Külföldre menni vendégszektorba még akkor is a világ legjobb bulija, ha a magyar válogatott azt sem érdemelné meg általában, hogy a szomszédba átkopogjunk érte. Riport Nagyszombatról, a szlovák-magyar mérkőzésről.
A legtöbb pontot egyértelműen a külföldi túrák hoznak a saját csapatoddal: ez a műfaj magyarként első ránézésre már annyira értelmetlen, hogy nem véletlenül nézi a többségi társadalom hülyének azt az általában 500-1000 közötti embert, aki erre veri el a pénzét tulajdonképpen bármi más helyett, és persze ezen belül is az ősellenségek vendégszektorába látogatni az elérhető csúcs.
Mivel kedvenc klubcsapatom életem során pont akkor hozta össze egyetlen európai szereplését, amikor BKV-ra is alig volt pénzem, maradt a válogatott, amivel végülis a csodálatos 2016-os Eb-n összejött a külföldözés, azt én is pontosan tudtam, hogy az azért közel sem ugyanaz. És akkor egyszer csak kiderült, hogy a három talán legnagyobb fociellenségünkből (Románia, Szlováka, Szerbia) megkaptuk a 2020-as Eb-selejtezőjére Szlovákiát – már éreztem is, hogy akkor végre ezt a nagy dolgot is kipipálhatom.
Érdekes, hogy bár rutinos meccsrejáró vagyok, az ilyen újdonságoknál azért mindig elönt kicsit az a nosztalgia, amikor még édesanyám joggal rettegett tőle, hogy én kimegyek egy stadionba (illetve általában joggal nem vallottam be neki, hogy oda megyek): milyen arcok lesznek? Tényleg életveszélyes lesz? Dühös bárki azért, mert a jellemzően nem ultra külsőmmel megyek valaki helyett, akinek nem jutott abból a 2000 vendégjegyből? És mit várhatok abban az országban, ahol még tíz évvel ezelőtt is olyan tudatosan vertek meg rendőrök magyar szurkolókat, hogy az egyiküket helikopterrel kellett kórházba vinni?
Belül nyilván tudja az ember a választ, hiszen aki járt már sporteseményen, az azért sejti, hogy minimális életösztönnel mostanában a Gozsdu udvarban jóval nagyobb esély van belefutni egy verésbe, de azért mégis csak olyan bulira megyek, aminek a szervezői már napokkal korábban hangzotatták a megfelelő dresscode mellett azt is, hogy ez nem egy buli. Hirtelen az is átfutott a fejemen, hogy túl sok sört sem kéne innom, pedig amikor utoljára csináltam ilyet magyar meccsen, akkor egy cikket is írtam arról, mekkora barom állat vagyok.
Már persze ha az ember elfogadja a szabályokat: a vendégszektor és úgy általában a kapu mögötti szektor nem demokratikus alapon működik, úgyhogy outsiderként azért érdemes nem megpróbálni átvenni a szervezést vagy azért rinyálni, hogy álljunk meg pisilni. Ha ez megvan, akkor bár a legtöbben a társaságban vért hánynának a szótól, megvalósul a klasszikus értelemben vett libsi szórakozás:
Az pedig lehet, hogy elszomorítja a szurkolói rendbontásra még a legnagyobb kamu esetén is ugró stábokat, de azért jeleznem kell: a nyolc buszból álló konvoj utasai jól láthatóan nem arról beszéltek egész délután, hogy pontosan hány szlovák vérében kéne ahhoz megfürdeniük, hogy visszacsatolják az elvett területeket Magyarországhoz, de az első ízes zsidózásra is hiába vártam. Nyilván erre is volt igény, mint ahogy egy magyar csoportnak arra is, hogy már előző este elmenjen bunyózni Nagyszombatra, de hát olyan sokszínű világ ez, na.
Szervezetten buszozni pedig amellett, hogy a legnagyobb szívás az összes választható utazási mód közül, azért jól hozza az osztálykirándulás hangulatot, csak itt az osztály csupa felnőtt férfi, aki ráadásul ortóskodni jött el. Ez annyit tesz, hogy mindössze 43 percet kellett várnom az indulástól arra, hogy meglássak egy embert flakonba pisálni, hiszen nem lehet csak úgy megállni a 2,5 órás utat így is négy óránál is továbbra húzó konvojnak, aminek társasága már olyan lelkesen énekelte a „szar Szlovákia” és a „ki a faszom az a Ján Slota” című örökzöldet, hogy a komáromi határ előtt szólt is a szervező, hogy itt most mindenki fogja magát kicsit vissza.
Ez végülis sikerült, és csak matricákkal jelezte a társaság, hogy most vissza van foglalva Felvidék.
Kulturálisan mindenképp, ugyanis azért voltak páran, akik úgy gondolták, hogy a határ túloldalán lévő Révkomáromban már szlovákok laknak, ezért jól meg is kapták a helyiek a maguk mutogatásadagját, de én azt mondom,
Itt érdemes megjegyezni a szlovák rendőri felvezetés nagylelkűségét: nekik valahogy jó ötletnek tűnt, hogy a határtól megállás nélkül vezessenek mindenkit Nagyszombatig, és bár meg is kapták a különösen frappáns „jobbak vagyunk nálatok, basszátok az anyátok” rigmust és társait, azért ilyen szervezés után senki ne csodálkozzon azon, ha kicsit morcosak lesznek a szurkolók. Sőt, tovább megyek: talán akkor is nagyobb kedve az embernek meccsre járni kedvenc csapatával, ha 2000 vendégszurkolóra nem négy röhejesen lassan működő beléptető kapu jutna, hogy aztán motozásnál még tört magyarsággal beszélő szekusok teátrálisan elvegyék az öngyújtókat is a zsebekből és vágják oda a falhoz őket.
Ha ezt leszámítjuk, utcabál volt Nagyszombatnak azon a részén, amit lezártak a magyaroknak: a kevésbé bátrak elhasználták kint a gondosan felhalmozott pirotechnikai eszközöket, a parkolóban pedig olyan őszintének tűnő Fradi-Újpest barátságok alakultak ki, ami alapján az izraeli-palesztin viszály megoldása sem tűnik teljesen kilátástalannak, csak nekik is kéne találni egy közös ellenséget.
A meccset mindenki láthatta, arról inkább nem beszélek: az egészben egyedül a magyar szurkolótábor volt kiemelkedő, akik rettentő jó élőképpel is köszöntötték a válogatottat. Ha valakit érdekel, milyen ez testközelből, annak segítek: ilyen az, ha a vécéről visszaérve szembesül a néző a dolgokkal:
Azon nyilván lehet sírni, hogy a kifütyült magyar himnuszért cserébe háttal állva és mutogatva nézte végig a vendégszektor Szlovákia himnuszát, de őszintén szólva enélkül a prosztóskodás nélkül az égvilágon semmit nem érnének ezek a rangadók. Miért is érnének, amikor a meccs ennyire rettenetes? Ha már a csapat szar, legalább a többi szurkolót idegesítse kicsit az ember, pláne mivel azt is erősen kétlem, hogy emiatt az akció miatt akár egyetlen érzékenyebb lelkű szlováknak is álmatlan éjszakái lettek volna így a sima 2-0 után.
A végén természetesen lehetett kicsit azon is gondolkodni, vajon hogy lehet az, hogy még soha nem győzte le a magyar válogatott Szlovákiát,
hogy vajon hogy lehet, hogy mióta tonnaszámra szórja el focira pénzeket a kormány, csak még rosszabb lett a játékosállományunk, vagy elő lehet-e ezt a sztorit is úgy adni, hogy mi vertük meg saját magunkat, de hát ezek a kérdések valószínűleg örökre az én generációm nagy kérdései közt fognak maradni.
Válaszadás helyett inkább egy mellettem sétáló szomorkodó szurkoló gondolataival zárnám a nagyszombati naplót: „Majd ha hetvenfős lesz az Eb, akkor talán kijutunk. De most igyuk meg a maradék dobozos söröket.”
Mást nagyon magyar szurkoló nem is tehet 2019-ben. Már azon kívül persze, hogy szurkol.
FOTÓK: Azonnali
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.