Netanjahu hatalma azoktól függ, akik még el se ismerik Izraelt

A múlt heti izraeli választások patthelyzetet hoztak. Benjamin Netanjahura azonban nem a baloldal megerősödése jelent veszélyt, hanem az izraeli politikát eddigi meghatározó „törzsek” változásai. Az izraeli politikát ugyan különféle pártok határozzák meg, de mögöttük vallási és kulturális alapon elkülönülő csoportok állnak. Izrael éppen ma sem egyetlen társadalom országa. Most elmagyarázzuk, kik alkotják Izrael mai „törzseit“.

Az izraeli politikát nem annyira a baloldal és jobboldal közötti viták határozzák meg, hanem a különféle – Doniel Hartmann rabbi szavaival élve – „törzsek“ vitái és koalíciói.

Miközben a baloldal szorul vissza, a szekulárisok és vallásosok vitájaként se lehet egyszerűen leírni az izraeli politikát, ugyanis e törésvonal más, kulturális hátterű törésekkel is találkozik. Gyakorlatilag a szeptemberi választások utáni nehézkes kormányalakítás is azzal magyarázható, hogy a „törzsek“ újrafogalmazzák magukat. Azaz aki meg akarja érteni, miért vesztette el Netanjahu a választásokat, de miért maradhat esetleg mégis hatalmon, annak most

Az askenázi balosokat kiszorítja a szefárd kispolgárság

Az önálló zsidó állam gondolata alapvetően az európai – azaz askenázi – zsidóság között született meg. Miközben a vallási identitás fontos szerepet játszott, a cionizmus egy alapvetően világi irányzat: gyakorlatilag a zsidó nép nacionalizmusa, amelynek akár fasizmusként is jellemezhető elágazásai ugyanúgy vannak, mint baloldaliak. Sokak szerint eleve szükségszerű egy olyan nézet fasizálódása, amely a faji különállásra épít identitást.

A második világháború utáni Izraelt évtizedeken keresztül a világi cionizmus határozta meg, ez nem csak politikai irányzat, hanem nyelvi-kulturális elkülönülés is:

E réteg adja a mai napig a zsidó állam régi polgárságát, amely nem annyira gazdasági szükségszerűségből, hanem kulturális okokból szavaz a baloldalra vagy centrista pártokra.

1977-ben tört meg ezen réteg politikai hegemóniája: ekkor győzött a választásokon Menahim Begin, aki a Likud pártnak volt az alapítója. Noha Begin maga is askenázi zsidó volt, a Likud egy másik réteg pártja már: nagyrészt az észak-afrikai és közel-keleti szefárd zsidók állnak mögötte – és ezen réteg adja a mai napig is a párt bázisát.

A szefárdok, akik magukat egyszerűen tradicionalistáknak tartják, egyrészről szegényebbek, legalábbis nem a régi felső osztály részei (legfeljebb az utóbbi időkben kapaszkodtak fel oda újgazdagokként), másrészről a vallási előírásokat se veszik annyira szigorúan, mint az ultraortodoxok.

Számos askenázi a saját arabellenességét is kivetíti az arab országokból származó szefárdokra, akik a zsidó vallást az askenázi szigornál sokkal nyitottabb, toleránsabb módon élik meg. Ez amúgy az oszmán birodalom vallási toleranciájának és az arab környezettel való keveredésnek a következménye,

ami miatt az askenázi zsidóság, ellentétben a szefárdokkal, gettókba kényszerült. Gyakorlatilag a mai ultraortodox askenáziak ezt a gettót viszik immáron önkéntesen tovább, amennyiben egyrészről nagyon szigorúan értelmezik, mi zsidó, és mi nem az, másrészről elzárják magukat a külvilágtól.

A szekuláris zsidók mellett tehát eme hagyományőrző szefárdok jelentik a másik – mára talán legnagyobb – politikai törzset Izraelben: mind a balra vagy centrumra szavazó szekuláris askenáziak, mind a Likudra vagy a saját szefárd pártjukra szavazó mizrahim (azaz „keletiek“) harminc-harmincöt százalékát teszik ki a mai izraeli társadalomnak, azaz együtt a lakosság több, mint kétharmadát ők alkotják.

Még inkább ki vannak nézve a társadalomból az Etiópából származó fekete zsidók. Mivel nekik nincs annyi erejük se, hogy saját pártot juttassanak be a parlamentbe – mint az összes többi törzs –, így sokszor a mai napig másodrendű állampolgárokként kezelik őket. Noha a közel 150 ezres etiópai zsidó közösség kimenekítése és Izraelbe való felvétele igazi cionista projekt volt, a befogadás nem sikerült teljesen.

Az izraeli jobboldal hatalma függ azoktól, akik el se ismerik Izraelt

Miközben a szekuláris askenáziak folyamatosan vesztik el politikai, kulturális és gazdasági hatalmukat, egy másik askenázi csoport, az ultraortodoxok egyre dominánsabbak. Mivel náluk általánosan háromszor nagyobb a gyerekszám, mint a többi izraelinál, arányuk folyamatosan növekszik. A haredinek nevezett zsidók persze nem egyetlen egységes tábor – ami összefogja őket, az a Tóra szigorú értelmezése.

A 18. század végén, 19. század elején élt pozsonyi (preßburgi) rabbi, Moses Sofer nyomán azt vallják: minden, ami új, az tilos. Újnak persze az számít, ami nincs benne a Tórában – de

azaz bizonyos értelemben tudnak a változásokhoz is alkalmazkodni, csak mindenre meg kell találniuk a Tóra válaszát. A rabbik tanításait Mózes óta összefogó Pirkai Avot azt tanítja: a Tórát csak forgatni kell, minden benne van. Éppen ezért az ultraortodoxok se zárkoznak el a modern világ számos vívmányától, csak azoknak mind vallási értelmezést adnak. Mondjuk lehet mobiltelefont használni, de értelemszerűen nem szombaton.

Persze az ultraortodoxokon belül a Tóra-értelmezés kapcsán is különféle iskolák alakultak ki, ezek között akár – bár sokszor inkább örökösödési okokból, mint például a főleg New Yorkban élő, Szatmárból elszármazott, a Teitelbaum-csodarabbik vezette közösségben – éles viták alakulhatnak ki. De nem csak a vallási értelmezés, hanem az Izraelhez való viszony is különféle.

Alapvetően

és alapíthatna új államot nekik. Ugyebár a cionisták éppen ezt rövidítették le, nem várva meg, hogy *sten (akinek a nevét a zsidó hit szerint tilos leírni, ezért a csillag a szó elején) hívja őket, hanem maguk alapították meg Izrael államot – amely emiatt alapvetően szekuláris állam, így az ultraortodoxok legfeljebb beletörődéssel fogadták. De pár ultraortodox (a Neturai Karta-csoport főleg) annyira gyűlöli a világi Izraelt, hogy még ellenségeivel, mondjuk Iránnal is összefogna – ők a palesztin államnak is nagy szószólói.

Az Izraelben élő ultraortodoxok többsége azonban nem ennyire radikális – de

Az ultraortodoxoknak nem kell katonáskodniuk és saját iskoláik lehetnek – azaz államot alkotnak az államon belül. A választásokon azonban résztvesznek, mert tudják: előjogaikat csak úgy őrizhetik meg, ha ott ülnek a parlamentben, pláne a kormányban. Benjamin Netanjahu Likudja mindig rá is szorult az ultraortodox csoportosulásokat képviselő Egyesült Tóra Zsidóság listára. Az ultraortodox koalíció igazából

Valaki azonban éppen azért nacionalista, mert vallásos

A vallásosság nem zárja ki azonban Izrael állam elismerését – ez az ultraortodoxokra, azaz a haredimre jellemző csak. Nagyon sok olyan izraeli van, aki szintén tartja a vallási előírásokat (talán nem olyan szigorúan, mint az ultraortodoxok), de közben Izraelt is elismeri, sőt, kifejezetten szereti. Ők a cionista vallásosok, akiknek éppen az a céljuk, hogy Izrael állam zsidó vallási jellegét védjék. Közülük kerül ki a telepesek többsége is, akik mozgalmukkal egyszerre a zsidó vallás és állam terjeszkedését – az ősinek nevezett föld visszafoglalását – szolgálják.

Nekik több pártjuk van, a mostani választásokon Jamina (azaz Jobboldal) néven indultak, de már a választások napján szakadtak. A vallásos cionisták legismertebb politikusa Ajelet Saked, Netanjahu igazságügyminisztere, aki nemrég Fasizmus névre keresztelt parfümöt reklámozott. Amennyiben a fasizmust nem kötjük az antiszemitizmushoz (és eszmetörténetileg se kell), akkor Sakedék mozgalma sok tekintben valóban tekinthető fasisztának:

A legradikálisabb szárnyukat képviselő kahanisták mögött álló szervezetet még az USA is terrorista szervezetnek minősítette: Meir Kahana brooklyni zsidó rabbi alapította az irányzatot, rövid ideig tagja volt az izraeli parlamentnek, de pártját Izrael is betiltotta, őt magát pedig 1990-ben egy egyiptomi férfi ölte meg New Yorkban.

Jönnek az oroszok!

Ameddig a Likudnak maga körül az elvi alapon Izrael-ellenes, de gyakorlatilag az izraeli politikában résztvállaló ultraortodoxokat és az eleve nacionalista cionistákat kellett összegyűjteni, nem volt nagy baj: ezen csoportok kitették hosszú ideig az izraeli társadalom többségét.

Azonban a kilencvenes évektől számos zsidó érkezett az egykori Szovjetunió területéről.

azok szerint csak az zsidó, akinek az anyja zsidó. A majdnem egymilliós orosz anyanyelvű zsidók közül számosan nem felelnek meg a vallási előírásnak, azaz az ultraortodoxok, de akár a vallásos cionisták szemében sem számítanak zsidónak. Miközben Izrael állam viszont akként ismeri el őket, és ők maguk is nacionalisták – de éppen nem vallási, hanem kulturális-szekuláris alapokon.

Őket képviseli a Moldovából elszármazott Avigdor Lieberman Otthonunk Izrael pártja. Lieberman eddig mindig odaállt a Likud mellé, így Netanjahu mögött össze tudott állni a nagyon sokszínű, egymást is utáló, de a baloldalt és az arabokat még inkább megvető izraeli jobboldal.

Lieberman azonban – amint írtuk – éppen azon zsidókat képviseli, akiknek zsidóságát a Netanjahu mögötti koalíció másik fontos eleme, az ultraortodoxok vonják kétségbe. A nacionalista Liebermannak az sem tetszik, hogy az ultraortodoxok nem vesznek részt Izrael védelmében, nem vonulnak be katonának.

Mivel mára már az oroszajkú zsidók harmadik generációja nő fel, az oroszos identitás egyre lazul – Lieberman is belátta, hogy pusztán a volt Szovjetunióból jött zsidók érdekvédelmi pártjaként egy csökkenő bázisra van utalva. Éppen ezért állt hirtelen a világi nacionalizmus élére – azaz

Mind az áprilisi, mind a mostani előrehozott választások után bőven meglett volna a régi Netanjahu-tábornak a többsége, elvégre a baloldal Izraelben egyre inkább csak lábjegyzetnyi szerepet játszik. Azonban kiújult a vallásosok és szekulárisok közötti vita: csak immáron ez nem a bal-jobb-tengelyt jelenti, mint hosszú ideig az izraeli politikában, hanem a jobboldalon belülit.

Ebben az értelemben a Netanjahut a választásokon legyőző, Benny Gantz vezette Kék-Fehér Szövetség is ezen tengelyen – és nem a bal-jobb-tengelyen – áll szemben Netanjahuval, aki mögött a szefárd kis- és középpolgárság, a telepesek és az askenázi ultraortodoxok maradtak meg.

Izraeli izraeliek és izraeli arabok

Az eddigi törzsekre mind jellemző volt, hogy bár Izraelhez különféle módon viszonyulnak, magukat zsidóként határozzák meg, és Izraelre is ekként tekintenek. Van azonban Izraelben két „törzs”, amely kívül áll a zsidóságon. Az egyik a szekuláris izraeliek „törzse”: ők ugyan származásilag zsidók, de a vallástól olyannyira eltávolodtak, hogy számukra Izrael az elsődleges igazodási pont. Sokan innen baloldalra szavaznak, de Lieberman táborában is vannak izraeli szekulárisok.

A másik „nem-zsidó” „törzs” pedig az araboké. Arabok nem csak a Palesztinában élnek, hanem Izraelben is: Izrael több, mint ötöde arab. Ők azok, akik izraeli állampolgárok, izraeli szavazati joguk van – és önmagukban is egy megosztott világot alkotnak.

Noha politikailag idén sikerült közös listát állítaniuk a különféle arab nacionalista és szocialista pártoknak, az izraeli arabok nem tekinthetőek egy tömbnek. Eleve vannak köztük keresztények és muzulmánok, a keresztények pedig önmagukban is megosztottak további felekezetek mentén. Másrészt fontos belső törésvonal, hogy vannak, akik magukat palesztinnak tartják, ráadásul annyira, hogy Izraelt nem is ismerik el, ők választani se mennek el.

Az izraeli arab pártoktól is ezért azt várnák ők el, hogy inkább tényleges, főleg szociális problémákkal foglalkozzanak, ne a palesztinok szószólójaként viselkedjenek a Knesszetben. Izrael elfogadottságát mutatja, hogy a választási kedv körükben növekszik. Ráadásul a közös lista pártjai – egy kivételével – azt az elvet is feladták, hogy nem szólnak bele Izrael politikájába, ami azt jelenti: egyre inkább elismerik politikai otthonukként Izraelt. Idén fordult először elő, hogy arab pártok támogattak (volna) egy zsidó politikust kormányfőnek (a kékfehéres Gantzot Netanjahuval szemben), és már a kormányba is beléptek volna igény esetén.

Idén az egységes arab lista amúgy olyan jól szerepelt, hogy a harmadik helyre futott be. Ez egyrészről azt jelenti, hogy nagyrészt az ő jó szereplésüknek köszönheti Netanjahu, hogy nincs meg a többsége, és egy nemzeti egységkormányba kell belemennie. Másrészről egy nemzeti egységkormány esetén az arab párt lehet az ellenzék vezető ereje – ami nem csak szimbolikus pozíció, de például nemzetbiztonsági iratokba való betekintést is biztosít.

Jelenleg úgy néz ki, a Likud és a Kékfehérek alkohatnak nemzeti egységkormányt, bár nem túl jól indultak már az első tárgyalások sem. Az egység miatt akár még más pártok is részt vehetnek az új kormányban. A kormányzati idő első idejében a Likud adhatná a kormányfőt, így Benjamin Netanjahu hatalmon maradhatna. De ez azt is jelenti:

Miközben tehát növekszik az ultraortodoxok száma, politikai értelemben szétesett a jobboldali egység, ráadásul a társadalom többsége azt szeretné: egy új kormányban már ne legyenek ott a csak az előjogaikért harcoló ultraortodoxok. Netanjahunak nem sikerült már összetartania a jobboldal ágait. Esetleges kormányfősége éppen ezért jelenleg inkább hosszabbítás, semmint új játékidő számára.