A hatvanas évek elején nem ragyogott túl fényesen az Egyesült Államok szerencsecsillaga. Tekintélyén több akció, így a kubai válság is csorbát ejtett. Ez utóbbinak volt kínos előjátéka a Disznó-öbölben játszódó incidens. A rosszul végződő katonai beavatkozás nemcsak Kubát lökte végleg a Szovjetunió karjaiba, hanem véget vetett az aktuális CIA-igazgató karrierjének is.
„Amerika az amerikaiaké” – így hangzott röviden az ún. Monroe-elv, melyet az Egyesült Államok ötödik elnöke hirdetett meg 1823-ban.
Érvényesítésére többször sor került, például az 1898-as spanyol-amerikai háborúban, mely során az Egyesült Államok megszerezte Puerto Ricót, Guamot és a Fülöp-szigeteket, de ennek során kerítette gyámsága alá a közeli Kubát is. A szigetországgal való kapcsolatot John Qunicy Adams külügyminiszterként a következőképp jellemezte:
„Ahogy a gyümölcs, amelyet a szél leszakít a fáról, nem tud – még ha akarna sem – fennmaradni a levegőben, úgy a Spanyolországról leválasztott Kuba sem tudja fenntartani magát, és elkerülhetetlenül vonzódnia kell az észak-amerikai szövetséghez.”
Kuba és az Egyesült Államok: egy kényszerházasság
Az USA a Monroe-elvet a huszadik század során is alkalmazta, elsősorban arra hivatkozva, hogy a saját biztonságát garantálja a kontinensen. Ennek következtében Latin-Amerikát „hátsó kertjeként” kezelte, félgyarmati állapotban tartva annak több országát is. Kubában ezt hol az ún. „dollárdiplomácia”, hol pedig a „furkósbot-politika” révén valósította meg.
mivel legfőbb exportcikkét, a cukrot, csak ott tudta megfelelő áron értékesíteni. A függőséget Washington az ötvenes években Fulgencio Batista diktatúrájának támogatásával igyekezett fenntartani. E rendszer ellen a jogász végzettségű Fidel Castro már 1953-ban puccsot kísérelt meg.
Első próbálkozása azonban kudarcba fulladt: először munkatáborba került, majd emigrált, de három év múlva visszatért és újabb felkelést szervezett:
Eisenhower elnök ekkor embargót vetett ki a kubai cukorra, ami Castrót arra sarkallta, hogy kisajátítsa a szigetország nagybirtokait és felvegye a kapcsolatot a Szovjetunióval.
Kuba és a Szovjetunió: szerelem első látásra
1960. február 5-én egy szovjet diplomáciai repülőgép landolt a havannai repülőtéren. Fedélzetén utazott Anasztasz Mikoján, a Szovjetunió minisztertanácsának elnökhelyettese, aki Castro meghívására érkezett Kubába. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy Kuba új patrónust (vagy ahogy az amerikai sajtó ekkor élcelődött: új „cukrosbácsit”) választ magának.
Ezalatt Eisenhower amerikai elnök felhatalmazta a Központi Hírszerző Ügynökséget (CIA), hogy készítsen tervet Castro eltávolítására. A CIA-nak ebben már volt gyakorlata:
Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára azonban kijelentette, hogy „a Monroe-elv túlélte önmagát és természetes halállal halt meg. Az elv maradványait el kell temetni, hogy ne mérgezze tovább a levegőt a bűzével.”
Ezzel egyidejűleg Havanna roppant kedvező kereskedelmi egyezményeket között a keleti blokk országaival, ömleni kezdtek a szovjet segélyek – pénz, hadianyag és munkaerő formájában egyaránt.
1960-ban John Fitzgerald Kennedy lépett Eisenhower örökébe a Fehér Házban. Rövid elnöksége során számos hidegháborús konfliktussal kellett szembenéznie. Minden erőfeszítésük ellenére az amerikaiak ekkor (még) lemaradóban voltak az űrkutatás területén, Berlinben felépült a keleti és nyugati zónát elválasztó „Fasisztaellenes Védőfal”, tovább eszkalálódott a vietnámi konfliktus – és ezek mellett még ott volt Kuba ügye is.
Egy karrier vége
Havanna a Szovjetunióval kötött kereskedelmi megállapodás részeként kedvezményes áron juthatott kőolajhoz is. Az ennek feldolgozásához szükséges finomítók azonban még mindig amerikai cégek tulajdonát képezték, ők pedig nem voltak hajlandók a szovjet olajat átvenni.
melynek hatására Washington megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Kubával.
Kennedy (némi habozás után) engedélyt adott Allen Welsh Dulles CIA-igazgatónak, hogy Eisenhower elképzelései alapján buktassák meg Castrót.
Ezek a csapatok főleg kubai emigránsokból álltak, akiket a CIA pénzén képeztek ki és szereltek fel Guatemalában azért, hogy a szigetország lakosságát fellázítva puccsot hajtsanak végre.
Itt jöttek jól a keleti blokkból érkezett fegyverszállítmányok, melyek segítségével 72 órán belül megállították az inváziót. A támadók közül kb. nyolcvanan meghaltak, 1113-an pedig fogságba estek.
A fiaskót követően Hruscsov Kennedyt agresszornak nevezte, sőt: az USA-tól még saját szövetségesei is elhatárolódtak. A baklövés a 68 éves Dulles karrierjének is véget vetett.
Fel sem merült benne, hogy folytassa az akciót, melyet egyik kirohanásában egyenesen a szovjetek 1956-os magyarországi beavatkozásához hasonlított:
„Semmilyen körülmények között sem viszem Amerikát háborúba. Nem kockáztatok egy amerikai Magyarországot! És nem hiányzik nekem egy kibaszott vérfürdő. Megértették, uraim?”
Erre vártak egész életükben
A meghiúsult támadás hatására
Mikoján, a szovjet miniszterelnök-helyettes örömében ezt mondta:
„Egész életünkben arra vártunk, hogy egy ország a Vörös Hadsereg nélkül váljon kommunistává. Kubában pontosan ez történt, s ettől megint kamaszoknak érezzük magunkat!”
A rövidebbet húzó Kennedy helyzetértékelése így hangzott:
„Az amerikai külpolitika legnagyobb kudarca Kuba. Saját rövidlátó politikánk segítette elő, hogy az egykori baráti sziget a kommunizmus első Karib-tengeri bázisa legyen. Kuba ma egy kommunista irányzatú rendőrállam vasmarkában van.”
A harcok során szedett foglyokért cserébe Kuba váltságdíjat követelt, melyre az összeget az egykori First Lady, Eleanor Roosevelt gyűjtötte össze. Havanna 53 millió dollár értékben kapott élelmiszer- és gyógyszerszállítmányokat az Egyesült Államoktól, miközben Washington kereskedelmi és beutazási embargót vezetett be.
A feszültség tehát a két ország között továbbra is fennmaradt. Ennek tetőpontja egy évre rá, a tizenkétnapos rakétaválság idején érkezett el, melyet akkor az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelt.
Külön érdekesség, hogy 2021. április 16-án, a disznó-öbölbeli események után hatvan évvel, a Kubai Kommunista Párt VIII. kongresszusán lemondott elnöki pozíciójáról Raúl Castro, akinek tisztségét Miguel Díaz-Canel államfő veszi át. Raúl Castro 2008 óta vezette az országot, a politikában azonban 1959 óta ott volt fivére, a 2016-ban elhunyt Fidel Castro mellett.
NYITÓKÉP: Kubai csapatok ellentámadása 1961. április 19-én. Fotó: Wikimedia Commons
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.