A magyar ember csak „túlél”, talán ezért nem akar hazajönni senki

Egy ilyen struktúrában nincsenek nyertesek. Ez a túlélésszerű üzemmód, sok évtizedes küzdelem jobban szétdarabolta, atomizálta az országot, mint a legkeményebb osztályharc.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Hogy mitől térnének haza a külföldön dolgozó, élő magyarok, az egy igen összetett kérdés, ahogy arra rá is mutat az egyik interjúalany az EP-választások napján készült Azonnali-videóban.

Azt hiszem, nincsen olyan ország, amelyről ne panaszkodnának külföldre települt lakosai, néha okkal, néha pedig önigazolásként. Mégis: a mi esetünkben van egy fontos különbség. Akik Magyarországról megugrották vagy megugorják a váltást, hamar azt veszik észre, hogy máshol máshogy lüktet az élet; nemcsak anyagilag, de érzelmileg is áthatolhatóbb klímába kerülnek.

Mindettől az állkapocs ellazul, a ráncok kisimulnak, és a visszatekintés könnyen fájdalmassá válhat. Maguk az alanyok ugyan nem változtak meg, de attól, hogy egy működő társadalomba kerültek, helyükön érzik magukat egy idegen kultúrában, de emberi komfortzónában, ami radikálisan képes felülírni bármilyen heveny honvágyat.

Minket legfeljebb az köt össze, akit közösen utálunk

Magyarországon kevés szó esik arról, hogy mi az, ami összeköt minket. Mindenki megtanulta, hogy egységet csak egy közös ellenség tudatában tudunk kovácsolni, legyen az külső vagy belső, valós vagy kitalált. Talán egy jóleső kollektív gondolatkísérletben össze lehetne szedni azokat a dolgokat, amelyek ténylegesen összekötik a magyarokat. Ez valószínűleg segítene abban, hogy visszaszerezzük érdeklődésünket önmagunk iránt.

Amikor arról van szó, hogy melyik országot kellene utolérni 2030-ra, sokaknak a hasító GDP jut eszükbe, pedig minden bizonnyal nem csak ez lenne a boldogság záloga egy szegény országban.

Az anyaország olyan hely kellene legyen, ahol a mindenféle nehezségek ellenére is mindenki, és tényleg mindenki szívesen él. Ha külföldre megy, szívesen tér vissza, mert olyan közösség, pozitív energia várja, amit elsősorban a szülőföld tud adni. Fontos ez a morális táplálék, amit az ember a tágabb emberi környezetétől kap. Ez az alapja annak a pozitív életérzésnek, amitől az ember jól érzi magát ott, ahol van.

Mégis mitől olyan híresen rossz a közhangulat, hogy egyesek már nem tudják elviselni?

Szokásból rohan, sok élethelyzetben nem, vagy alig mérlegel. Ez az életérzés lappangóan jelen van minden társadalmi rétegben. Az eredetét nem ismerem, de kétségtelenül be tudom azonosítani, esetenként magamon és sokszor a környezetemen is.

Ez a zsigeri gyakorlat többé-kevésbé folyamatos, de nem túlságosan fájdalmas szorongást eredményez, ami kitartóan kíséri az egzisztenciánkat, és ettől a dolgok csak rosszul tudnak működni, vagy egyáltalán nem. Továbbá kimerítő és akut tehetetlenséggel párosul, hiszen a fő jellemzője a reflexió hiánya, ami idővel felpuhítja az értékítéletet, miközben a túlélés vagy a haladás egyre nagyobb teljesítményt kíván.

Lehet valaki kétkezi vagy szociális munkás, tanár, orvos, vagy éppen író, filozófus, számára a „túlélés” epizódszerűen vagy folyamatosan egy igazi magyar modus vivendi. Ha a lelkünk mélyére nézünk, nem nehéz belátni, hogy legtöbbünknek ez egy ismerős állapot a maga konkrét és nem túl kellemes következményeivel.

A szégyenérzet, a szorongás, az izomfeszültség (nem szent)háromságot formálnak az emberi szervezetben, ami eltörli a szabad mozgásteret, önkorlátozóvá tesz.

Sokan természetesnek veszik ezt, elfogadják, hogy ez a dolgok rendje, megtanultak ezzel élni, hiszen ebben szocializálódtak. Ez már régóta megy így. A szülőktől tanultuk, ők is így éltek. Bizonytalanul, sebezhetően, a többiektől elválasztva. Zsenge korban szívja magába ezt az ember, és nehezen szabadul tőle, még ha változnak is a körülményei.

Pedig ez nincs a génjeinkbe kódolva

Ez a kollektív bűbáj hatalmában tartja a hétköznapokat és megfoszt a transzcendens pillanatoktól, mert aláássa az önbizalmat és eltörli a részleteket. Akiket a gépszíj elkapott, nem képesek megállni és szemügyre venni a dolgokat. Így kultiválódik a felejtés kultúrája, ami aztán olyan közmondásszerű, elsőre viccesnek ható kijelentésekben is tükröződik, mint például ez: „Ami egy németnek göröngyös, egy magyarnak még tükörsima.”

Mindezt szem előtt tartva érthető, hogy az Azonnali által meginterjúvolt alanyok egy része kívülállóként nyilatkozik a „magyarokról”. Ez jól rímel azzal a szintén régi hagyománnyal, hogy mindenki mástól várja a segítséget. Pedig a változás belülről jön, önmagunkat kell megtalálni, nyugodtan felfedezni saját belső sokféleségünket – ami létezik.

Ezek a sokféle formában visszatérő, kényelmesen lemondó, szintén kívülálló megállapítások azt sugallják, mintha volna valami orvosolhatatlan a magyarok helyzetében. Valami, aminek a megváltoztathatatlansága mintha a génjeinkben gyökerezne. Minderre lehet melankólikusan bólogatni, de érdemes ezt kritikusan megközelíteni.

A szolgalelkűség csak addig tart, amíg az emberek máshogy nem döntenek. Azt nem tudja senki befolyásolni, hogy valami hatással van-e rá, vagy sem, de azt eldöntheti, hogy mire figyel. Ez a kortárs állapot egy eltorzult kulturális kód része, és mindig lesznek olyanok, akik ezt megkérdőjelezik. Minimum pár, a szabadság hiányától szenvedő költő. Talán érdemes rájuk figyelni.

Addig is az igazság megéri. Ha a megmondás kimondássá válik, akkor a hazugságnak is kevesebb tér jut majd, és a „kalandozó honfitársak” is szívesebben térnek majd haza.

Olvasnál még Nagy Péter Sándortól? Itt megteheted!