Hiába lépett vissza, Pete Buttigiegnek a nagypolitika csak most kezdődik

A demokraták közti küzdelem ifjú meglepetésjelöltje a szuperkedd előtt befejezte elnökjelölti kampányát. És milyen bölcsen tette: idén még úgysem válhatott volna belőle elnök, ellenben a visszalépés komoly gesztus a győzelemre készülő Obama-alelnök Joe Biden számára. Aki akkor dönt a legjobban, ha Buttigieget megteszi alelnökjelöltjévé. Elmondjuk, miért lenne kettejük kombója legyőzhetetlen.

Ez a cikk egy olyan véleménycikk, ami kifejezetten leteszi a garast egy választáson induló jelölt mellett. Mégpedig a 2020-as amerikai demokrata elnökválasztási küzdelemben, nem is egyedüliként.

Képzeljük el azt, ami pár hónap múlva a valóság lesz: azt, hogy novemberben

az amerikai elnökválasztáson. Persze, sokat számít, hogy republikánus-e vagy demokrata az elnök, de egy laikus számára az első dolog, ami fel fog tűnni mondjuk egy Trump és ellenfele közötti tévévitában, hogy két öregember veszekszik egymással.

Öregek, de nem ez a baj velük

Merthogy a demokrata elnökjelölt-aspiránsok átlagéletkora olyan stabilan tanyázik hatvan év fölött, mint a Békemenet vagy épp egy Munkáspárt-majális résztvevőié. És az átlagszámításban még benne vannak az olyan fiatalabb jelöltek is, mint a 38 éves, mérhető támogatottsággal alig rendelkező Tulsi Gabbard, vagy az 59 éves, szinte csak a középnyugati államokban esélyes Amy Klobuchar, akik várhatóan heteken belül befejezik a kampányukat, a fiatalok közül pedig már korábban kiszállt a 45 éves Andrew Yang, hétfőn pedig e cikk hőse, a csupán 38 éves Pete Buttigieg. Az átlagéletkor tehát csak nőni fog.

Van ugyanis egy ennél mélyebb válsága is az amerikai politikának, és erre utal a jelöltek életkora is: nevezetesen az, hogy a fiatal indulókat és azokat, akik még nem töltöttek be legalább egy kormányzói tisztséget, az establishment kinézi magából.

Egy polgármester a semmi közepéről

A második világháború utáni Egyesült Államok tizenhárom elnöke közül csupán hármat – JFK-t, Clintont, majd Obamát – választották meg a negyvenes éveikben, és ők ezzel már kirívóan fiatalnak számítottak az ennél átlagban tíz-tizenöt évvel idősebb elnököknél. Nekik ugyanakkor még szerencséjük is volt, hiszen fiatal koruk ellenére fel tudtak mutatni még valamit, mondjuk kormányzók, szenátorok, alelnökök voltak: Kennedy Massachusetts, Obama pedig Illinois szenátora volt elnökké választása előtt, míg Clinton Arkansas kormányzója volt.

Ezzel szemben emlékszünk, mekkora volt a felháborodás, mikor a II. világháború óta először nem egy – a washingtoni buborékban és azon kívül is – köztiszteletben álló karrierpolitikus, hanem egy populista ingatlanmágnás állt ki Hillary Clinton ellen. És még nyert is. Donald Trump győzelme mutatta meg ugyanis, mennyire álságos az amerikai establishment elitizmusa, a választók ugyanis nem azt fogják nézni a szavazólapon, hogy miféle szenátor, külügyminiszter vagy alelnök volt a jelölt, hanem azt, hogy hiteles-e, jól teljesített-e a vitákban és mondott-e ütőseket. Donald Trump pedig mondott,

És itt jön a képbe Pete Buttigieg, akivel kapcsolatban a legnagyobb dilemma az elnökjelöltségének bejelentésekor az volt, hogy mégis hogy’ az ördögbe kell kimondani a nevét. Segítünk: Bútidzsidzs a helyes kiejtés. A hétfőn visszalépett jelölt ugyanis máltai bevándorlók gyereke, innen a furcsa név – szolgált már a hadseregben, ezt követően lett egy unalmas indianai százezres kisváros, South Bend polgármestere.

Arányaiban olyan ez, mintha itthon Kunmadaras polgármestere döntötte volna el, hogy miniszterelnök lesz, miközben ellenfelei mondjuk Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes (a képletben legyen mondjuk ő Joe Biden, mivel Biden meg alelnök volt), Demszky Gábor (igen, most ő Mike Bloomberg), meg persze Botka „Fizessenek a gazdagok” László, a magyar Bernie lennének.

Valódi politikai veteránok álltak tehát szemben az újonc Buttigieg-dzsel, és bár relatív ismeretlensége nem segített az esélyein a jóval beágyazottabb jelöltekkel szemben, ez még előnyére is vált a kampány elején. Joe Biden 35 éven át volt Delaware állam szenátora, majd utána még nyolc évig Obama alelnöke: egy ilyen elnökjelölt-aspiránssal kapcsolatban magasak az elvárások. Egy volt alelnök nem hibázhat, nem beszélhet a szőrös lábát a medencében simogató gyerekekről, főleg nem egy olyan erős mezőnyben, mint az idei demokrata előválasztásé. Ezzel szemben egy indianai kisváros volt polgármesterének minden perc médiaszereplés és minden plusz szavazat előnyére válik.

és jóval szimpatikusabb, mint egy Bloombergé, aki pedig szégyentelenül tol bele dollárszázmilliókat a kampányába, „bevásárolva” magát a küzdelembe. Talán ugyanezt az alulról építkező lendületet még Bernie Sanders tudja Buttigieg-en kívül a leghatékonyabban vinni, igaz, az immár 13 éve vermonti szenátor és már 2016-ban is az elnökjelöltségért küzdő Bernie-től sokan várnak sokat.

Mindez ez, csak nem kudarc

Buttigieg pedig amíg versenyben volt, remekül teljesített: a botrányba fulladó iowai kaukuszon hajszállal bár, de meglepetésgyőzelmet szerzett, New Hampshire-ben tartani tudta a Bernie által diktált iramot, még Nevadában – ahol minden kutatás azt mutatta, hogy nincs semmi esélye – is be tudta húzni a harmadik helyet a földcsuszamlásszerű győzelmet arató Bernie és a kezdeti botladozás után éledező, és az afroamerikai szavazók aktivitásában bízó Biden előtt. Múlt szombaton fogyott el a kezdeti lendület, az iowai győzelem ugyanis nem pörgette be eléggé Buttigieg kampányát, hogy ebből a többi államban is építkezni tudjon: dél-karolinai 8 százalékos eredménye megpecsételte a kampányát.

Buttigieg pedig azt tette, aminek a legtöbb értelme volt: visszalépett a szuperkedd előtt hogy ne ossza tovább Bloomberg dollármilliói, a ki tudja miért, de akkor még mindig vissza nem lépő Amy Klobuchar (hétfőn aztán ő is visszalépett) és az éledező Biden-kampány mellett már épp elég fragmentált centrista tábort. Valószínű, hogy

A vitákon az arrogáns demokrata establishmentet tökéletesen megtestesítő, ehhez képest még a mexikói elnök nevét is sikeresen elfelejtő Klobuchar a fejéhez is vágta sokszor, hogy miközben ő szenátorkodott Minnesotában, Buttigieg azért mégiscsak egy polgármester volt. 

Szóval Buttigieg is tudta, hogy veszíteni fog, a legkomolyabb megmérettetés előtt visszalépett, mi értelme volt akkor az indulásának? Nem más, mint az, hogy alelnök váljék belőle. Nem lenne szokatlan gyakorlat az amerikai politikában, hogy az egyik párt győztes elnökjelöltje egy korábban visszalépett jelöltet karol fel és tesz meg alelnökjelöltjévé. Tudja ezt a volt South Bend-i polgármester is, aki nem véletlenül tehetett ilyen nagyvonalú gesztust a szuperkedd előtt a legesélyesebbnek tűnő Joe Biden felé:

Egy Biden-Buttigieg-kombó legyőzhetetlen lesz

Mind Obama volt alelnökének, mind Buttigiegnek win-win-szituáció ez. Joe Bidennek – ha alelnökjelöltet csinál belőle – pont Buttigieg jelentené azt a pluszt, ami először az elnökjelöltség, majd Trump ellen talán az elnökség elnyerésére is elég lehet. Hogy miért? Nem másért, mert ők ketten igazi consensus-builderek együtt, vagyis egyesíteni tudnák maguk mögött a demokrata szavazókat. Biden köztudottan a legerősebb az afroamerikai, latino- és egyéb kisebbségi szavazók körében: a tény, hogy nyolc évig volt ő Obama alelnöke, az egyik legerősebb lap a kezében. Ráadásul szintén Biden ver mindenkit a déli tagállamokban is. 

Ezzel szemben Buttigieg pont ott gyenge, ahol Biden remekel: afroamerikai szavazói alig-alig akadnak, Dél-Karolina meg is mutatta, hogy délen sem kifejezetten népszerű. Ahol viszont kifejezetten erős, az hazája, a rozsdaövezetek vidéke. Ez a pár tagállam, Wisconsin, Michigan, Ohio és Penssylvania döntötte el már a 2016-os választást is, miattuk lett ugyanis Donald Trumból elnök.

Egy Biden mellett induló Pete Buttigieg pedig pont a tökéletes jelölt, aki behúzhatja a billegő államokat, hiszen pont a rozsdaövezet egyik államából, Indianából származik.

És miért lenne jó mindez Pete Buttigiegnek azon kívül, hogy elég gyors politikai felemelkedés egy kisvárosi polgármesterből alelnökké válni? Pont azért, amire már a cikkem elején is utaltam: Biden neve példátlan tapasztalata miatt jól cseng, de ő maga nagyon öreg. Mire elnök lenne, már 78. életévét taposná, ráadásul már most is egyre többen utalnak szellemi frissességének és lendületének hiányára. Nem véletlenül jelezte ő is, hogy megválasztása esetén csak egy négyéves ciklust vállalna el. Pete Buttigieg ideje pedig így 2024-ben, Biden visszavonulása után jöhetne el, hiszen egy alelnökséggel a háta mögött már jó eséllyel pályázhatna az elnöki posztra is.

Buttigieg pedig ebben is segíthetne, hiszen hiába sorolják a mérsékeltek közé a jelenlegi mezőnyben, valójában sok dologban ugyanazt képviseli, amit Sanders is. Csak éppen politikáját sokkal mérsékeltebb köntösbe csomagolva tudja azt eladni, mint a milliárdosok ellen uszító vermonti szenátor: gyanúgy szövetségileg 15 dollárra emelné az óránkénti minimálbért, támogatja a szén-dioxidadó bevezetését, nagy-nagy hatalmat adna a szakszervezeteknek a munkavállalóik felett, a legalacsonyabb jövedelemmel rendelkező (évi 100 ezer dollár alatt kereső) családoknak ingyenessé tenné az egyetemet, még arra is nyitott lenne, hogy a 16 évesek szavazati jogot kapjanak, a leggazdagabbaknak pedig vagyonadót vezetne be.

Ahhoz pedig, hogy átnyomja ezeket a változtatásokat, 15 főre töltené fel a Legfelsőbb Bíróságot, 60-ról 51 fősre csökkentené a százfős Szenátusban a törvények elfogadásához szükséges többséget, és megszüntetné az elektori kollégiumot is, helyette az amerikaiak közvetlenül, és nem elektorokkal választanák az elnököt. Minden ez tehát, csak nem egy mérsékelt program: olyan gyökeres változást, ha úgy tetszik, „politikai forradalmat” hozna Buttigieg az amerikai politikába, mint még kevés elnök, csak éppen a sandersi radikalizmus nélkül.

Érdekelnek a többi jelölt melletti érvek is? Karóczkai Balázs Elizabeth Warren, Fekő Ádám Bernie Sanders mellett írt cikket, Ungár Péter pedig Amy Klobuchart siratta el.

MONTÁZS: Illés Gergő / Azonnali