Április 28-án lett ötvenéves az Il Manifesto olasz napilap, amit 1971-ben a hivatalos kommunista párt irányvonalával elégedetlen, a pártot balról előző kommunista értelmiségiek alapítottak. A hivatalos kommunista párt már eltűnt, egykori napilapja szocdemmé lett – az Il Manifesto viszont a mai napig kommunista lapként határozza meg magát. Története során trockizmussal, terrorizmussal és antiszemitizmussal egyaránt vádolták.
Az Olasz Kommunista Párt a második világháború utáni Nyugat-Európa legnagyobb kommunista pártja volt, amely országosan sohasem tudott hatalomra kerülni, de örök veszélyként lebegett a kereszténydemokrata kormányok felett. A párt végül 1991-ben – a létező szocializmus összeomlásával – maga is megszűnt, utódaik balliberálisokká lettek a Demokrata Párton belül. (A párt történetéről és 30 évvel ezelőtti megszűnéséről itt írtunk.)
Az Olasz Kommunista Párt 1956 és 1968 után is nagyrészt kitartott Moszkva mellett, inkább a különféle 1968-as újbalos mozgalmakkal volt problémájuk. Egyrészről ezeket trockistának – azaz a moszkovita iránytól elhajlónak –, másrészről a pártfegyelem által nehezen kontrollálhatónak tartották, elvégre a különféle újbalos, szélsőbalos új csoportok a szigorúan hierarchikusan szervezett Kommunista Párton kívül – sokszor kifejezetten annak ellenében – jöttek létre.
Ezeknek a kritikus köröknek a hangja akart lenni az Il Manifesto, amely legelőször 1969-ben még havilapként alakult meg, és több, mint 70 ezer példányban kelt el. Az egyik alapító Valentino Parlato volt, „az eretnek kommunista”, aki 1969-ben többedmagával kiszakadt a hivatalos Kommunista Pártból, hogy
Parlato – aki többek között ismert volt arról, hogy napi nyolcvan szivart szívott el, és már a reggeleit borral kezdte – nem találta az olasz kommunistákat elég radikálisnak. A pártot persze csak 1972-ben veszi át Enrico Berlinguer, aki az eurokommunizmus ideológiájával szakít Moszkvával, másrészről megköti az ún. „történelmi kompromisszumot” a kereszténydemokratákkal, amelynek révén a kommunisták elfogadták Olaszország euroatlanti elkötelezettségét.
De a viták már az 1960-as évek végén megindultak arról, hogy a pártnak mennyiben kell elfogadnia a parlamentáris demokráciát. Parlatoék köre a szélsőbalos megoldások – azaz a teljes rendszerellenzékiség – hívei voltak, ők gyűltek össze 1969-től az Il Manifesto körül.
A Moszkvához való viszonyban viszont éppen Parlatóék voltak a kritikusabbak, már 1968-ban megjelentettek egy kiáltványt – tiltakozva Csehszlovákia szovjet megszállása ellen. Ebben azt írták:
Az 1971-es napilappá váláskor már végleges lett a Kommunista Párttal való szakítás, az Il Manifesto mögötti – egyrészről a kommunistáknál baloldalibb, forradalmibb, másrészről viszont Moszkva-kritikusabb – köröket kizárták frakciózás vétsége miatt a pártból. Mivel a kizárt politikusok egy része parlamenti képviselő is volt, az Il Manifesto nem pusztán napilapként, de parlamenti frakcióként is megalakult. 1972-ben,
kiszorultak a parlamentből. A cél, hogy a kommunista tömegbázist megosszák, nem jött össze. Ráadásul eddigre már a Moszkva-kritikusabb és nyitottabb politikát folytató Berlinguer volt a kommunista főtitkár.
Pártszinten a forradalmi-trockista Proletár Egység Pártot tolták, de különösebb sikereket ez a formáció sem ért el a választóknál. Ráadásul az Il Manifeston belül is voltak szakadások, ugyanis a lap mögötti körökből voltak, akik vissza akartak térni a kommunistákhoz.
A kommunista párt hivatalos napilapja, a l´Unità a kezdettől fogva élesen támadta az Il Manifestot, osztályárulással vádolta, és meggyanúsította, hogy ismeretlen eredetű pénzek állnának mögötte – mondván: a jobboldalnak dolgoznak, amikor a kommunista egységet megosztják. Csak Berlinguer állította le az Unitàt a támadásaiban a hetvenes évektől. Mára az Unità megszűnt kommunista napilapnak lenni – a teljes megszűnéstől a balközép Demokraták mentették meg, ma az egykoron Gramsci alapította napilap az ő hivatalos pártnapilapjukként működik. Eközben
Az újság a hetvenes években egyedüliként állt a napilapok közül – a kommunisták ellenében is – az akkori szélsőbaloldali terroristák mellé. Ezt az időszakot hívják „óloméveknek” („anni piomba”) az olasz történetírásban, ugyanis rendszeresekké váltak a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali terrorakciók. Az utóbbiak a Vörös Brigádok (BR), a Munkáserő (PO) és a Folyamatos Harc (LC) csoportok körül szerveződtek. Ennek keretében ölték meg 1978-ban azt az Aldo Morot, aki kereszténydemokrata miniszterelnökként a kommunistákkal való kiegyezés híve volt. A Vörös Brigádok több gazdasági szereplőt is túszul ejtettek ezekben az években,
Emiatt viszont a terrorizmus támogatásával vádolták az újságot, amely valóban elvetette a parlamentáris demokráciát, és a forradalmi változásokat – bár a terrorizmust elutasítva – támogatta. A lap a hetvenes években feladta trockizmusát, és maoistaként határozta meg magát. (A terroristák többsége, köztük az őket támogató neves filozófus, Toni Negri, Franciaországba menekült, ahol François Mitterand szocialista elnök politikai menedékjogot adott nekik. Párizs máig, Róma kérései ellenére sem adta ki őket, de Emmanuel Macron elnök szakított ezzel a politikával, és a héten a francia rendőrség három volt vörösbrigadistát is letartóztatott.)
A 1990-es évek az Il Manifestot is megviselték, elvégre összeomlott a kommunizmus. A lap támogatta a különféle kis utódpártokat – például a Kommunista Újjászületést –, de végül független kommunista napilapként határozta meg magát. Az Il Manifesto az utóbbi időben nem a terrorizmus, hanem az antiszemitizmus vádjával találkozik, teret engednek ugyanis anticionista, palesztinpárti írásoknak is.
Az újságnak, amelynek 10-20 ezer között van az eladott példányszáma, a kétezres években jelentős gazdasági problémái akadtak, csődeljárást is kellett indítani. Végül
azzal, hogy felvette a lapot az államilag támogatandó újságok közé (Olaszországban az újságok kapnak állami támogatást). Miután a liberális Mario Monti miniszterelnök azonban visszavágta az állami támogatást, a lapnak ismét súlyos pénzügyi gondjai akadtak.
Az újság havi mellékleteként jelenik meg az antiglobalista Le Monde diplomatique olasznyelvű kiadása.
2020-ban halt meg az Il Manifesto utolsó nagy és ismert munkatársa, Rossana Rossanda kommunista írónő, aki mind a laphoz, mind a kommunizmusához élete végéig hű maradt.
Az újságnak születésnapján gratulált Sergio Mattarella olasz államfő is. Azt mondta, hogy a napilap
Szintén küldött gratulációt Roberto Fico, a képviselőház ötcsillagos elnöke, aki elmondta: fiatal korától mindig érdeklődéssel olvasta az újságot, mert „teret adott a kritikus gondolkodásnak”.
NYITÓKÉP: Il Manifesto születésnapi szerdai száma / Il Manifesto, FB
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.