Miért dobálnak diókat amerikai veteránok Belgiumban?

És miért várja ezt hatalmas tömeg a bastogne-i városháza előtt a hidegben? A furcsa népszokásnak a második világháborúhoz van köze.

A hétvégén egy olyan évfordulót ünnepelnek Belgium déli részén, ami hazánkban nehezen értelmezhető. Szombat délután Bastogne városának polgármesteri hivatala előtt hatalmas tömeg várta, hogy a balkonról amerikai veteránok diókat szórjanak közéjük. A meglehetősen furcsa szokás a második világháború végének eseményeire vezethető vissza.

1944. december 16. és 1945. január 25. között zajlott az ún. ardenneki hadművelet, amit az angolszász világban leginkább „Battle of the Bulge”-ként emlegetnek. A kifejezés átültetése magyar nyelvre csak mosolygásra késztető megoldásokat szülne, hiszen a „dudor” vagy „kitüremkedés” csatája elég bénán hangzik. Az elnevezés onnan ered, hogy a hadművelet során a Wehrmacht és a Waffen-SS egységeinek áttörési kísérlete egy háromszögre emlékeztető kitüremkedést rajzolt a nyugati front térképére.

Az eseményeket valószínűleg a Halál ötven órája című (egyébként történelmileg nem túl pontos, moziélmény szempontjából pedig feledhető) filmklasszikus óta ismeri jobban a világ. A legtöbb történelemkönyvben ezt a hadműveletet egy-két mondattal elintézik, mondván, hogy ez volt Hitler utolsó dobása a háború irányának megváltoztatására.

Az összecsapás körülményei és veszteségei itt emlékeztettek a leginkább a keleti front atmoszférájára, és bár a német hadsereg ekkor már csak árnyéka volt önmagának, látszott, hogy még tud meglepetéseket okozni a nyugati szövetségeseknek. Ők körülbelül 90 000 katonát vesztettek (halottak és sebesültek itt mind a veszteséglistán szerepelnek), míg a német oldalon ez kb. 63 000-re tehető. A számok azonban minden könyvben másképpen szerepelnek, hiszen a veszteséget minden hadtörténész másképp számítja.

A hadművelet lényege az volt, hogy Hitler szerette volna visszaszerezni Antwerpen kikötőjét, hogy onnan V2-rakétákkal továbbra is támadhassa Londont. Ehhez a legrövidebb út az Ardenneken át vezetett volna. A német vezérkar két nagy öregje, Gerdt von Rundstedt és Walter Model dolgozta ki (ekkor már csak fél szívvel, a sikerben nem is reménykedve) az Unternehmen Wacht am Rhein (kb.: őrjárat a Rajnán) fedőnevű hadműveletet, ami a gyakorlatba átültetve már Herbstnebel (Őszi köd) néven indult meg.

Valóban az utolsó komoly erőiket mozgatták meg a németek: a csapatok kíméletlen parancsnokokat kaptak nyakukba (mint a hírhedt Joachim Peiper, Sepp Dietrich, vagy Otto Skorzeny) és a meglepetés erejét kihasználva az első pár napban valóban számottevő veszteséget tudtak okozni a főleg amerikaiak által ellenőrzött térségben. A Panzerekkel, Tigrisekkel és Királytigrisekkel felszerelt német hadsereg azonban nem rendelkezett elég üzemanyaggal, ráadásul a terepviszonyok és a mostoha januári időjárás nekik ugyanúgy nem kedvezett, mint a meglepett amerikaiaknak.

Ilyen volt a mai napig nagy vitákat kiváltó Malmedy melletti mészárlás, ahol már elfogott, fegyvertelen amerikai katonákat végeztek ki. Kevéssé ismert, hogy hasonló atrocitás zajlott le Wereth mellett, itt azonban az elfogott afro-amerikaiakat először megkínozták, s csak ezután lőtték agyon őket.

A csata amerikai legendáriuma igen bőséges. Ilyen történet például Eric Fisher Wood érdekes, ám meglehetősen vitatott, magányos gerillaharca; a 101-es légideszant hadosztály tagjainak személyes történetei, akik Normadiától a Sasfészekig harcolták végig Európát, vagy a sebesült társainak a sisakjában sört hordó Vince Speranza alakja (Bastonge-ban a mai napig lehet sört inni a kizárólag erre a célra készített sisak formájú poharakból). 

A legnagyobb kultusza mégis Anthony McAuliffe-nek van, aki Bastogne városát védte egészen Patton tábornok felmentő seregének megérkeztéig. A szorongatott helyzetben lévő McAuliffe tábornokhoz

Ez magyarul diót jelent, angolul viszont többletjelentéssel bír, ebben a szituációban kb. azt jelenti: „Őrültség” vagy „Hülyeség”. Állítólag titkára javasolta neki, hogy németeknek küldendő válaszlevélben is csak ennyi szerepeljen. A levél valóban elkészült, fejléccel, aláírással, a főszövegben pedig csupán ez az egy szó szerepelt – nem kis zavarodottságot okozva ezzel a német követeknek.

Bastogne ostroma tehát folytatódott, ám az ég kitisztultával a szövetségesek folytatni tudták csapataik ellátását, Patton tábornok segítő kezet tudott nyújtani kitartó bajtársainak. Nem véletlen tehát, hogy Bastogne-ban áll a Szabadság Útjának utolsó, 1145. számú jelzőköve, melynek példányaival Normandiától Belgiumig találkozhatunk.

Tehát amikor szombaton 16 órakor a Bastogne-i városháza balkonján megjelentek az amerikai veteránok és diplomaták, és diót dobtak az ott várakozó tömegnek, akkor ennek a 75 évvel ezelőtti csatának az áldozatai előtt tisztelegnek.

Ez egy olyan jelenség, amivel Magyarországon nemigen tudunk azonosulni. Itt ugyanis a felszabadulás érzését a megszállás élménye árnyékolta be. Az Elbától nyugatra ez a történet kicsit egyszerűbb: ott a lakosság valóban felszabadulásként érte meg az angolszász hadsereg érkezését.

FOTÓK: Bárány Balázs / Azonnali