján kincsnek bizonyult, elragadtatásaival, túlfűtöttségével és sebzettségével együtt. Nem kellett hozzá hazugságvizsgáló gép, hogy igaz érzésekről énekel-e.

Heves életszeretete is valódi volt, még a halál árnyékában is. És igaz volt a rezignált szerelmi túlélő gazdag egykedvűsége is. A turnék és lemezfelvételek sűrűjében nem bonyolította túl a partnerkeresést, lehetett az illető akár egy csinos bárpultosfiú, kidobólegény a Heaven bárban, fodrász a Savoy Hotelben, szakács New Yorkban vagy a limuzinból a sofőr mögül az utcán leszólított férfiprostituált. 

Aki arra vágyik, hogy a fél világ a lába előtt heverjen, és ezt tulajdonképpen el is éri, az már nem a saját természetétől függ, annak a saját természete szimbiózisba került a meghódított világgal. Mercuryt sokan irigyelték, hiszen hatalmas vagyonra tett szert, két kézzel szórta a pénzt, ráadásul ízléssel vásárolt össze festményt, házat, lakásokat (Münchenben, New Yorkban, Montreux-ben), bútorokat, japán porcelánt, macskákat, barátainak drága ajándékokat, és amit egyáltalán pénzért meg lehetett venni.

De volt valami, ami az érzelmeknél, a szexualitásnál, a barátoknál, a költséges, világraszóló partiknál, a teljesnek tartott, végletekbe elvitt életnél is fontosabb volt neki: a zene, és ami ehhez társult, a közönség szeretete.

„Ha a zeném boldoggá teszi az embereket, az engem is nagyon boldoggá tesz. Ha csak egy kicsit is megérinti őket, az már jó.” 

Kettős élet

Bár egyhelyütt azt nyilatkozta, nem jár meleg társaságba, ez nem így volt. A 80-as években New Yorkot és Münchent nem utolsó sorban a melegbárok miatt kedvelte annyira, ezekben a városokban jóval több lehetősége volt partnerkeresésre, mint az Egyesült Királyságban. (Bármennyire is mítoszromboló, ne hagyjuk említés nélkül, hogy Londonban mind a Heaven, mind a The Champion éjszakai klubnak hirdetett melegbár volt, és mindkettő ma is létezik. Utóbbi honlapján a híres látogatók közt a 70-es évek Queenjét is megemlítik – ebben az értelemben mind a Made in Heaven, mind a We Are The Champions, mennyország ide, futballszurkolók oda, kap némi ironikus felhangot.) 

Halála után a Queennel készült interjúban egy provokatív újságírói kérdésre Brian May így válaszolt: „Freddie-t nem a promiszkuitás jellemezte, hanem hogy egyik kapcsolatból a másikba vándorolt”. May alighanem hajdani énekesük társkeresési igényére akart utalni, és megszokta, hogy védenie kell őt. Mercury azonban nyolc évvel korábban maga ismerte el egy David Wiggnek adott interjúban saját túlhajtott promiszkuitását, amelynek véget kellett vetnie. 

Kiverte a veríték, ha egyedül maradt éjszakára. Ezzel maga teremtett táptalajt felszínes kapcsolatainak, amelyek aztán sérülést okoztak neki,

néha a szó fizikai értelmében is.

Egy idő múlva egészséges ösztönnel túllépett rajtuk, hiszen neki mégiscsak ott volt a zene, az éneklés, ez a hatalmas feltöltődési és adakozásra alkalmas forrás, amit semmiért nem adott föl. Egy szerény látogatottságú Smile-koncert után hazamenni Mary Austinhoz nem képezett olyan szakadékos ellentétet, mint „mindent odaadni” magából a lelkesen vele éneklő százezres közönségnek, adott esetben egy másik földrészen, aztán egy óra múlva egyedül maradni az idegen város hotelszobájában. 

A külvilágnak úgy tűnt, nem az az alkat, aki túl sokat törődik vele, partnere hogyan éli át szeszélyességét, mindent akarását, szélsőségeit. Interjúiban többször is kijelenti, mennyire utálja elemezni magát, de a legtalálóbb rajzolatokat mégis ő készíti sajátmagáról.

„Boldoggá tett volna, ha sikerült volna találnom valakit, akivel hosszú, hűséges, szeretetteljes kapcsolatban élhettem volna, de úgy érzem, ez nekem már nem fog összejönni ebben az életben. Az életem nem alkalmas erre. Legalábbis soha nem sikerült. És ez már szerintem így is marad, jobb, ha megbarátkozom vele. Ha ezt elfogadod, ki tudod engedni a gőzt, és azt mondhatod magadnak: »hagyjuk a francba az egészet, nem éri meg kikészülni emiatt«”. 

A derű álarca alatt rezignáltan beszélt könnyen és törvényszerűen elromló kapcsolatairól: „valamiért az a helyzet, hogy amint közel kerül hozzám valaki, átgázol rajtam.” 

Nem a szerelem volt nála a sikerágazat. 

Bizalmi indexe alacsony volt, mint mindenkinek, akinek gyerek- és kamaszkora a védelmező családi háttér jelenléte nélkül telt el.

Állandóan szerelmes akart lenni, de közben gyűlölte a szerelem első számú mellékhatását, a kontrollvesztést.

Laura Jackson szerint azért, mert ezen a téren is irányítani akart, azonban úgy tűnik, Mercuryt inkább a szenvedélyessége nyomán törvényszerűen fellépő kiszolgáltatottság zavarta.

A lényét jellemző feszítő ellentétek fellépéseit dinamikussá tették, de a színpadról lejövet el kellett őket viselnie. Előfordult, hogy interjú közben döbbent rá: egyszerre bizonygatja szupersztárságából adódó magányát, meg azt, hogy valójában nagyon is szeret egyedül élni.

Erős önreflexiója késztette, hogy megkérdezze az újságírót: „Van ennek így értelme, édesem?” Érezte, szenvelgésnek hat, ha körberajongott sztárként ő a magányosságát emlegeti. Ha mégis megtette, a következő pillanatban már gúnyolódott magán: „Ez most úgy hangzott, mint a »szegény, magányos Freddie« meséje. Erre biztos elhalmoznak majd ajánlatokkal!” 

„Művész? Kedvesem, én zenei prostituált vagyok!”

Színes egyéniségnek azt szokták nevezni, akinek több énje van, de nem skizofrén. A 70-es évek derekán igen nagy az ellentét a színpadon fehér vagy fekete szaténba öltözött énekes és a „civil”, tarka mintás ingben, egyszerű piros-fehér dzsekiben nyilatkozó ifjú Mercury közt.

Az 1977-ben, Molly Meldrum ausztrál zenekritikus által készített interjúban egy átlagon felüli intelligenciájú, minden pillantásával, mozdulatával, arcrezdülésével hiperérzékenységét eláruló, belső nyugtalanságát öntudatosan palástoló, nem nagyképűsködő, de önértékében biztos, határozott elképzelésekkel bíró ifjú zenészt látunk. Huszonévesnek tűnik, pedig túl van a harmincon.

Beszéd közben arcához, szájához, (sőt, szájába), orrához nyúl, félhosszú haját igazgatja, majd mintha eszébe jutna, hogy fölveszi a kamera, leereszti a kezét. Nincsenek allűrjei, figyelmesen hallgatja a kérdéseket, távolságtartó.

Mintha igyekezne, hogy belső reakciói ne tükröződjenek rajta túlságosan, ami ezen a túlérzékeny arcon nem mindig sikerül.

Az ausztrál zenekritikus nagyra tartotta a Queent és tisztelte Mercuryt, aki a beszélgetés közegében láthatóan jól érezte magát, végre nem a szűk szaténnadrágjáról meg a feketére festett körmeiről kapott kérdéseket

Fölnevetései tiszták, felhőtlenek. Gyermekies. Nincs benne semmi extravagáns.  Amit a zenéjéről, az együtteséről és a show-műfajról gondol, abban befolyásolni, véleményétől eltéríteni nem lehet. A rock- és popzenében folyó nagyon kemény versenyt egészségesnek tartja. Keresi a pontos megfogalmazást, nem poénozik, komolyan veszi a kérdéseket, mert őt is komolyan veszik.

Meggyőződése, hogy a Queen sikerének titka az eredetisége mellett az, hogy a dalszerzésbe, a fellépésekbe és a stúdiómunkába beleteszik a szükséges munkát, nem törődve azzal, hogy mások negyedannyi idő alatt készítenek el egy lemezt. Az eredetiséget nem ok nélkül hangsúlyozza: pár éve a brit sajtóban a Queent azzal vádolták, hogy nem is ők írják a saját dalaikat.   

Ugyanebben az évben jelenik meg a New Musical Expressben egy meglehetősen ellenséges hangvételű interjú, amelyben Mercury sem megy a szomszédba némi arroganciáért. A cím önmagáért beszél: „Is This Man A Prat?” (Ez az ember egy seggfej?) Már az első kérdés is ízetlen: igaz-e, hogy amikor a Kensington Marketen használt ruhákat árult Roger Taylorral, titokban eladta a barátja dzsekijét, csak hogy taxival mehessen haza, mert annyira utálta a tömegközlekedést? 

Mercury nem reagál a kérdésre. Az ettől kezdve sejthető verbális párviadalban a színpadi megjelenés fontossága, a meglepő show-elemek használata mellett érvel, közben hajába túr. „Mintha serkék után kutatna” – jegyzi meg cikkében Tony Stewart rockzenei szakújságíró. (Ezek után kiábrándító volt Stewart elragadtatott szavait hallani Mercury karizmájáról évekkel a halála után készült dokumentumfilmben.)  

Az ifjú sztár próbál a számára fontos szakmai kérdéseknél maradni, például a szórakoztatóipar megváltozott világáról, s hogy a Queen miért inkább a show business, mint a rock and roll hagyományaira figyel. Hogy balettöltözéke is a különböző művészeti ágak együttes jelenlétét szolgálja, mert koncertjeiknek még jobbaknak és még szórakoztatóbbaknak kell lenniük.

Az újságíró értetlenkedése, tájékozatlansága arrogánssá teszi: keményen leiskolázza (hogyhogy maga még ennél a lapnál van, azt hittem, már a Times-nál szerkesztő, stb.). Megkérdezi, írt-e már valaha is balett-show-ról:

– Nem gondolom, hogy képzett lennék azon a területen – védekezik Tony Stewart.
– És azt miből gondolja, hogy a rock and roll területén képzett? Van belőle diplomája? – csap le kegyetlenül Mercury, aki az interjú során többször kelti azt a benyomást, hogy jobb szellemi potenciállal küzd, mint a szavak embere. 

A 80-as években már egy megváltozott, ironikus-önironikus Mercuryt látunk. 

A jó kérdéseket változatlanul komolyan veszi, a többin poénozik. Gyakran az az érzésünk, azért szellemes, hogy el ne unja magát.

Az 1985-ös japán turné alkalmával adott interjúban szólóalbumáról és a Quennel való kapcsolatáról kap kérdéseket. (Valami oknál fogva sem Roger Taylor, sem Brian May szólóalbuma nem váltott ki annyi gyanakvást az együttes lehetséges feloszlásával kapcsolatban, mint Mercury hozzájuk képest évekkel későbbi saját nagylemeze.)

Látszik a tekintetén a tolmácsolás által még hosszadalmasabbá váló interjú közben, mennyire unatkozik; szinte mozdulatlan, csak a szeme él, belekacsint a kamerába, grimaszol, egyszer pedig öklével megütögeti a saját arcát, mint aki fél attól, hogy elalszik.

De fegyelmezett és készséges, akkor is, amikor személyes dolgok kerülnek szóba: tárgyszerűen beszél színpadi és valódi énjéről, érzelmi beállítottságáról, természetéről („nagyon érzékeny tudok lenni, igazi kisgyerek”).

Néha annyira megnyílik, hogy az a benyomásunk, azért nem szerette az újságírókat, mert túl könnyen kitálalta a legbensőbb dolgait.

Figyelemre méltó, hogy ha hasonlítja magát, illetve helyzetét valakiéhez, szinte mindig nőket említ: Gloria Swansont, Liz Taylort, Eva Perónt, Edit Piafot, Barbra Streisandot.

Bár elég egy kommersz kérdés, hogy lecsapja a magas labdát, a nyugalom felszíne alatt minden interjúban fel van spannolva. A pályája elején álló Rudi Dolezalt azzal ijesztgették, hogy Freddie Mercury úgysem ad neki interjút, különben is utálja az újságírókat.

„Nagyon fölkészültem, összeszedtem vagy száz kérdést, de izzadt a kezem az idegességtől” – emlékezett Dolezal.

Ez érződik is első kérdésén, miszerint ilyen fárasztó nap után Mercury szereti-e a munkáját. „Én szeretem a munkámat, de utálok ilyen emberekkel beszélgetni, mint te” – válaszol a sztár kissé harapósan, Dolezal megbántottan megköszöni a megjegyzést.

Mivel a Mr. Bad Guy számainak fölvétele éppen ekkortájt zajlik, Mercury segít a lámpalázas riporternek: „Kérdezd meg, milyen a szólóalbumom!” „Milyen a szólóalbumod?” „Nagyszerű.”

Mercury fölnevet, boldog, hogy bolondozhat. Dolezal pedig feloldódik, egyre jobban kérdez, és végül élete egyik leghíresebb interjúját készíti el. 

Megtudjuk, hogy a Queen tagjai azért nem készítették el korábban (azaz 1983 előtt) saját külön albumaikat, mert minden új nagylemezük valójában négy kis szólóprojekt. Mindegyikük megírhatta a saját dalait, aztán összerakták az album anyagát. Küzdelmeiket, vitáikat nem elviselendő rossznak, hanem tizennégy éve tartó együttmaradásuk feltételének látta. Ha négyük közül bármelyikük azt éreztette volna az egója révén, hogy ő a legnagyobb, a többiek azt mondták volna: ez a seggfej túl akaratos, nem lehet vele dolgozni, gyerünk, alapítsunk másik zenekart – foglalta össze a lényeget Mercury.

1984-ben már nem tartott attól, hogy arcán olyasmi tükröződik, amit ő nem akar.  (Ez majd csak a betegsége idején fog megváltozni.) Nem is annyira a hangulatától, mint inkább a riporter személyiségétől és a kérdések színvonalától függött, mennyire nyílt meg, hogy leplezte vagy inkább leleplezte magát: David Wigg, Rudi Dolezal, Molly Meldrum, Bob Harris, Kenny Everett, Lisa Robinson, Mary Turner kiváló interjúkat készítettek vele.

Riporternők társaságában különösképpen elemében volt, inspirálta a női jelenlét, elengedett, szellemes volt, feszültsége csak a nagyon gyors reakcióiban mutatkozott meg. Lisa Robinson fölvetette, hogy ritkán ad interjút, és nem kedveli a sajtót, amire Mercury megjegyezte, hogy ő azzal szeret beszélgetni, akit ismer. Sao Paulóban a riporter mellett úgy húzódik meg, hogy még a napszemüvege mögött is látszik rajta, szíve szerint eltűnne a színről. Roppant rövid válaszai vannak, a „milyen érzés kétszázezezer ember előtt énekelni” kérdésre ennyit mond: „Ilyet még nem tettem.” A riporter, érezve a sündisznótüskéket, békén is hagyja, a továbbiakban Brain Mayt, John Deacont és Roger Taylort kérdezgeti, akik sokkal készségesebbek. 

„Tudok hűséges lenni” – mondja Mercury egy alkalommal, ami azt jelenti, hogy nem szokott. „Mondhatjuk, hogy magának a rock and roll a mindene?” – kérdezi tőle egy újságíró Los Angelesben. A kérdésre kitérő választ ad:

„Nekem a szerelem a mindenem. A zene a munkám. Meglehet, nem kilenctől ötig tart, de attól még munka. A zenével keresem a kenyeremet.” Ezzel azoknak is válaszolt, akik a lehiggadásról, a családi élet és a gyerekek utáni vágyáról faggatták. 

Tisztában volt vele, produkciója mennyit ér, de kedélye és humora inkább azt diktálta, hogy minimalizálja a teljesítményét. Dalait, amelyekbe zeneszerzőként és énekesként is mindent beletett, modern fogyasztásra alkalmas termékekhez, egyszer használatos borotvához, eldobandó papírzsebkendőhöz hasonlította.

Dolezal érdeklődésére, miként jellemezné magát művészként, ösztönösnek vagy nagyon is megtervezettnek, másodszor is szíven szúrja az ifjú riportert: „micsoda idióta kérdés”, aztán visszakérdez:

„Művész? Kedvesem, én csak egy zenei prostituált vagyok.” 

Viszont ehhez képest Tony Hadleynek azt mondta:

– Minden művészt kétségek rombolnak.
– Még magát is? – kérdezte tőle a fiatal énekes Hadley.
– Engem különösen – válaszolt Mercury, akinek eszerint magánbeszélgetésben evidencia volt az, hogy művész.

És ezt a megjelölést használta akkor is, amikor elutasította, hogy „újságírók a művészek fölé helyezzék magukat”.

Beszéde gyors volt, válaszai frappánsak. Egy alkalommal, már nagyon unva az eredeti nevét firtató kérdéseket, így válaszolt: „Nem, kedvesem, Mercury nem az igazi nevem. Plútóról változtattam erre.” Az újságírói rutinkérdésre – mi a hobbija – emlékezetes választ adott: „Nincs hobbim. Sokat szexelek.” A riporter arcát látva úgy mosolyog, mint egy meredek vicceket gyártó iskolásfiú, akinek sikerült zavarba hoznia a tanárnőt.

Fényűző partik, önrapszódikus jellem 

Idehaza sokan emlékeznek rá, hogy amikor 1986-ban a Queen Budapesten járt, és az együttest elvitték dunai hajókázásra, Mercury, akinek megmutatták a Parlamentet, hirtelen megkérdezte: „És eladó? Hány hálószobája van? Van benne elég hely a személyzetnek?” A hajón lévő összes magyar megkövülését még fokozta is: „úgysem használják semmire”, majd szájához kapva elnézést kért, „nem a legszerencsésebb itt ilyesmivel viccelődni”, s hogy ezt majd vágják ki.

Humora máskor is meredek volt. A Live Aid koncerten a színpad mögött a haját szárítgató David Bowie-tól megkérdezte: „Ez az egyetlen fanod, igaz?” (A hősugárzó angolul electric fan.)  

Érdekes jellemzést adott róla Trip Khalaf hangmérnök, aki Amerikában együtt dolgozott a Queennel:

„Milyen különös lény volt Freddie! Úgy értem, ő egy kedves ember volt, de nem közülünk való. Elbűvölő teremtmény volt. Egyfelől teljesen nevetséges, viszont tudta, hogy ő abszolút nevetséges, és élvezte, hogy az.”

Hasonló megfigyeléssel szolgált Roy Thomas Baker, a korai Queen-lemezek zenei producere, akinek Mercury zongorán bemutatta a készülő Bohemian Rhapsodyt. „Egy pillanatra abbahagyta a zongorázást, és azt mondta: »És itt jön az operai rész.« Ó te jóisten, gondoltam” – idézte vissza a zenei producer a sok évvel ezelőtti, ma már rocktörténelmi pillanatokat.

Emlékei szerint nemcsak ő nevetett, hanem Mercury is önmagán. Aztán továbbjátszott. Idetartozik Brian May egy kései, izgalmas észrevétele is, aki szerint

„bár a munkáját hihetetlenül komolyan vette, Freddie-ben mindig volt egyfajta önparodisztikus elem.” 

Túlérzékenységét a kezdetektől a munkában kamatoztatta. Miközben mindent és mindenkit (saját magát is beleértve) zenéjének, pályájának rendelt alá, időnként rácsodálkozott, hogyhogy nem alakulnak jól a kapcsolatai. És éppen azok nem, amelyekbe érzelmileg is belement. Ha kibújt a csigaházból, úgy érezte, menetrendszerűen megbántják. Ha visszahúzódott, akkor lelkével és energiáival magára maradt. 

Szerette az életet, előadói sikerein és valószínűtlen gazdagságán túl is volt képessége az élet élvezéséhez. Színpadi énjében huszonévesen a (nőies) csábítót, harminc fölött a (férfias) hódítót játszotta el.

Összetett, szélsőségekre és mértéktelenségre hajlamos személyisége ellenére volt benne valami, ami gyermekien egyszerűvé és szerethetővé tette.

Lehet, hogy a szeméttárolóból szedték ki, amikor egy partin vagy bárban úgy kiütötte magát, hogy már nem tudott magáról, de kensingtoni villájában, a Garden Lodge-ban, vagy ahogy ő nevezte, „a városi vidéki kúriájában” mindennek rendje, helye, stílusa volt. Az évekig tartó átépítés-felújítás, a kert megtervezése is az ő elgondolásai szerint zajlott. Egy neves londoni belsőépítészt, Robin Moore-Ede-t kérte föl a kensingtoni ház átalakítására, akinek azonban, nyilván kis túlzással, személyi titkára szerint „fő munkája abból állt, hogy megmondja, mi az, amit nem tud megvalósítani Freddie elképzeléseiből”. 

Freddie Mercury háza London Kensington negyedében. A Queen énekese híres volt fényűző partijairól.

Freddie Mercury háza London Kensington negyedében. A Queen énekese híres volt fényűző partijairól.

Fotó: Maciek Kwiatkowski / Wikimedia Commons (CC BY-SA 3.0)

Rend- és tisztaságmániájának az alkalmazottai nem mindig örültek. Takarítónőjéről egyszer megjegyezte, hogy ha XIV. Lajos udvarában szolgált volna, egyetlen műtárgy sem maradt volna ránk, mert mindet összetöri. Fényűző, extravagáns partijain a híresztelésekkel ellentétben sosem járkáltak törpék, fejükön kokaincsíkokkal megrakott ezüsttálcával, ezt többször, többen is cáfolták.

Az viszont tény, hogy a tisztítóból megjött kimosott-vasalt terítők és abroszok sosem feleltek meg neki úgy, ahogy érkeztek. Azokat a személyzetnek minden alkalommal át kellett vasalnia a hajtásnál keletkezett gyűrődések miatt, amelyek bántották a szemét.

El nem engedett kapcsolatok, új családtagok

Lehetett karizmatikus, de az életben nem mindig ő osztotta a szerepeket. Turnéira magával vitt vagy maga után kirángatott többé vagy kevésbé alkalmi ismerősei nemcsak karórát vagy ezüst nyakkendőtűt kaphattak tőle, hanem egy pillanat alatt könnyen a visszafelé érvényes repülőjegy „ajándékában” is részesülhettek.

Természetesnek érezte, hogy aki megtetszik neki, az azonnal adjon föl mindent, állást, saját életet, egzisztenciát, és kövesse őt bárhová, de főleg a turnéira, mert fellépései után különösképpen nem szeretett egyedül maradni.

Volt, aki megtette: Joe Fanelli, egy fiatal amerikai szakács munkáját, családját hagyta ott érte 1978 tavaszán. Mercury életében akkor még jelen volt David Minns is, akit nem akarván elveszíteni, azzal biztatott: „mindkettőtöket tudlak szeretni”. Ezt Mercury természetesnek, Minns viszont cinizmusnak érezte.   

A Joe Fanellival való szorosabb kapcsolat sem tartott sokáig, de barátságuk megmaradt, ő lett Mercury séfje. (Fanelli volt az, aki Mercury halálakor az eltávozó orvos után rohant, ezzel fölkeltve a Garden Lodge körül héjacsapatként gyülekező, a halálhírre váró újságírók figyelmét.)

Sajátos, ahogyan Mercury a korábbi szerelmi kapcsolatait – mintha egyiket sem tudta volna teljesen lezárni –, maga mellett tartotta, Mary Austint is beleértve, aki titkárnőként dolgozott neki.

Alkalmazottai körét ők alkották, ráadásul „családjának” nevezte őket.

Az is előfordult, hogy egy öntudatos bárpultosfiú őszinte vonzalmai ellenére sem látott perspektívát a sztárral való kiszámíthatatlan kapcsolatban, amelyből inkább idejekorán kiszállt. 

Következtetésétől, miszerint a turnék meg a sztársága alkalmatlanná teszik a párkapcsolatra, az sem tántorította el, hogy a többi Queen-tag előbb-utóbb megállapodott, és családot alapított. Ő másik, kockázatos útra lépett a „teljes élet” bűvöletében.

Brian May kifejezésével Münchenben mindannyian „emocionális hullámvasúton” voltak. De közülük csak Mercury sodródott halálos veszélybe. Sosem volt egyértelmű, hogy partnerkapcsolatai életmódja miatt devalválódtak-e, vagy azok átélhetetlensége miatt vetette magát az élet sűrűjébe. Mintha ez is része lett volna a „misztikus homálynak”, amelyet szeretett érezni maga körül.

Ködfüggönyre volt szüksége, amely mögött az énje védve volt.  

Rapszodikussága, kontrollálhatatlan érzelmisége időnként kiszolgáltatottá tette. A 80-as évek elején Münchenben együtt élt egy bajor étteremtulajdonossal, bizonyos Winnie Kirchbergerrel. (Ő is AIDS-ben halt meg, az agyát támadta meg a vírus.) Barbara Valentin sokatmondóan „egyszerű gondolkodású férfinak” írja le az étteremtulajdonost.

Talán egy kölcsönös szerepjáték része volt, de Winnie Kirchberger látványosan semmibe vette a világ által körberajongott Mercuryt. „Ki törődik azzal, hogy te egy hülye rocksztár vagy?” – és hasonlókat vágott a fejéhez. Záróra után közölte, hogy ő ilyenkor hazasétál, és ha Mercury a társaságában akar maradni, küldje el a sofőrjét és gyalogoljon vele. 

Mercury nehezen lépett ki a veszekedésekkel és sértgetésekkel teli együttélésből. 

„Úgy tűnt nekem, hogy Freddie éppen azért csodálja Winnie-t, mert az esetek többségében szörnyen bánt vele – jegyezte meg egy interjúban Barbara Valentin – Winnie a maga egyszerű módján megértette, annak, hogy uralkodjon Freddie Mercuryn, egyetlen módja az, ha nem veszi emberszámba.”

Nem tudjuk, mennyi a valósághányad ezekben a mondatokban, de ha csak egy morzsa is igaz, érthetővé válik, hogy amikor Mercury a sebeiről beszélt, nem esett túlzásba. (A legtöbb érzelmi mazochizmus gyermekkori traumákat sejtet.) A kapcsolat kudarcélményéből született az It’s a Hard Life, amely a Bajazzók áriájának első sorával kezdődik; Mercury szerzeményei közül Brian Maynek ez a dal volt az egyik kedvence.

Az utolsó évek és a Live Aid-koncert

1985 júliusában torokfertőzése miatt azt tanácsolta az orvosa, hogy ne lépjen föl az afrikai éhezők megsegítésére szervezett Live Aid jótékonysági koncerten. Amire természetesen nem hallgatott.

Kifutott a színpadra, és semmi nem érződött abból, hogy nem egészséges.

Derűs volt, sportos, nagyszerűen énekelt, a közös éneklésbe bevont hetvenkétezer embert föllelkesítette, és már az est végén tudta mindenki, hogy Freddie Mercuryval a Queené volt a legjobb produkció. 

Londonban és Philadelphiában párhuzamosan zajlott a sztárokat fölvonultató koncert. Csak néhány név: Bob Dylan, Joan Baez, Paul McCartney, Mick Jagger, Michael Jackson, Elton John, Madonna, David Bowie, Bono, Phil Collins, Tina Turner, Cliff Richard, Bryan Adams. Az együttesek közül a Judas Priest, a Led Zeppelin, a Black Sabbath, az U2, a Status Quo, a The Who, a Queen és egyáltalán mindenki ott volt, aki akkor számított a rockzenében.

Elton John szerint Freddie Mercury produkciójával a Queen „ellopta a show-t.” 

Brit zenerajongók 2005-ben a Queen 1985-ös Live Aid fellépését szavazták meg minden idők legjobb rockkoncertjének, amelyet a televíziós közvetítések révén százhatvan országban több mint másfélmilliárd ember nézhetett.

Mercury első reakciója a Live Aid tervére elég szkeptikus volt.

„Freddie először nem volt oda az ötletért, úgy gondolta, hogy ez egy szokásos, önző, magamutogató alkalom, amikor a szervezők csak magukat akarják reklámozni a jótékonyság álcája alatt”

– olvashatjuk Freestone visszaemlékezésében. Bob Geldof, aki a jótékonysági Live Aid után a hasonló célú Fashion Aidet is megszervezte (Freddie Mercuryra ott is szüksége volt), a következő szavakkal akarta rávenni Jim Beachet, a Queen menedzserét Mercury szereplésére:

„Mondd meg a vén buzeránsnak, hogy ez lesz a legnagyobb dolog, ami valaha történt, megagiga esemény lesz.”

Ebben nemcsak a több mint keresetlen megfogalmazás mellbevágó, hanem ahogyan a zeneipar működtetői kezelték azokat, akiknek a teljesítményéből éltek. Bob Geldof maga is énekes lévén pontosan tudta, hogy Mercury, akivel egyébként jó kapcsolatot ápolt, mekkora showman és micsoda hangja van.

Tisztában volt azzal, hogy a világsikerhez kelleni fog neki a sztár, ezért rátelefonált, és körbehízelegte, hogy a színpad tulajdonképpen „őneki épül”, és „az egész világ látni fogja”. A történetnek főleg ez utóbbi része közismert. Pedig Mercury eredeti szkepszise éppúgy beletartozik, mint Bob Geldof nemes cél érdekében alkalmazott cinizmusa.

A Queen tagjai a királyi páholyból nézték a Live Aidet, Brian May és Roger Taylor ott ültek Diana és Károly herceg mögött.

Mellettük a főszervező, Bob Geldof, és David Bowie-t is fölfedezhetjük, Mercuryt azonban, aki May szerint a nagy nyilvánosságot kapott jótékonysági koncerten a Queen csodafegyvere volt, ezeken a fotókon nem látjuk. De tudjuk több forrásból, hogy a koncert után még egy ideig ott volt a seregszemlén, azonban a show utáni partik egyikén sem vett részt. Hazament, és inkább otthon nézte a közvetítést, barátai társaságában. (Bob Geldof a Live Aid szervezéséért II. Erzsébet királynőtől lovagi címet kapott.)

Lehetett feszültség a rockzenészekben a Wembley stadionban összegyűlt közönség, s a televízió révén a világ számtalan pontján közvetített koncert előtt. A színfalak mögött Mercury David Bowie-val évődött, Bonót pedig több mint közvetlen stílusával zavarba hozta. Francis Rossi, a Status Quo énekese tett egy becsmérlő megjegyzést a homoszexuálisokra, mire Mercury egy fél-Nelson fogással másodpercekig fájdalmas mozdulatlanságba kényszerítette. Rossit ez megdöbbentette, „az ördögbe is, nagyon erős volt”.

A történet elsősorban a küzdő lelkialkata miatt érdekes. Mercury, aki mindig kerülte az erőszakot, és már diákként is távoltartotta magát a verekedésektől, normál körülmények között megelégedett volna egy vitriolos visszavágással, és nem produkálta volna magát birkózófogásokkal.

De ő a Live Aidre győzni ment oda.

Itt már nem lett volna elég egy „ismételd meg, darling!”, amivel egy korai koncertjén a durva beszólót elnémította. A fél-Nelson talán túlzás volt, de nem tűrhette el, hogy egy ilyen fellépés előtt sértegessék. Nem mehetett föl frusztráltan a színpadra. 

Az a gyerek küzdött benne, akinek a panchgani-i iskolában a bíró hiába sípolt, hogy vége a bokszmeccsnek, ő vérző sebekkel is a ringben maradt.

A Queen hatalmas sikere bizonyára közrejátszott abban, hogy a segélykoncert után Mercury a szervező Bob Geldofot „a rock and roll Teréz anyájának” nevezte, bár volt ebben irónia is.

A Live Aid londonival párhuzamos philadelphiai koncertjén Bob Dylan megjegyezte, hogy a befolyt összeggel éppenséggel az amerikai farmereket is lehetett volna támogatni. Mercury – a híres zenésztárs nevének említése nélkül – alighanem erre reflektált, amikor kijelentette: 

„Szerintem ezt az egészet nem úgy kell nézni, hogy a britek megsegítik Afrikát, mint ahogy azt a kérdést is felesleges feltenni, hogy »miért nem nézünk előbb szét a saját házunk táján?« Egy ilyen kaliberű megmozdulásnak túl kell mutatnia az országhatárokon. Nem lenne szabad semmiféle párhuzamot vonni. Nem úgy kellene erre tekinteni, hogy »mi és ők«. Ez mindnyájunkra tartozik. Úgy értem, amikor emberek éheznek, emberként kellene bánni velük, hisz mi is azok vagyunk.” 

Sokszor elönti a hipokrízis vajszínű árnyalata azokat az értékeléseket, amelyek Mercury jelentőségét a Live Aiden bemutatott húszperces Queen-produkció felől közelítik meg, mintha ő ott teljesedett volna ki. (Sajnos a Bohém rapszódia film is ezt erősíti.)

De 1985-ig a Queen is, Mercury is már egész repertoárját, összes erényét sokszorosan megmutatta.

Tizenegy stúdióalbumot készítettek, hárman már szólóalbumaikon is túl vannak. A Live Aid hatalmas siker volt, de semmi olyasmi nem derült ki sem Mercury tehetségéről, sem a Queen kiválóságáról, amit korábban ne lehetett volna tudni róluk. Számos turné, és stadionokban tartott százezres koncertek voltak mögöttük. A britek már a Killer Queen után meggyőződtek Mercury egyedülálló tehetsége felől, de a Bohemian Rhapsody és a Somebody to Love óta senkinek sem lehetett kétsége különleges énekesi-előadói-dalszerzői képességeiről. 

Mercury szobra Londonban a Dominion színháznál. 2002 és 2014 között lehetett megtekinteni itt, azóta Roger Taylor, a Queen dobosának udvarán található.

Mercury szobra Londonban a Dominion színháznál. 2002 és 2014 között lehetett megtekinteni itt, azóta Roger Taylor, a Queen dobosának udvarán található.

Fotó: Allen Watkin / Flickr

A Live Aid valójában világszintű visszaigazolása volt egy évtizede nyilvánvaló ténynek, amelyre annak is reagálnia kellett, akinek korábban sem a Queenről, sem Mercuryról egy jó szava nem akadt. Paradoxonnal élve, egy időben érkezett későn jött felismerés volt. 

Mercury a Live Aid idején már másfél évtizede a pályán volt, és tíz éve világsztár. A harminckilencedik évében járt, együttesével sikert sikerre halmozva bejárta a fél világot, milliók rajongtak érte.  

De már csak egyetlen turnéév állt előtte  

Életének legnagyobb sikere után érthetően megrohanták az újságírók. A The Sun, amely pedig sokszor adott le róla barátságtalan, s betegsége előrehaladtával majd még kíméletlenül szenzációvadász cikkeket is, most aztán elájul tőle. „Én vagyok a bajnok” címmel, s egy bombasztikus alcímmel („Fantasztikus Freddie miért lopta el a Live Aid Show-t”) közölt interjút a sztárral. Látszatra Mercury egy sor olyan témába belement, amivel rejtőzködését sutba dobva megint túlságosan kiszolgáltatta magát.

De hogy ezt valóban a Live Aid után tette-e, az kérdéses, mert a The Sun cikkében számos mondatot találunk, amely a David Wig által 1985 áprilisában készített müncheni interjúban már szó szerint szerepelt:

„Amikor szerelmes vagyok, nem tudom kontrollálni magam, és gyűlölöm ezt az érzést. Úgy tűnik, azért írok olyan sok szomorú dalt, mert elég tragikus alkat vagyok… Ha híresség vagy, nehéz közeledni valakihez, és azt mondani: »nézd, én amúgy normális vagyok«. Aztán az történik, hogy végigtaposnak rajtad, mert megpróbálsz valakihez normális lenni. Hirtelen kibújsz a kagylóhéjból, és a legtöbb embernél sokkal sebezhetőbb vagy.” 

Mintha hullámverésnek lennénk tanúi:

hol kiáradt, lerakva érzelmiségének összes hordalékát, hol pedig egy óceán szívóerejének engedelmeskedve húzódott vissza egyre inkább fikcióvá váló magánszférájába.

Sztár lévén tudomásul kellett vennie, az embereket az is érdekelte az életéből, amiről ő úgy érezte, kizárólag rá tartozik. Egyszer ki is fakadt éppen a The Sun ellen:

„Az isten szerelmére, ha valami őrületes vallomást akarok tenni a szexuális életemről, vagy ha egy szökőár erejével akarok felrúgni mindent ennyi év után, vajon a The Sunhoz mennék, hogy mindezt megtegyem? Biztos, hogy nem egy ilyen szennylapot választanék. Az kurvára kizárt. Ahhoz én túl intelligens vagyok.” 

Pályája kezdetén a botrányok segítették az ismertté válásban, később fölöslegesen terhelték. Úgy tett, mint akit hidegen hagynak a rosszindulatú, szexuális orientációján gúnyolódó, költséges partijait pellengérre tevő, drogozásáról szóló – a valóságot hol tükröző, hol azzal köszönőviszonyban sem lévő – cikkek, melyeket igyekezett lerázni magáról, mert rontottak a hangulatán, elvettek az erejéből. 

De mit érdekelte őt a sajtó, ha a közönség imádta?

NYITÓKÉP: Freddie Mercury szobra FOTÓ: ykaiavu / Pixabay

Körmendy Zsuzsa
Körmendy Zsuzsa Vendégszerző

Könyvszerkesztő, újságíró és író.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek