Csak ne egy olyan vétó- és dacszövetség formájában, amit az elmúlt években a visegrádi négyektől megszokhattunk. Közép-európai ellensúlyt képezni Berlin és Párizs európai túlhatalmával szemben nemcsak a V4-ek érdeke, hanem Európáé is.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Talán senkinek nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a jelenlegi európai döntéshozatali struktúra a kényes kompromisszumok, az egymáshoz lassan, araszolva közelítő álláspontok és a nyögvenyelős konszenzus világa. Az, hogy mindig egy 27 tagállamnak megfelelő rendelkezés süljön ki Brüsszelben általában évek munkájának eredménye.
Ez az óvatosság azonban nem azt jelenti, hogy az unión belül ne lenne szükség érdekcsoportokra, tagállamok közti – alkalmi, vagy tartósabb – koalíciókra, hogy a megszületett jogszabály minél inkább megfeleljen az adott régió vagy országcsoport érdekeinek.
Én ezért vagyok mindig nagyon lelkes, mikor bárki felveti egy erősebb Közép-Európa és egy mélyebb visegrádi együttműködés tervét.
Ezért is örültem nagyon Orbán Viktor a szlovák konzervatív Postoj hírportálnak adott interjújának, ahol két dolog mindenképpen kiderült:
1. Orbán sziporkázik a külföldi lapoknak adott interjúhelyzetekben. A külföldi újságíró nem kérdez rá kínos belpolitikai ügyekre, a korrupcióra és a jogállam leépítésére pedig csak olyan felületesen, hogy ilyen helyzetekben még Szijjártó Péter is megeszi az összes nyugati sztárújságírót reggelire.
2. A teljes interjút elolvasva (magyar fordítását a Magyar Nemzet közölte) kirajzolódik, hogy Orbán külpolitikai víziója Közép-Európával kapcsolatban kifejezetten szimpatikus. Amikor Orbán arról beszél, hogy erősíteni kéne a Lengyelország és Magyarország közötti észak-déli kapcsolatokat Szlovákián keresztül, teljesen igaza van. Nyugat felé minden visegrádi országnak van európai színvonalú vasútja, autópályája, míg észak-déli irányban ezek az infrastrukturális kötelékek hiányoznak, lassúak vagy foghíjasak.
Ugyanígy, amikor arról beszél, hogy 2030-ra létre kell jönnie egy, a német-francia tandemet uniós szinten ellensúlyozni képes közép-európai együttműködésnek, teljesen igaza van. Az elmúlt harminc évből pontosan kirajzolódott:
hogyha a közép-európai országok egymás versenytársaiként lépnek fel a nyugati piacokon, akkor legfeljebb kiváló félperifériás összeszerelőüzemek és autógyárországok válhatnak belőlük, de semmi több.
Egy egymással versengő, széthúzó és befolyás nélküli Közép-Európa márpedig rossz érdekérvényesítő.
Éppen ezért is írtam decemberben ezt a cikket arról, hogy a visegrádi együttműködésnek mihamarabb intézményesülnie kéne. Az együttműködés jelenlegi, kormányközi formája óhatatlanul is széthúzáshoz vezet, ez kirajzolódik az uniós pénzekről szóló vétóvitából, vagy épp a V4-ek különböző Oroszország-politikájából is.
És épp a fenti gondolatok miatt keseredtem el, mikor a Postoj Orbán-interjú utáni follow-up cikkét olvastam. A portál megkereste Szlovákia (Vladimír Mečiaron kívüli, őt érthető okokból kihagyták) összes korábbi miniszterelnökét, akik közül négyen válaszoltak is. Az erősebb Közép-Európa és az erősebb V4-ek eszményét osztotta Ján Čarnogurský (miniszterelnök 1991 és 1992 között), a szociálpopulista Robert Fico, aki kezdetben sokat szkanderezett Orbánnal, de végül mégis egymásra találtak a magyar kormányfővel, és egy kis fanyalgás mellett Peter Pellegrini is, aki a szlovák újságírógyilkosság után Ficót váltotta a miniszterelnöki székben.
Fico szerepe persze minimum ellentmondásos, és a Kuciak-újságírógyilkosság után nem is egy morális világítótorony, akire egy Közép-Európa-víziót alapozni lehetne (tegyük hozzá halkan: Orbán sem). Mivel azonban ők hárman nem mondtak gyökeresen mást, mint Orbán, rájuk nem is vesztegetem a szót. Annál szomorúbb volt viszont olvasni a mečiari mélyállamot 1998 és 2006 között lebontó, Szlovákiát az EU-ba és a NATO-ba is bevezető Mikuláš Dzurinda jobbközép miniszterelnök véleményét.
Dzurinda – aki azóta már az Európai Néppárt think tankjét, a Wilfried Martens Centre-t vezeti – szerint intézményi vagy célzott ellensúlyt teremteni a német-francia együttműködés ellen „kontraproduktív, vagy talán még káros is”. Az exminiszterelnök úgy véli, hogy a V4-eknek ehelyett nem riválist kellene látnia a németekben és franciákban, „hanem azokat az országokat, amelyek a legnagyobb felelősséget cipelik a vállukon a kontinensen”.
Óriási probléma van ezzel a gondolkodással, ugyanis adottnak veszi és szükségszerűségként fogadja el, hogy Európa vezetői a németek és a franciák, mögöttük pedig mindenki csak a másod- és harmadosztályban focizhat. A legszomorúbb az, hogy tényszerűen Dzurindának igaza van, hiszen a kontinens jövője kevésbé dől el Brüsszelben, mint Berlinben és Párizsban. A német-francia tengely szerepét persze nem érdemes lebecsülni, hiszen nélkülük nem létezne a mai értelemben vett Európai Unió.
De a hozzájuk való dörgölőzésre nem érdemes európai víziót építeni,
a német-francia hegemónia ugyanis sem Közép-Európának, sem az EU egészének nem tesz jót.
Ez ugyanis egyértelműen és végérvényesen kétfelé bontja Európát:
magországokra, ahol a hatalom összpontosul, és ahová a (fél)periféria dolgozni jár, illetve a (fél)perifériára, ahová meg a magországok nyaralni és gyártósorokat telepíteni járnak.
Működik-e ez a modell? Persze, évtizedek óta. Kényelmes-e emellett letáborozni? Naná, hiszen mint Dzurinda is mondta, a németek és a franciák viszik helyettünk a felelősséget, az európai integráció terheit. De jó-e ez Közép-Európának? Nagyon nem.
Amikor a közép-európai államok 1989 után függetlenedtek, akkor rögtön elköteleződtek az Európához való csatlakozás mellett. Európa részének lenni azonban több annál, mint technikailag csatlakozni az Európai Unióhoz. Javarészt azt jelenti, hogy
szuverén államokként felelősséget vállalunk a döntéseinkért, hogy nemcsak a markunkat tartjuk a nyugat felé, hanem részt veszünk a döntéshozatalban.
Nem nehéz látni, hogy amikor Dzurinda a Németország és Franciaország vállán nyugvó óriási felelősségről ír, valójában arra gondol, hogy egyszerűbb Közép-Európának csendesen megsimulnia Berlin árnyékában, aztán majd lesz valami.
Pedig regionális ellensúlyt képezni a német-francia tandem ellen egyáltalán nem ördögtől való dolog, ez a probléma pedig már az EU születése után röviddel jelen volt. Épp a Berlin-Moszkva tengely ellensúlyozása miatt volt nagyon fontos a Benelux együttműködés akkor, amikor az európai integrációnak még csak hat tagja volt. A három kicsi külön-külön csak sodródhatott volna a németekkel és a franciákkal, együtt viszont ellensúlyt képeztek, és hirtelen lett beleszólásuk a döntéshozatalba.
De pontosan ezt a játékot űzi az európai büdzsétárgyalásoknál a kisebb költségvetésért lobbizó, Ausztriából, Dániából, Hollandiából és Svédországból álló szűkmarkú négyek csoportja, és ezt gyakorolgatják a Balti-államok is akkor, amikor visszatartják az EU helyreállítási alapját, mert az EU nem hajlandó eléggé megfinanszírozni az Észtországon, Lettországon és Litvánián áthaladó nagysebességű vasutat.
Érdeket érvényesíteni nem bűn – arra pedig hiába várunk, hogy majd Berlin és Párizs érvényesíti Budapest vagy Pozsony érdekeit.
Ezzel együtt igaza van Dzurindának: a V4-ek sok tekintetben széthúznak. Megosztja őket az Oroszország-politikájuk, az EU-büdzsé jogállamisági kritériuma, és sok más. Abban is egészen biztos vagyok, hogy Közép-Európának másképp kell fellépnie, mint az elmúlt évek Orbán, Fico, Kaczyński és Babiš nevével fémjelzett vétó- és dacszövetsége.
A visegrádiaknak ugyanis többet kell mondaniuk annál, hogy mi az, amit nem akarnak a Berlin és Párizs által kigondolt tervekből – alternatívát is kell kínálniuk azokra. De ezt a megosztottságot nem a V4 visszafejlesztésével, hanem éppen elmélyítésével lehetne csökkenteni. És legelső lépésként illene meghaladni az opportunista öngyarmatosítás politikáját. Az lenne csak az igazi „közép-európai reneszánsz”.
Ismerős a szöveg? Ha nem, az azért van, mert még nem jár neked az Azonnali háromszori hírlevele, a Reggeli fekete! Iratkozz rá fel, és akkor legközelebb már reggel 7-kor képbekerülsz! Olvasnál még Illés Gergőtől az Azonnalin? Katt ide! Vitáznál vele? Írj!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
