Hogyan lesznek díszdoktorok feminista filozófusok és katonai diktátorok?

Nemrég Kásler Miklós az újvidéki egyetem díszdoktora lett. Nem ő az érdekes azonban a történetben, hanem azon kusza lista, amelyen az újvidéki és belgrádi díszdoktorok szerepelnek. Mi lehet közös háborúellenes íróban, az igazságos háborút védelmezőben, feminista filozófusban és katonai diktátorban?

Ez itt a Balkánmagyar. A Balkánmagyar Losoncz Alpár filozófusnak, az Újvidéki Egyetem professzorának rendszeresen jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

Az Újvidéki Egyetem a minap díszdoktorrá avatta Kásler Miklóst, az Emberi Erőforrások Minisztériumának miniszterét. A hatalom dobjátéka hallatszik-e itt? A pillanatnak, az újdonsült szerb-magyar harmóniának való adózásról van-e szó?

A laikus félidegen – akire eleddig nem háramlott a magyar egészségügy semmilyen teljesítménye, azaz híján van a közvetlen tapasztalatnak – ódzkodik a túlontúl gyors ítéletalkotástól. Rendelkezik ugyan másodkézből származó információkkal ezen egészségügyről, s bár szokásához híven figyelembe veszi ezeket, nem kíván rájuk támaszkodni, miközben mérlegel. Ráadásul azt sem bánja, hogy szűkebb pátriájában magyar személyiségek jutnak jelentékeny titulusokhoz. És fölöslegesnek tartja annak bizonyítását, hogy ebből milyen pragmatikus haszon adódhat. Ennélfogva

csupán elgondolkodik a díszdoktorság intézményén, és minden különösebb ambíció nélkül kísérli meg kontextusba helyezni a létrejött helyzetet.

Számomra ez a történet Konrád Györggyel kezdődött. Annak idején ugyanis az Újvidéki Egyetem egykori rektora – aki történetesen a tanárom volt – felhívott és affelől érdeklődött, hogy célszerű lenne-e az írót díszdoktorrá avatni? Természetesen, mondtam. Miért is ne?

A múlt század kilencvenes éveiben sokszor találkoztam az általam korábbról ismert Konráddal az akkoriban már haldokló Jugoszláviában. Olykor alkalmi-amatőr fordítója is voltam, irodalmi esteken tolmácsolva gondolatait a szerb közönségnek – félreértés ne essék, nemcsak neki, hanem más itt fellépő magyar írókat is fordítottam, Polcz Alaine-től kezdve Esterházy Péterig.

És hadd ne feledkezzem meg arról a tényről sem, hogy a jugoszláv háborúk előestéjén egy szarajevói könyvkiadó megkért, hogy utószót írjak Konrád György frissen lefordított esszéihez. Egyszóval, ismernem kellett, méghozzá belülről, a Konrád-opust. Politikai esszéin kívül pedig különösen a gyámhivatalnok szomorú tapasztalatrendszerét elbeszélő regényét szerettem.

A gyötrődő, háborús gondokkal sújtott Szerbiában azonban nem annyira a szabadság kultikus összefüggéseibe vont civil társadalom polgári hagyományát felidéző értelmiségi jutott érvényre. És nem is a disszidens fénylett fel, akinek írásaiban az urbánus értelmiségi kurzusok, az intellektuális eszmecserékbe belebonyolódó társaságok tűnnek fel fénylő pontokként, amelyek távolságot tartanak a hatalom irányában, és nem leplezett örömmel konstatálják, hogy a kisember erősödő cinizmusa a reálszocializmus ügyintézőinek ténykedése kapcsán egyre inkább szétmorzsolja a rendszert.

Háttérbe szorult az a feltámasztó igényű elgondolása is, amely Közép-Európát célozta meg, úgy mutatva be az entitást, mint a 20. század kíméletlen hatalmi harapófogójának az áldozatát.

Konrádot azért hívták, mert szerették hallani higgadt-megfontolt hangját a háborús gondokkal küszködő, a nemzetközi közösség által inkriminált Szerbiában, reméltek tőle valamit, és felettébb értékelték, ha valaki egyáltalán meghallgatja őket.

Voltaképpen egyfajta kultusz alakult ki körülötte. Ne feledjük, hogy ellenezte az 1999-es NATO-bombázást, és imponált neki a tanácsokat is adó, bölcs, meggondolt értelmiségi szerepe, amelyet lelkiismeretesen realizált. Úgy gondolta, hogy szerepet vállalhat fontos politikai kérdések értelmiségi szempontú értelmezésében, hogy érdemes latba vetnie nemzetközi tekintélyét jugoszlávügyben, minthogy a nacionalizmus ismételten magához vonzza a régió lakóit, azaz lehetséges, hogy újra vacogni kell majd.

Ha a Szelényi Ivánnal írt Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című, híres könyvben az értelmiséget a hatalom székébe ültette, úgy az 1989 utáni időszakban egy olyan eszményi-reflektáló értelmiségi képét rajzolta fel, aki valamilyen küldetés okán mindig felette áll a korrupcióra való hajlandósága miatt örökösen behatárolt politikusnak, azt kockáztatva, hogy kritikátlanul dicsfénybe vonja a göröngyös utakon bukdácsoló értelmiségit.

Ám még Konrád szerbiai-jugoszláviai beavatkozásai sem arattak osztatlan sikert: mintha egy gordiuszi csomót akart volna átvágni, miközben ingoványos talajon mozgott, azaz különös nehézséget jelentett neki a rendkívül összetett jugoszláv szituáció.

Nem volt könnyű navigálni a háborgó jugoszláv tengeren. Konrád ugyan tudta, hogy nem rendelkezik csodatevő kövekkel, de rendületlenül hitt az értelmiségi fellépés terapeutikus erejében.

Ezzel magyarázható, hogy Mirko Kovač, a tomboló belgrádi szerb szélsőjobboldal elől Rovinjba menekülő neves író – ma is érdemes belemélyedni magyarul is olvasható könyveibe, például a Bevezetés a másik életbe – ugyan meghajolt Konrád bizonyos értelmiségi teljesítményei előtt, ugyanakkor dühének és elmarasztalásának adott hangot a magyar író Jugoszláviával, a NATO-bombázással kapcsolatos „egyoldalú” nézetei okán. Kovač egyenesen úgy fogalmazott, hogy Konrádot ugyan „megtapsolja” a publikum Szerbiában, ám ennek a végletes egyszerűsítés az ára. Bárhogy is legyen, Konrád az Újvidéki Egyetem díszdoktora lett, és erre aligha vetülhet árnyék.

Aztán, hogy említsek még egyéb honi példákat. A Belgrádi Egyetem díszdoktori címet adományozott Michael Walzernek, aki a politikai filozófia területén hozott létre figyelemreméltó eredményeket, gondolatgazdag műveket, amelyek íve hatalmas területeket fogott le. A problémakör kutatói tudják, hogy ő a kommunitariánusnak nevezett irányulás egyik kútfeje a liberalizmussal együtt haladva, ám azt tágítva, a közösség konstitutív szerepét hangsúlyozva, mélyítette el a politikai filozófiai beállítottságát.

Az indoklás ezt a tényt akkurátusan ki is emelte, miszerint Walzer hallatlan innovatív intellektuális erőről tett tanúbizonyságot, amely nyomán újjászületett a politikai filozófia. Ám Walzer körül azért kavarodott fel a por, azért zúdult fel jó néhány tanár, értelmiségi, mert az amerikai filozófus látványos igazolást nyújtott a már említett NATO-bombázáshoz. És azért

záporoztak a szitkok az egyetem vezetőségére, mert kitüntetett egy olyan embert, aki nemcsak alibit adott a Szerbiát sújtó, ragadozó jellegű „bűncselekménynek”, hanem visszaélt a politikai filozófia szofisztikált érvelésrendszerével, hogy igazolja azt, ami igazolhatatlan.

Walzer amúgy tényleg mindenfajta érdeklődésre számot tartó mondanivalójára csak nagyon kevesen voltak kíváncsiak: a botrány egyszerűen elfedte a lényeget. Tudniillik ő azt tette, hogy előhúzott az archívumból egy régi elgondolást, mármint az igazságos háborúval kapcsolatosat.

Ezen klasszikusnak mondható koncepció különösképpen akkor szökkent szárba, amikor a kereszténység világi hatalommá változott, és egyes szerzők arra tettek kísérletet, hogy hidat ácsoljanak a létező, halált okozó-erőszakteli-kegyetlen, véres képekkel lefestett háborúk ténye és – hogy most leegyszerűsítsem a problémát – a szeretet elve között. Lehet-e?

Ezen koncepció aztán megannyi esetben jelent meg a színen a történelemben, és felbukkant az elmúlt néhány évtizedben is.

Hogyan lehet legitimációt biztosítani az emberi jogok doktrínájára, az emberiség elvére hivatkozó, ám bombákat szóró, áldozatokat teremtő, erőszakcsíkokat húzó amerikai-NATO-beavatkozások sorozatának?

Átállították a díszleteket, elmúlt majdnem kétezer év, azt gondoljuk, hogy a humánum csúcsára értünk, de a kérdés nem rozsdásodott meg, kísértetiesen ugyanaz mint egykor:

hogyan lehet a háború révén áthazudni magunkat az igazságig?

Walzer díszdoktorátusa ebben a kontextusban helyezkedett el. És az sem felel meg a valóságnak, hogy csak a nemzeti lényegbe beleszédülő értelmiségiek berzenkedtek. Még egy kedves barátom is – akire semmi szín alatt nem vonatkozhat a nacionalizmus vádja – azt állította, hogy nem kell díszdoktorátust adni olyan személynek, aki a háborút legitimálja, még ha az igazságosság attribútumaival ruházza is fel e jelenséget. Merthogy nincs, és nem is lehet igazságos háború.

Amúgy a Belgrádi Egyetem két évvel ezelőtt kitett magáért, amikor eleget téve egy kritikai magatartást tanúsító filozófiai, társadalomtudományi intézet ajánlásának – és megfelelve hagyománya kallódó rebellis aspektusainak –

Judith Butlernek, a feminista/queer filozófia képviselőjének adományozott díszdoktori címet.

Itt töredelmesen bevallom, hogy én a Foucault/Freud/Hegel-ötvözetét felvonultató hatalomkönyvével rokonszenvezem a leginkább. Butler nyomatékosan az akadémiai szabadságról értekezett a titulus átvételekor, méghozzá egy olyan pillanatban, amikor ezzel eltalálta a szerbiai hatalom Achilles-sarkát.

Ám Butler ide, kivívott akadémiai szabadság oda,

az egyetem melódiát váltott, és idén az egyiptomi elnöknek, Abdel-Fattáh esz-Szíszinek adományozott díszdoktorátust. Először arra gondoltam, hogy Szerbia, Jugoszlávia valamiféle örököseként, tovább viszi az időközben kihúnyt el nem kötelezettségi politikából fakadó, pro-arab attitűdöt.

Hiszen emlékszem arra, hogy a szovjetek ismételt unszolásának – engedélyezze katonai támaszpontok létrehozását – ellenálló Tito azért 1967-ben, a gyorsan lezajló zsidó-arab háború alatt lehetővé tette, hogy szovjet repülőgépek repüljenek Jugoszlávián keresztül Egyiptomba. Vagy arra, hogy amikor a Moszad izraeli titkosszolgálat 1984-ben olyan ajánlatot tett a jugoszláv belügynek, hogy amennyiben segít a Szovjetunióban élő zsidók kiszállításában, úgy részt vesz az akciót technikailag lebonyolító akkori jugoszláv légi közlekedési vállalat, a JAT gazdasági szanálásában, a megfelelő szervek visszautasították ezt az ajánlatot.

Ám mindez mégiscsak a múlté, az újfajta vonzódás esz-Szíszi iránt mégsem vezethető le ebből. Amint tudjuk, az „arab tavasz” által keltett hullámokon lovagolva jutott hatalomra: a jelzett országban a katonaság jelentékeny gazdasági erővel bír, így

a 2014 óta uralkodó esz-Szíszi a katonai neoliberalizmus képviselője.

Valójában fura fordulatok jellemezték a lázadó irányultságú „arab tavaszt”: először a Muzulmán Testvériségből származó Mohamed Morszi kerül a trónra, akinek alig egyéves uralkodását egy ismételten fellángoló lázadás gyűri le, és ez tör utat esz-Szíszinek.

Hegel nyilván kedvelné ezt: a következmények elhajlanak a szándéktól, nem az történik, ami az eredendő szereplőkben szándékként megformálódik.

A lázadók, akik vonakodnak attól, hogy megragadják a hatalmat, olyan hatalmi tényezőknek adnak alkalmat, akik majd letörik őket. És azért említem mindezt, mert a titulus egyetemi indoklása is ezen – itt felelőtlenül röviden előadott – események körül forog. Dicséri a biztonsági szempontokat különösen figyelembe vevő esz-Szíszit; lándzsát tör a Muzulmán Testvériség ellen oly következetesen fellépő egyiptomi elnök mellett, mintha az egész nem lenne hallatlanul bonyolult a Testvériséggel kapcsolatos arab álláspont heterogenitása okán.

Mintha a belgrádi egyetem nem lenne hajlandó figyelembe venni azokat a mélységes kritikákat, amelyek esz-Szíszi tekintélyelvű magatartására vonatkoznak. Nem is véletlen, hogy megjutalmazását egy olyan fakultás szorgalmazta, amely biztonsági kérdésekkel foglalkozik.

Esz-Szíszi, Butler, Walzer, Konrád, Kásler: kusza a helyzet. Összeegyeztethetetlen emberek részesülnek díszdoktori címben. Mi a köze egymáshoz egy queer-filozófusnak és egy katonai neoliberálisnak?

És ez csak a zavarodottságot, a világunkat amúgy is fenyegető viszonylagosságot növeli. Pedig tiszta vizet kellene önteni a pohárba. Például úgy, hogy rögzül: csak azok kaphatnak díszdoktori titulust, akik bírják a hatalmat. Hasonul ez a néhai Eörsi István ajánlatához, aki a reál-szocializmusban arra gondolt, hogy be kellene vezetni a cenzúrát. A hatalom legyen látható.

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora kéthetente rendszeresen az Azonnalin! Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!