Miért védett évtizedekig olasz terroristákat Franciaország?

A hetvenes évek olasz szélsőbaloldali terrortámadásainak több résztvevője és támogatója 1985-ben Franciaországba menekült a felelősségre vonás elől, ahol François Mitterrand akkori szocialista elnök menekültjogot adott nekik. Róma hiába kérte azóta többször is a kiadatást, Párizs elzárkózott. Macron azonban szakított ezzel. A héten a francia rendőrség hét egykori vörösbrigadistát letartóztatott, akiket kiadhatnak Olaszországnak.

Franciaországban a héten egy szokatlan rendőrségi akcióra került sor. Az olasz rendőrség terrorelhárítási részlege – francia engedéllyel és közreműködéssel –

(További három személy el tudott menekülni, őket jelenleg is körözik.) Öten az egykori Vörös Brigádokhoz tartoztak, egy-egy személy pedig a szintén baloldali Folyamatos Harc és a Területi Hatalom Elleni Fegyveres Csoport szervezetek kereteiben harcolt Olaszországban. A hét személyt Olaszországban már korábban távollétükben börtönbüntetésre ítélték.

Ami az akciót igazán meglepővé teszi, hogy Emmanuel Macron francia elnök is üdvözölte a rajtaütést, és közölte:

Macron döntése történelmi, mert a francia politikát 1985 óta meghatározza, hogy az olasz szélsőbalolali terrorakciók résztvevőinek politikai menedékjogot biztosít és nem adja ki őket Olaszországnak – hiába kéri ezt 35 éve az olasz állam. Az elvet François Mitterrand egykori szocialista elnök állította fel, aki 1985-ben kijelentette: mivel a terroristák nem számíthatnának pártatlan eljárásra Olaszországban, ezért nem adja ki őket. Bár már akkor is azt mondta, hogy a gyilkosságokban bizonyítottan résztvettek kiadásáról szó lehet – de a francia állam gyakorlatilag mostanáig nem fogadta el az olasz bizonyítékokat, így

A részben alkotmánybíróságnak is tekinthető francia Államtanács azonban már 2005-ben kimondta, hogy Mitterrand ígérete ütközik a francia joggal.

Már 1995-ben a francia hatóságok letartóztattak azonban egy olasz terroristát, az egyetemi oktató Paolo Persichettit, de nem adták ki Olaszországnak. Erre végül csak 2002-ben került sor – ennyiben ő az első úgymond kiadott olasz terrorista –, ami azonban azzal is összefügghet, hogy Persichettit megvádolták az olasz hatóságok Marco Biagi, Silvio Berlusconi egyik tanácsadójának 2002-es meggyilkolásában való részvétellel is. Végül a francia hatóságok az átadást úgy oldották meg, hogy egy határmenti autópálya-alagútba vitték Persichettit, ahol a határon kitették, és nem avatkoztak be, amikor az olasz rendőrség letartóztatta a volt terroristát (azaz kérdéses, hogy de jure is, vagy csak de facto kiadatásról volt-e szó).

Noha a francia állam ezután (és az Államtanács döntése ellenére) se oldotta fel a terroristák védelmét, 2007-ben az egyik legismertebbet, Cesare Battistit francia rendőrök letartóztatták Dél-Amerikában, ahova éppen azért menekült Franciaországból is el, mert érezte: a párizsi kormány védelme se lesz örök. Azonban kiadatására nem tudott sor kerülni, mert ekkor meg Brazília tagadta ezt meg. Végül 2019-ben olasz titkosügynökök kapták el Bolíviában, ahonnan már haza tudták szállítani Olaszországba. A bíróság előtt Battisti beismerő vallomást tett azon gyilkossági ügyekben, amelyekkel vádolták.

Azaz Persichetti csak közvetve, míg Battisti egyáltalán nem a franciák révén került vissza az olasz igazságszolgáltatás elé –

Marta Cartabria olasz igazságügyi miniszter is történelminek nevezte Párizs döntését. Azonban teljesen ez sem fog a mitterrandi elveknek véget vetni, Macron elnök ugyanis azoknak, akikkel szemben nincs gyilkossági gyanú – hanem „csak” terrorszervezetben való részvétel vagy annak támogatása merül fel, és Olaszországban eleve nem is ítélték meg el –, továbbra is biztosítani akarja az 1985-ben megígért politikai menedékjogot.

A kommunista Il Manifesto napilap azonban tiltakozott a kiadatás ellen, és arra figyelmeztetett: a hetvenes-nyolcvanas évek neofasiszta terroristáit a mai napig nem vették elő.

Kik ezek a terroristák?

a rendszeres lövöldözések és gyilkosságok miatt ezen éveket óloméveknek (anni di piombo) nevezik. Az 1969 és 1982 közötti számos akcióban 186 halott volt. Aldo Moro, olasz kereszténydemokrata miniszterelnök is közéjük tartozik, akit szélsőbaloldali terroristák 1978-ban végeztek ki.

Ezen évek erőszakosságáért azonban nem lehet csak a szélsőbaloldalt felelőssé tenni – egyrészről a neofasiszta terrorcsoportok is követtek el támadásokat, másrészről

hogy aztán egy katonai diktatúrával számolhassák fel azon parlamentáris demokráciát, amelyben egyre erősebb támogatottságot élvezett az Olasz Kommunista Párt (PCI). Junio Valerio Borghese, egykori fasiszta admirális 1970-ben puccselőkészületeket is tett. A mai napig nem tisztázott, hogy a hivatalosan az ellenzéki neofasiszta Szociális Mozgalomhoz (MSI) közelálló Borghese, azaz „a fekete herceg” puccsterveit mennyiben támogatta az olasz és az amerikai titkosszolgálat is, amely szintén egy esetleges kommunista hatalomátvételtől tartott.

A polgárháborús hangulat fokozásának egyik legismertebb esete a puccskísérlet előtti, 1969-es nagy milánói bankrobbantás, amikor 17 ember vesztette életét egy milánói bank elleni terrortámadásban. A célpont – azaz egy bank – miatt a gyanú azonnal a Milánóban eleve erős anarchistákra terelődött, amely azon jobboldali körök érdekét is szolgálta, akik a szélsőbaloldali-anarchista veszélyre szorgalmaztak katonai beavatkozást. A milánói rendőrség azonnal őrizetbe is vette Giuseppe Pinellit, a milánói anarchisták egyik ismert vezérét –

és azonnal szörnyet halt. Csak a későbbi nyomozások tárták fel, hogy se Pinelliéknek, se más szélsőbalos csoportnak az 1969-es terrorakcióhoz semmi közük nem volt, azt a neofasiszta Új Rend követte el. Hasonló volt a helyzet az „ólomévek” legvéresebb akciójával, a bolognai pályaudvar elleni 1980-as terrortámadással, amelyben nyolcvanöten vesztették életüket. Itt is később kiderült, hogy neofasiszták követték el a támadást, hogy a szélsőbaloldalra foghassák aztán.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy maga a szélsőbaloldal ne követett volna el véres merényleteket. Az 1968-as ún. Giulia-völgyi csata után – a Giulia-völgy az elegáns római Villa Borghese negyedben található, itt csaptak össze baloldali egyetemisták és rendőrök a diáklázadások alatt – a baloldal egyes körei – különösen Bolognában és Torinóban – radikalizálódtak, és

Ahogy Németországban a Vörös Hadsereg Frakció, úgy Olaszországban főleg a Vörös Brigádok (BR) körül csoportosultak ezek a körök, de több más terrorszervezet is (Munkáshatalom, Folyamatos Harc stb.) alakult. Tucatnyi halálos áldozattal járó terrortámadásokat követtek el – főleg rendőrök és ügyészek ellen, de gazdasági szereplőket és politikusokat is ejtettek túszul, ők ölték meg Aldo Moro kereszténydemokrata miniszterelnököt is, miután túszul ejtették a politikust. A legvéresebb évnek 1977 számít, amikor a rendőrség keményen, akár halálos áldozatokat is okozva lépett fel északolasz városokban szélsőbaloldali tüntetőkkel szemben – ezek megtorlásaként követtek el aztán a terroristák maguk is akcióikat.

Miközben a Kommunista Párt és a napilapja, a l´Unità elhatárolódott a szélsőbaloldaliaktól, az 1971-ben alakult kommunista – de a párttól balrább álló – Manifesto napilap lett a terroristák szócsöve, ott tudták leközölni a követeléseiket, és a lap szerkesztősége vállalta, hogy egy-egy akció során – anélkül, hogy feladná a terroristák tartózkodási helyét – közvetít köztük és az olasz állam között. (A most áprilisban ötvenéves napilapról itt írtunk részletesebben.)

Franciaországba menekültek

1982-ben fogadták el azt az olasz törvényt, amely nem csak a terrorakciókban való részvételt, de a terrorista csoportokkal való kapcsolatot is büntetni rendelte – ez volt a szabály, amely elől száznál is több egykori terrorista (vagy azok támogatói) menekült Franciaországba, ahol az 1981-ben hatalomra került Mitterrand szocialista elnök menedékjogot adott nekik.

aki az 1970-es években része volt az egyik padovai terroristaszervezetnek, amiért 30 év börtönre ítélték Olaszországban. A tényleges letartóztatást azonban úgy úszta meg, hogy először az antiklerikális Radikális Párt szineiben képviselő lett (ezen pártban politizált aztán Staller Ilona, azaz Cicciolina is), majd mielőtt a parlament feloldotta volna a mentelmi jogát, átszökött Franciaországba. Negri csak a 2000-es években tudott először visszatérni Olaszországba, ahol amnesztiában részesült előtte.

NYITÓKÉP: Aldo Moro meggyilkolása Rómában / Maurizio Giobbi, FB