Elmentem a BOK-csarnokba a közmondásos lófaszért

A kormány menekülttranzitja a beszámolók szerint jelen formájában leginkább gyorsbüféként üzemel.

A nyugati sajtóban egyre többet cikkeznek arról, hogy a kárpátaljai romák félnek Magyarországra jönni. A mértékadónak számító Independenten arról írtak, hogy félnek a diszkriminációtól, ezért inkább el se indulnak, míg a szintén mértékadónak számító Euractivon pedig arról lehetett olvasni, hogy

azok közül, akik elindultak, sokan azóta vissza is fordultak.

Egy roma aktivista szerint ennek egyrészt az az oka, hogy a magyar hatóságok mindent megtesznek azért, hogy a roma menekültek ne érezzék úgy, hogy itt kéne maradniuk, másrészt pedig hiányoznak nekik a családtagjaik, a roma kultúrában ugyanis szerinte szokatlan dolog az elválás. Az aktivista elmondása szerint

a kárpátaljai romák nyomasztása már a vonaton megkezdődik.

Először különválasztják őket a többi menekülttől, utána pedig állítólag felkérdezik őket, mit akarnak Magyarországon.

Mindezzel összecseng, hogy az egyik kapcsolatunk nemrég azzal keresett meg minket, hogy a BOK-csarnokba is rengeteg kárpátaljai roma érkezik, és elég keményen és csúnyán bánnak velük.

Az utóbbi időben egyébként szinte minden aktivistát elküldtek a csarnokból.

Egy másik aktivista már két hete azt mondta, hogy az egyik nap még jó volt a regisztrációja, a másik napon már nem. A kárpátaljai romákról mesélő kapcsolatunk pedig azt mondta, ha lehet, csak még szigorúbban fognak mindenkit a csarnokban, az aktivisták helyét pedig átvették a védelmi bizottság fizetett tolmácsai. Bár, mint mondta, neki még lenne bejárása, inkább újra a Keletibe jár segíteni, mert az megint elég leterhelt tud lenni. Mindezek után úgy döntöttünk, elnézünk még egyszer a csarnokba.

A végtelen nyomozás

Mivel a harcok valamelyest csitultak – bár Oroszország épp a héten kezdte meg Kelet-Ukrajnában a véresnek ígérkező offenzíváját –, és mivel a háború kitörése óta máris többmillióan menekültek el Ukrajnából, várható volt, hogy kevesebben lesznek, mint amikor közel egy hónappal ezelőtt megnyitották a BOK-ot. A csarnok pangott az ürességtől, mindössze néhány menekülttel találkoztunk.

Valószínűleg nem lövünk nagyon mellé, ha azt mondjuk, többen dolgoztak ott, mint ahány menekült volt. Mint később kiderült,

április 20-án délelőtt összesen 88-an érkeztek a csarnokba,

miközben az állandó személyzet száma körülbelül 40-50 fő. Mire viszont idáig eljutottunk, majdnem mindenkit végig kellett kérdeznünk.

A csarnokban ezúttal két kárpátaljai menekült család volt, ebből a 80-90 főből úgy 20-an, 30-an lehettek. Az egyik családfő hajlandó volt nyilatkozni, de hát, az a helyzet, hogy sokra nem mentünk vele. Hiába beszélgettünk percekig, nem volt világos, hogy kerültek a BOK-csarnokba. Ha minden igaz, a család munkácsi, a férfi Teplicében dolgozott és itt találkoztak, hogy végül Németországba menjenek, Berlinbe vagy Münchenbe, ahol a rokonaik is élnek, és ahol – legjobb tudomásuk szerint – minden segítséget megkapnak a letelepedéshez. A férfi annyit mindenesetre elmondott, hogy nagyon tiszteli az elnökünket (sic!), Orbán Viktort, és ha jól vettük ki a szavaiból, akkor Magyarországon szerinte sokkal jobban bánnak a menekültekkel, mint Csehországban.

Akkor úgy tűnt, a kárpátaljai roma menekültekkel kapcsolatban nem sokat fogok megtudni. Az első tolmács, akivel beszéltem, azt mondta, bár ő a nyitástól kezdve kétnaponta jár a csarnokba, nem látott és nem hallott semmi ilyesmit sem. Azt elmesélte viszont, hogy kicsit zokon vette, hogy az előbb odalépett egy csoporthoz, hogy segítsen, de

a védelmi bizottság munkatársai elhessegették,

mondván, az ő tolmácsaik majd ellátják a feladatot.

Amikor felvetettük, hogy van ismerősünk, akit kitiltottak a BOK-ból, elmondta, hogy az egyik ismerősét neki is elküldték. Az egyik nap még jó volt a regisztrációja, a másik napon már nem, csak úgy, ahogy a mi ismerősünket is kizárták innen. Egy másik ismerőse pedig ugyan járhatott volna még, de inkább a Keletibe ment segíteni, mert itt feleslegesnek érezte magát. Aztán hozzátette, hogy amikor így elhessegetik, ő is feleslegesnek érzi magát, úgyhogy elgondolkodott rajta, hogy ő is inkább máshol próbálja hasznossá tenni magát.

A BOK-csarnokban már a kezdet kezdetén sem volt könnyű információhoz jutni,

most viszont egyenesen képtelenségnek tűnt.

Ha már ott voltunk, szerettük volna megtudni, befolyásolja-e a tranzit sorsát, hogy a Fidesz megint fölényesen nyerte a választásokat, vagy az, hogy most egy kicsit csitultak a harcok. Arra is kíváncsiak lettünk volna, összesen hány menekült érkezett Magyarországra, és közülük hányan mentek tovább, és hányan maradtak itt. Azokat pedig, akik itt maradtak, hogyan látják el, és ez mennyibe kerül.

Forduljak valakihez, bárkihez

Az elég kézenfekvőnek tűnt, hogy a nyomozást az információs pultnál kezdjem, ahol egyébként rendőrök ültek. A rendőrök kétségtelenül nagyon kedvesek voltak, de azt mondták, ők semmilyen információt nem adhatnak ki, forduljak a velük szemben dolgozó védelmi bizottsághoz.

Így hát átsétáltam a védelmi bizottsághoz, ahol megint csak azt közölték, hogy ők semmilyen információt nem adhatnak ki, forduljak a kérdéseimmel a mellettük ücsörgő katasztrófavédelmisekhez, ők megválaszolják a kérdéseimet. A katasztrófavédelem emberei azt mondták, forduljak az információs pulthoz, ők hivatottak megválaszolni a kérdéseket. Mondtam, hogy ácsi, ez nem jó, náluk már voltam, és azt mondták, nem válaszolhatnak. Akkor – vetették fel – próbálkozzak a védelmi bizottságnál, mégis csak ők vezetik a BOK-ot. Nem jó, mondtam. Nem jó. Akkor, válaszolták,

forduljak az ezredes úrhoz, ő itt nagy ember.

Az ezredes úr éppen a kijárat felé baktatott, úgyhogy utánaeredtem. Az ezredes úr már akkor kijelentette, hogy nem nyilatkozhat, amikor bemutatkoztam, és említettem, hogy újságíró vagyok. Ő csak a Honvédségnek tartozik elszámolással.

Ahogy viszont így szerencsétlenkedtem, csak kiderült, hogy valami lehetett itt a kárpátaljai romákkal.

Volt, aki azt mondta, hogy szerinte ahhoz képest, ők hogyan viselkednek, itt kifejezetten kedvesen bántak velük. Mint magyarázta, az mégis csak durva, hogy megjelennek húszan, és addig-addig variálnak, hogy mindenki felkap 20-20 adag ételt, mondván, hogy csak a többieknek viszi. Egy menekültnek nem mondhatja senki, hogy ne vegyen valamiből, de szerinte

velük csak keményen lehet beszélni.

Aztán volt, aki azt mondta, hogy ő például biztos kiabált velük, mindig kiabál velük, mert nem bírja elviselni, hogy jönnek az Adidas melegítőjükben, aztán válogatnak a ruhák között, hogy kihalásszák a legértékesebbeket, amiket aztán eladhatnak. Az egyik dolgozó pedig azt is elmondta, hogy szerinte sokan csinálják azt, hogy felvonatoznak Záhonytól, itt esznek-isznak, aztán mennek vissza Záhonyhoz, és kezdődik újra a menet.

Aztán ahogy forgolódtam az önkéntesek között, kiderült az is, hogy szerintük sokan egyszerűen elkerülik a BOK-csarnokot. Nem azért, mert félnek a hatóságtól, hanem mert semmi értelme bejönniük. Az egyik segítő elmondta, hogy amikor 12 ezres napi menekültszámot kommunikáltak, akkor

itt jó, ha megjelentek néhány ezren.

Aztán hallottam katonát arról beszélni, hogy ők nem tehetnek semmit, nem terelhetik be ide az emberek, nem kényszeríthetik le őket a vonatról, és nem kényszeríthetik fel őket a buszokra, úgyhogy – mint ő is magyarázta – a tranzitot elkerülik.

Aztán hallottam katonát telefonálni, hogy gazdát keressen annak a rengeteg ruhának, amit idehoztak, mert nem kell itt senkinek. Találkoztam olyan önkéntesekkel, akik arra biztattak, hogy egyek-igyak nyugodtan, mert a romlandóval ők sem tudnak mit csinálni, aztán nem vihetik este el. Aztán láttam önkéntesek fölpakolni a ruhákat, hogy elvigyék rászoruló magyar családoknak. Ahogy így keringtem a csarnokban végül is egyre inkább azt éreztem, hogy a kormánynak, még ha feltételezzük is, hogy jóhiszeműen cselekedett, sikerült egy olyan vonneguti, vagy kafkai, vagy tudomisén milyen téridőt alkotnia, ahol

egy kicsit mindenki feleslegesnek érezheti magát.

Amikor felcsillan a remény

Amikor már teljesen kilátástalannak tűnt a helyzet, akkor egyszer csak megtudtam, hogy azért is vannak befeszülve a hatóságok, mert

hamarosan érkezik Szentkirályi Alexandra kormányszóvivő,

és akkor rendnek kell lennie. Szentkirályi végül nem érkezett meg, de felbukkant helyette Soltész Miklós KDNP-s politikus – egyben a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára – egy diplomatákból álló csoport élén. Mint kiderült, a diplomaták az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságát képviselték, a Soltésszal érkező csapat élén pedig nem más állt, mint Kelly T. Clements, főbiztos-helyettes. Na, gondoltam, most itt a lehetőség.

Soltész a főbiztos-helyettesnek is elmondta, hogy azért nyitották a tranzitot, mert látták, hogy a civilek már nem bírnak a menekültáradattal, ami azért is több, mint furcsa, mert minden civil azt mondta az Azonnalinak, hogy

amikor a BOK-ot megnyitották, már kezdtek urai lenni a helyzetnek.

Soltész percekig sorolta, mennyi mindent tesznek itt a menekültekért, még a vasúti menetrendjelzőt is állítottak, mire Clements nevetve megjegyezte, hogy: igen, jól látszik, hogy nagyon megkönnyítik nekik, hogy mielőbb továbbmehessenek.

A beszélgetés akkor vett bizarr csavart, amikor Soltész – valószínűleg az M1 kamerájának – arról kezdett beszélni, hogy nem tudja, Clements tisztában van-e vele, de itt a közelmúltban választásokat tartottak, és újabb kétharmaddal nyertek.

Soltész aztán azzal fokozta a dolgot – aminek aztán végképp semmi köze nem volt már a menekültekhez és a tranzithoz –, hogy bár a magyar kormányzat sok-sok hibát vétett, a magyarok nagy többsége mégis támogatta, majd azzal folytatta, hogy mi, magyarok kerüljük a politikai korrektséget, nem akarunk megbántani senkit, de szeretünk őszinték lenni. Elmondása szerint akkor tudunk a másik tenyerébe csapni, ha teljes szívvel az ügy mögé tudunk állni. Itt volt az a pont is, amikor Soltész elkérte a védelmi bizottság adatait, és

kiderült, hogy 88-an érkeztek a tranzitba.

Clements végig türelemmel hallgatta Soltész monológját. Az kiderült, hogy a felek között pattog egy szerződésszervezet, és hogy az ENSZ is szeretné a tranzitba kilógatni a molinóját.

Mielőtt azonban Soltész és Clements elvonultak volna, hogy kamerákon kívül beszéljenek a részletekről, úgy éreztem, hogy eljött az idő, hogy

legalább egy kérdésemre választ kapjak.

Itt egy laza nyugati tisztviselő, végre megmutathatja, hogyan kell dolgokat átláthatóan csinálni. Odaléptem hát hozzá, és megkérdeztem, miért van az a benyomása, hogy a kormány mindent megtesz azért, hogy megszabaduljon a menekültektől. De Clements megint csak elnevette magát, és közölte, hogy nem nyilatkozik. Ezután már tényleg minden mindegy alapon odaléptem a csoportképre készülő Soltészhez, hogy szerinte miért viccelődhetett a főbiztos-helyettes.

„Nem tudom” – válaszolta Soltész,

ezzel pedig úgy éreztem, a munkám véget is ért.

Itt a csarnok, ahol egy kicsit mindenki feleslegesnek érezheti magát, az ENSZ pedig valószínűleg most akarja megfinanszírozni.

NYITÓKÉP: Aradi Péter / Azonnali