Mi a fontosabb: a jó hangulat vagy a sikeres foci? Ha az előbbi, akkor óriásit nyert hétfő este a magyar válogatott Szlovákia ellen, ha az utóbbi, akkor elég ránézni az eredményre. Helyszíni riport az év legvadabb párosításáról!
A focit nem az teszi az ember által kitalált legnagyszerűbb dolognak, hogy megnézhetünk őrületes cseleket, hanem a teljes kiszámíthatatlanság: amikor például tavasszal a magyar válogatott Eb-selejtezőjét a helyszínen ugráltam végig a tragikusan sima 2-0 után, se nekem, se a velem együtt elutazó 2000 magyar szurkoló közül bárkinek nem jutott volna eszébe, hogy pár hónappal később mégis előzni fogjuk Szlovákiát, és a csoportkör felénél pontegyenlőséggel állunk majd Horvátországgal az első helyen. Sőt, a látottak alapján egész Magyarország kinevetett volna, ha ezt jósolom szeptemberre.
Aztán mégis ez lett, és a szlovák válogatott úgy érkezett a budapesti visszavágóra, hogy nekik égetőbb szüksége volt a győzelemre, mint nekünk. Ez lefordítva annyit jelent, hogy minden tökéletesen adott volt egy olyan focimeccshez, amiből jó, ha egy életben egy-két darabot lát az ember: a magyar válogatott tényleges tétért küzd az egyik ősellenségével hazai pályán, úgy, hogy az ősellenség szurkolóinak is lett annyira fontos ez a nap, hogy minden otthoni ellentétet félretéve egy napra összeálltak a vendégszektorba.
Azt nem mondom, hogy annyira örültem annak, hogy ezen a nyálkás hétfő este nekem ki kell tennem a lábamat, de hát a meccs az meccs, pláne akkor, ha alig egy héttel korábban már úgyis visszaerősödtem a szlovákok szidalmazásában Dunaszerdahelyen.
„Most már jussunk ki, kibasztam 100 ezret a jegyekre, fasz se akarja az albánokat nézni valami másik köcsögök ellen” – hangzottak az újonnan előkerült érvek a kék metrón a Nagyvárad tér felé. A bizalom tehát adott a válogatott felé, hiszen a 2020-as Európa-bajnokságot ugyebár Budapesten is rendezik, és ha kijutunk, akkor a háromból két szereplésünket biztosan hazai környezetben játszhatjuk az új Puskás stadionban. Csakhogy a jegyek értékesítése már most elkezdődött, ez pedig olyan dolgot szült, amire talán még soha nem volt példa:
A budapesti jegyek nagyrésze elfogyott, úgyhogy most már csak aranylábúinknak kellett megtenni a magáét.
Na most ha valamit megszokhattam az eddigi 33 évemben, az az, hogy a két kedvenc focicsapatom a lehető legkevésbé bírja el a nyomást és a tétet: a Diósgyőr eredményeiről most nem beszélek, hiszen ez mégiscsak a válogatott napja volt, de hát ott is annyiszor szembesültem már égésekkel, hogy az öt éve Románia ellen játszott nézhetetlen 0-0 még a jobb napok közé tartozott.
Valamiért valamiféle magyaros technika az, hogy csak akkor vagyunk jók, ha rosszabb esélyeink vannak: így sikerült a nagyszombati égés után otthon megverni a világbajnoki ezüstérmes horvátokat is például, és így sikerült múlt hét pénteken kikapni barátságos meccsen Montenegrótól.
Aki jár meccsre, pontosan tudja, hogy ez a múltba révedő szorongást leginkább a sör viszi el, ahogy az is egyértelmű, hogy az emiatt érkező hurráhangulat úgy 20-30 percig szokott tartani, amikor kiderül, hogy a felvezetése ennek a meccsnek is sokkal izgalmasabb volt, mint a pályán zajló része, de ez most egy új típusú meccs volt: a pályán is történtek dolgok, ráadásul még jól is játszott Marco Rossi szupercsapata.
Ez pedig ritkán látott dolgokat hozott elő az emberekből: a lelátó tetején már az első perctől a saját hányása mellett alvó srácot kivételesen senki nem irigyelte a kapu mögött, hiszen most épp lemarad valamiről, és a pisiszünet is inkább nemmkívánatos kihagyás lett, mint megváltás, de hát ezt a legjobban a vécében elkapott mondat érzékelteti:
Erre sajnos nem volt lehetősége az úriembernek, gólt ugyanis az ősi magyar futballátoknak megfelelően Szlovákia lőtt, és bár az új közönségkedvenc Szoboszlai Dominik egyenlíteni tudott, végül 1-2 lett a végeredmény. Ilyenkor persze minden rendes szurkoló tudja, hogy mibe lehet menekülni: például lehetett kórusban szidni a szlovákokat, ami egy ilyen meccsen tényleg olyan természetes, mint a levegővétel.
Külön szórakoztató volt, hogy a nagy szlovák szurkolói összeborulásból nagyjából egy 400 fős vendégszektor lett, de végül amiatt voltak benne többen, hogy felvidéki magyarok egy csoportja oda vett jegyet, ha már rendelkeznek szlovák állampolgársággal is.
A magyar és a szlovák táborok legendás jó viszonyát ismerve egy fillért sem tett volna rá senki, hogy nem mennek egymásnak, de meglepő módon egy laza rendőrsorfallal elválasztva csak némi mutogatás ment a lelátón. Mert hát általában meccsen csak a mutogatás jut: most épp rendben lévő játékkal kaptunk ki, de hát ez is pontosan annyit ér, mintha szar játékkal kaptunk volna.
FOTÓ: Fekő Ádám / Azonnali
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.