„Nem hiszem, hogy jól fog végződni” – nyolcvan éve támadta meg Németország a Szovjetuniót

1941. június 22-én éjjel negyed négykor kezdetét vette a Barbarossa-hadművelet, melynek célja a Szovjetunió lerohanása és térdre kényszerítése volt. A hadjárat annyira meglepte Sztálint, hogy a sokktól napokig elzárkózott a külvilág elől. A német hadseregben azonban nem minden hadvezér volt optimista a hadművelet sikerét illetően, amivel végül sikerült szövetségessé tenni Nagy-Britanniát a Szovjetunióval.

1941. június 21-én Sztálin a megszokottnál korábban tért nyugovóra Moszkva melletti dácsájában. Meglehetősen zaklatott volt: egyre szaporodtak a jelentések arról, hogy az egykori Lengyelország területén meghúzott határvonalnál a németek közel negyven alkalommal sértették meg a szovjet légteret. Hogy parancsnokai nyugtalanságát csillapítsa, készenlétet rendelt el, de közben mindvégig meg volt győződve arról, hogy ez az egész csupán a német tábornokok provokációja, magánakciója, és Hitler sosem vetemedne arra, hogy megszegje a két évvel korábban megkötött megnemtámadási szerződést.

Háromnegyed ötkor megcsörrent a telefonja. A vonal túlsó végén Georgij Zsukov hadseregparancsnok jelentkezett, aki közölte Sztálinnal, hogy immár félreérthetetlenül megindult a német támadás. A diktátor egy darabig csak ziháló hangot hallatott, majd azt kérte, hogy a szovjet egységek ne viszonozzák a tüzet: össze kell hívni a Szovjetunió Kommunista Pártjának Politikai Bizottságát, hogy az ügyet megvitassák. Az ülésre egy órán belül sor került, ahol Sztálin továbbra sem volt hajlandó elhinni, hogy Hitler megszegte az egyezményt.

Hamarosan megérkezett a Kremlbe Friedrich von Schulenburg, Németország moszkvai nagykövete, aki megerősítette a hírt:

Kísérője a következőképp írta le ezt az eseményt: „Miután a nagykövet átadta az üzenetet, néhány pillanatra néma csend lett. Molotov láthatóan belső felindultságával küzdött... Példátlan hitszegésnek nevezte a németek tettét. Németország minden ok nélkül megtámadott egy országot, amellyel megnemtámadási egyezményt kötött.”

A szovjet külügyi népbiztos e nagy felháborodásában minden bizonnyal elfeledkezett arról, hogy 1939-ben nemcsak Németország, hanem a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot – igaz, kéthetes különbséggel. Addig a pillanatig a lengyelek és a szovjetek között is volt egy megnemtámadási szerződés, melyet még 1932-ben kötöttek egymással.

A hadjárat okai

Hitler 1939 óta tartó diadalmenete az angliai csatával megtört. A helyzetet bonyolította, hogy a szigetország az Egyesült Államokhoz fordult segítségért, Molotov pedig 1940 novemberében közölte, hogy a szovjetek a Balkánon is terjeszkedni kívánnak.

Hitler eleve úgy tervezte, hogy a német nép számára Kelet-Európában és orosz földön fog életteret (Lebensraum) biztosítani, ezért úgy döntött, hogy kiadja a „Barbarossa” fedőnevű utasítást, mely szerint

Miért pont Barbarossa?

Barbarossa, azaz Rőtszakállú Frigyes, a középkori német történelem egyik legfontosabb alakja. Uralkodása egybeesett a pápaság és a császárság ellentétével, ezért nem meglepő, hogy hadjáratokat vezetett Itáliába azzal a céllal, hogy befolyását az egyházra is kiterjessze, ám e próbálkozása sikertelennek bizonyult. Emellett ő vezette a harmadik keresztes hadjáratot is, mely során életét vesztette 1190-ben, amikor egy folyóba fulladt.

Kudarcai ellenére a német nép számtalan mondát szőtt Frigyes alakja köré, melyek sokban hasonlítanak például Szent László legendáira a magyar történelemből. Sokan úgy hitték, hogy meg sem halt, és ha nagy szükség lesz rá, akkor visszatér.

A germán mitológiáért rajongó és a németek felsőbbrendűségét hirdető nácik számára egyértelmű volt, hogy a nagy keleti hadjáratot a legendás középkori uralkodóról keresztelik el. A hadjárat végül olyan eredményes lett, mint névadójának hegemóniakísérletei. Nomen est omen.

Kezdeti eredmények és zavaró tényezők

A náci háborús gépezet északon a Baltikum és Leningrád felé, a Közép Hadseregcsoport Minszk-Szmolenszk-Moszkva, míg a Dél Hadseregcsoport Kijev-Dnyepropetrovszk irányába haladt. Kezdetben úgy tűnt, hogy a meglepetés ereje elhozhatja a győzelmet: a német légierő (Luftwaffe) a támadás első napján 1800 szovjet repülőgépet semmisített meg, melyek többsége még a földön tartózkodott. Az akció során a támadó fél csak 35 gépet veszített. Ukrajna jelentős része, Belorusszia és a Baltikum német kézre került, és 400 kilométernyire megközelítették Moszkvát.

Mussolini görögországi hódítási kudarcait Hitler nem nézhette tétlenül: attól tartott, hogy a britek azon keresztül esetleg oldalba támadják majd a kelet felé menetelő Dél Hadseregcsoportot.

Emiatt a különakció miatt az inváziót öt héttel elcsúsztatták, melynek eredményeképpen a németeknek csak négy hónapjuk maradt a Szovjetunió elleni hadjáratra. Ennek oka az időjárás volt: a későn jött tavaszi olvadás és a folyók megáradása lassította az előrehaladást, szeptemberre azonban már el kellett volna érniük a fővárost, hogy az októberi nagy esőzéseket és a gyorsan beköszöntő telet megelőzzék.

Volt, aki ellenezte a hadműveletet

Nem minden német parancsnok volt elragadtatva Hitler „zsenialitásától”. Néhányan egyenesen öngyilkos vállalkozásnak tartották a Szovjetunió elleni hadjáratot. Közéjük tartozott a porosz Gerd von Rundstedt, a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka, aki egyébként a Führerről sem volt túl jó véleménnyel. Rossz érzéseit a következőképp foglalta össze:

„Ez az Oroszország elleni háború értelmetlen, és nem hiszem, hogy jól fog végződni. De ha elfogadjuk, hogy politikai okok miatt elkerülhetetlen, akkor szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy nem nyerhetünk egyetlen nyári hadjárattal. Nézze csak meg a távolságokat. Lehetetlen, hogy néhány rövid hónap alatt legyőzzük az ellenséget, és a Balti-tengertől az egész Fekete-tengerig elfoglaljuk Oroszország nyugati részét. Fel kell készülnünk egy hosszabb háborúra, és lépésenként kell a kitűzött célok felé haladnunk.”

Rundstedt, a „Vaslovag”, sorozatos összetűzésbe került Hitlerrel, aki 1944-ben leváltotta őt a nyugati front éléről, majd a kérészéletű ardenneki hadművelet idejére ismét visszahelyezte oda. Súlyos szívbetegsége miatt a háború után nem vonták felelősségre. 1953-ban halt meg, két héttel Sztálin előtt.

Egymás karjaiba

„Sztálin a világtörténelem egyik legkülönösebb alakja. Kis titkárként kezdte, és sose hagyta el az irodáját, sose mondott beszédet. Az irodájából kormányoz a hozzá hű bürokráciával” – így vélekedett Hitler a szovjet diktátorról, akinek legyőzése ekkorra már mindent prioritást felülírt számára. A hadjárat eredményességével kapcsolatban 1941 júliusában nem voltak kétségei. Egy asztali beszélgetés során a következőket mondta: „Ez a ravasz kaukázusi hajlandó az egész európai Oroszországot feláldozni attól való félelmében, hogy az egészet elveszítheti.

A Führer jóslata azonban nem vált be.

Sztálin a támadás után ugyan napokig nem tért magához – az invázió hírét is Molotov tudatta az orosz néppel az állami rádión keresztül – e  rövid hezitálás után azonban összeszedte magát és július 3-án saját maga intézett szózatot „fivéreihez” és „nővéreihez”, elhagyva az „elvtárs” megszólítást. Meghirdette a felperzselt föld taktikáját a németekkel szemben, és enyhített az ortodox egyházra nehezedő nyomáson is, amelyre azt a feladatot bízta, hogy vegyen részt a mozgósításban.

Winston Churchill brit miniszterelnök nem lepődött meg akkor, amikor hírét vette a Szovjetunió elleni támadásnak. Június 22-i rádióbeszédében tudatta a világgal, hogy támogatni fogja a Szovjetuniót, július 8-án pedig a következőt üzente Sztálinnak:

„Mi itt mindannyian nagyon örülünk annak, hogy az orosz seregek olyan erős, merész és bátor ellenállást tanúsítanak a nácik egyáltalán nem provokált barbár betörésével szemben. A szovjet katonák és a szovjet nép bátorsága és szívós kitartása általános elragadtatást vált ki. Mi mindent megteszünk, hogy segítsünk önöknek, amennyire az idő, a földrajzi viszonyok és növekvő segélyforrásaink engedik. Minél tovább tart a háború, annál több segítséget tudunk nyújtani.”

A válasszal Sztálin sem késlekedett:

„Az ön üzenetei megvetették a kormányaink közötti megegyezés alapját. Most, mint ön teljes joggal mondotta, a Szovjetunió és Nagy-Britannia harci szövetségesekké váltak a hitleri Németország elleni harcban. Nem kételkedem benne, hogy államaink elég erősnek bizonyulnak, s minden nehézség ellenére szétzúzzuk közös ellenségünket. Talán nem lesz fölösleges közölni önnel, hogy a szovjet csapatok helyzete a fronton továbbra is feszült. A körülmény, hogy Hitler váratlanul felrúgta a megnemtámadási szerződést, és rajtaütésszerűen megtámadta a Szovjetuniót, előnyös helyzetet teremtett a német csapatok számára.”

1941 őszére már nyilvánvaló volt, hogy a Barbarossa-hadműveletet abban a formában, ahogyan Hitler képzelte, nem lehet végrehajtani. A folyamatosan romló időjárási körülmények, az eredményesen mozgósított lakosság és az angolszász hatalmaktól kapott kölcsönbérleti szállítmányok mind a Vörös Hadserege malmára hajtották a vizet.

Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió formálódó szövetsége pedig lassan harapófogóba zárta a Harmadik Birodalmat. Chruchill, aki a háború után ezt a koalíciót igencsak megbánta, ekkor még így nyilatkozott Sztálinról:

MONTÁZS: Bárány Balázs / Azonnali via Wikimedia Commons