+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Techet Péter
2021. április 28. szerda, 18:03
Április 28-án lett ötvenéves az Il Manifesto olasz napilap, amit 1971-ben a hivatalos kommunista párt irányvonalával elégedetlen, a pártot balról előző kommunista értelmiségiek alapítottak. A hivatalos kommunista párt már eltűnt, egykori napilapja szocdemmé lett – az Il Manifesto viszont a mai napig kommunista lapként határozza meg magát. Története során trockizmussal, terrorizmussal és antiszemitizmussal egyaránt vádolták.

Az Olasz Kommunista Párt a második világháború utáni Nyugat-Európa legnagyobb kommunista pártja volt, amely országosan sohasem tudott hatalomra kerülni, de örök veszélyként lebegett a kereszténydemokrata kormányok felett. A párt végül 1991-ben – a létező szocializmus összeomlásával – maga is megszűnt, utódaik balliberálisokká lettek a Demokrata Párton belül. (A párt történetéről és 30 évvel ezelőtti megszűnéséről itt írtunk.)

 

Az Olasz Kommunista Párt 1956 és 1968 után is nagyrészt kitartott Moszkva mellett, inkább a különféle 1968-as újbalos mozgalmakkal volt problémájuk. Egyrészről ezeket trockistának – azaz a moszkovita iránytól elhajlónak –, másrészről a pártfegyelem által nehezen kontrollálhatónak tartották, elvégre a különféle újbalos, szélsőbalos új csoportok a szigorúan hierarchikusan szervezett Kommunista Párton kívül – sokszor kifejezetten annak ellenében – jöttek létre.

 

Ezeknek a kritikus köröknek a hangja akart lenni az Il Manifesto, amely legelőször 1969-ben még havilapként alakult meg, és több, mint 70 ezer példányban kelt el. Az egyik alapító Valentino Parlato volt, „az eretnek kommunista”, aki 1969-ben többedmagával kiszakadt a hivatalos Kommunista Pártból, hogy

 

radikálisabb megoldásokat támogasson.

 

Parlato – aki többek között ismert volt arról, hogy napi nyolcvan szivart szívott el, és már a reggeleit borral kezdte – nem találta az olasz kommunistákat elég radikálisnak. A pártot persze csak 1972-ben veszi át Enrico Berlinguer, aki az eurokommunizmus ideológiájával szakít Moszkvával, másrészről megköti az ún. „történelmi kompromisszumot” a kereszténydemokratákkal, amelynek révén a kommunisták elfogadták Olaszország euroatlanti elkötelezettségét.

 

De a viták már az 1960-as évek végén megindultak arról, hogy a pártnak mennyiben kell elfogadnia a parlamentáris demokráciát. Parlatoék köre a szélsőbalos megoldások – azaz a teljes rendszerellenzékiség – hívei voltak, ők gyűltek össze 1969-től az Il Manifesto körül.

 

A Moszkvához való viszonyban viszont éppen Parlatóék voltak a kritikusabbak, már 1968-ban megjelentettek egy kiáltványt – tiltakozva Csehszlovákia szovjet megszállása ellen. Ebben azt írták:

 

„Prága egyedül van”. Az itteni kiáltvány (olaszul: manifesto) adta az ötletet, hogy 1969-ben havilappá, majd 1971-ben napilappá váljanak.

 

ROSSANA ROSSANDA, A LAP EGYIK ALAPÍTÓJA, AKIT KIZÁRTAK A KOMMUNISTA PÁRTBÓL, EGY LENIN-KÉP ALATT AZ ÚJSÁGGAL A KEZÉBEN. FOTÓ: ALBENGA LA ROSSA / FB

 

Az 1971-es napilappá váláskor már végleges lett a Kommunista Párttal való szakítás, az Il Manifesto mögötti – egyrészről a kommunistáknál baloldalibb, forradalmibb, másrészről viszont Moszkva-kritikusabb – köröket kizárták frakciózás vétsége miatt a pártból. Mivel a kizárt politikusok egy része parlamenti képviselő is volt, az Il Manifesto nem pusztán napilapként, de parlamenti frakcióként is megalakult. 1972-ben,

 

az első választáson, amikor elindult az Il Manifesto listája, még az egy százalékot sem ugrották meg,

 

kiszorultak a parlamentből. A cél, hogy a kommunista tömegbázist megosszák, nem jött össze. Ráadásul eddigre már a Moszkva-kritikusabb és nyitottabb politikát folytató Berlinguer volt a kommunista főtitkár.

 

Az Il Manifesto tehát főleg a baloldali terrorizmust is támogató – de széles társadalmi támogatottság nélküli – értelmiség lapja lett.

 

Pártszinten a forradalmi-trockista Proletár Egység Pártot tolták, de különösebb sikereket ez a formáció sem ért el a választóknál. Ráadásul az Il Manifeston belül is voltak szakadások, ugyanis a lap mögötti körökből voltak, akik vissza akartak térni a kommunistákhoz.

 

A kommunista párt hivatalos napilapja, a l´Unità a kezdettől fogva élesen támadta az Il Manifestot, osztályárulással vádolta, és meggyanúsította, hogy ismeretlen eredetű pénzek állnának mögötte – mondván: a jobboldalnak dolgoznak, amikor a kommunista egységet megosztják. Csak Berlinguer állította le az Unitàt a támadásaiban a hetvenes évektől. Mára az Unità megszűnt kommunista napilapnak lenni – a teljes megszűnéstől a balközép Demokraták mentették meg, ma az egykoron Gramsci alapította napilap az ő hivatalos pártnapilapjukként működik. Eközben

 

az Il Manifesto 1971 óta hirdeti folyamatosan az alcímében: „kommunista napilap”.

 

Az újság a hetvenes években egyedüliként állt a napilapok közül – a kommunisták ellenében is – az akkori szélsőbaloldali terroristák mellé. Ezt az időszakot hívják „óloméveknek” („anni piomba”) az olasz történetírásban, ugyanis rendszeresekké váltak a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali terrorakciók. Az utóbbiak a Vörös Brigádok (BR), a Munkáserő (PO) és a Folyamatos Harc (LC) csoportok körül szerveződtek. Ennek keretében ölték meg 1978-ban azt az Aldo Morot, aki kereszténydemokrata miniszterelnökként a kommunistákkal való kiegyezés híve volt. A Vörös Brigádok több gazdasági szereplőt is túszul ejtettek ezekben az években,

 

a terroristák üzeneteit az Il Manifesto közölte le, a lap szerkesztősége vállalta azt is, hogy – anélkül, hogy a terroristákat feladná – közvetít köztük és a hivatalos hatalom között.

 

Emiatt viszont a terrorizmus támogatásával vádolták az újságot, amely valóban elvetette a parlamentáris demokráciát, és a forradalmi változásokat – bár a terrorizmust elutasítva – támogatta. A lap a hetvenes években feladta trockizmusát, és maoistaként határozta meg magát. (A terroristák többsége, köztük az őket támogató neves filozófus, Toni Negri, Franciaországba menekült, ahol François Mitterand szocialista elnök politikai menedékjogot adott nekik. Párizs máig, Róma kérései ellenére sem adta ki őket, de Emmanuel Macron elnök szakított ezzel a politikával, és a héten a francia rendőrség három volt vörösbrigadistát is letartóztatott.)

 

A 1990-es évek az Il Manifestot is megviselték, elvégre összeomlott a kommunizmus. A lap támogatta a különféle kis utódpártokat – például a Kommunista Újjászületést –, de végül független kommunista napilapként határozta meg magát. Az Il Manifesto az utóbbi időben nem a terrorizmus, hanem az antiszemitizmus vádjával találkozik, teret engednek ugyanis anticionista, palesztinpárti írásoknak is.

 

AZ ORBÁN-KORMÁNNYAL FOGLALKOZÓ 2020-AS CÍMLAPON AZ ÁLL, HOGY BUDAPESTIS. FOTÓ: IL MANIFESTO / FB

 

Az újságnak, amelynek 10-20 ezer között van az eladott példányszáma, a kétezres években jelentős gazdasági problémái akadtak, csődeljárást is kellett indítani. Végül

 

az antikommunista Silvio Berlusconi kormánya mentette meg őket,

 

azzal, hogy felvette a lapot az államilag támogatandó újságok közé (Olaszországban az újságok kapnak állami támogatást). Miután a liberális Mario Monti miniszterelnök azonban visszavágta az állami támogatást, a lapnak ismét súlyos pénzügyi gondjai akadtak.

 

Az újság havi mellékleteként jelenik meg az antiglobalista Le Monde diplomatique olasznyelvű kiadása.

 

A lappal szemben azonban az a vád a baloldal részéről, hogy olyan bonyolult, filozófikus nyelvezetet használ, amelyet az a munkásréteg nem ért, amelynek elvileg szánnák az újságot.

 

2020-ban halt meg az Il Manifesto utolsó nagy és ismert munkatársa, Rossana Rossanda kommunista írónő, aki mind a laphoz, mind a kommunizmusához élete végéig hű maradt.

 

Az újságnak születésnapján gratulált Sergio Mattarella olasz államfő is. Azt mondta, hogy a napilap

 

„mindig képviselni tudta egy harcos és a baloldalra jellemző kisebbség eredeti nézetét”.

 

Szintén küldött gratulációt Roberto Fico, a képviselőház ötcsillagos elnöke, aki elmondta: fiatal korától mindig érdeklődéssel olvasta az újságot, mert „teret adott a kritikus gondolkodásnak”.

 

NYITÓKÉP: Il Manifesto születésnapi szerdai száma / Il Manifesto, FB

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Zágrábban az antifasizmus napján ismét fellángolt a vita, hogy nevezzék-e vissza a Nemzeti Színház előtti teret Titóra. De nem fogják.

A logójukat adják-e csak, vagy aktivistákat is? Körbekérdeztük az ellenzéki összefogás pártjait.

Az Apple Daily volt a legnagyobb és a legtovább fennálló hongkongi print bulvárnapilapot és online hírportált is üzemeltető médium, ami a kínai rezsimnek nem kellemes dolgokról is beszámolt.

A koronavírus-járvány miatt egy évvel elcsúsztatott olimpiát anno még úgy reklámozták, hogy az a világjárvány feletti győzelem bizonyítéka lesz.

Pénzzel, de volt, hogy néha tejtermékekkel fizettek le rendőröket Romániában.

1941. június 22-én éjjel negyed négykor kezdetét vette a Barbarossa-hadművelet, melynek célja a Szovjetunió lerohanása és térdre kényszerítése volt.

Věra Jourová szerint például ha valakinek baja van a szivárványszínnel, az róla mond el sokat, a bajor Markus Söder szerint meg ez a büszke útja annak, hogy a társadalom szabadságáért szóljunk fel.

A hét kérdése

Magyarország hiába szerepelt eddig jól az Eb-n, mivel a legnehezebb csoportba került, így az esélyek egyáltalán nem nekünk kedveznek. Ennek ellenére matematikailag van esélyünk, hogy továbbjussunk. Szerinted sikerülni fog?

Azért ide elnéznénk

A magyar hiphop Álmos vezére és a feltörekvő rapcsillag együtt szántják fel Kőbányát július 3-án szombaton.

Kiállítás Budapesten Fiuméről és a magyar kereskedelmi tengerészet történetéről, egészen október 31-ig.

Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Miben más az olajlobbi 2021-ben, mint amit a hollywoodi filmek alapján elképzelünk? Hidi Jánossal beszélgettünk.

Az OMOH évek óta fix igazodási pont a magyar LMBTQ-bulizók körében, indulásuk óta vállaltan az LMBTQ-közösséghez szólnak. Marton Péter DJ-vel beszélgettünk. Podcast!

Buktatható-e Lukasenka titkosszolgálati eszközökkel, és ha igen, ki tehetné ezt meg? Miért nem annektálta még Belaruszt Oroszország?

A Helyzetben vele beszélgettünk arról, miért nincs több nő a magyar rapben, mit gondol a motyogós rappről, és hogyan alkotott a lockdown idején.

Hogyan lett egy csepeli utcagyerekből a Blade Runner 2049, az Atomic Blonde, vagy a Hellboy 2 utcaképeinek az elkövetője? Mit gondol ma az egykori legendás graffitis a régi házak falainak összefirkálásáról? Podcast!

Meddig adminisztratív hiba az állam részéről, ha nem küldi valakinek az igazolásokat, és honnan súlyosabb mulasztás?

Manek Gábor számos budapesti étterem tulajdonosaként is építi a fővárosi gasztronómiát. Vele beszélgettünk az éttermek újranyitásáról, a Lärm jövőjéről, valamint a nyári fesztiváltervekről. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás