1848. március 15-e a magyar történelem nagy emancipációs pillanata volt. Azóta sem jött hasonló, 1989-ben sem. Hogy miért? Mert az új rendszer nem sokaknak, csak keveseknek volt jó.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Forradalmi szép napot kívánunk az Azonnali minden kedves olvasójának március 15-én. Mire számíthatunk ma? Hát arra a legkevésbé, hogy akár az Orbán Viktor miniszterelnök, illetve a lengyel miniszterelnök részvételével készülődő kormánypárti/állami dzsemborin, akár a húsz fellépővel operáló ellenzéki megmozduláson nagyon sok értelmes szó esik majd 1848-ról vagy 1849-ről.
Föltámadott a tenger
De mi is történt 171 éve ezen a napon? Valami olyasmi, ami évtizedek óta készülődött. Az iskolai ünnepségeken mindenkiben rögzült kép szerint Pesten az emberek mérgesek lettek, a márciusi ifjak hívó szavára összegyűltek, Petőfi Sándor elszavalta a talpramagyart meg a tizenkét pontot, azokat Landerer lefoglalt nyomdájában ki is nyomtatták, kiszabadították Táncsicsot börtönéből, aztán valahol mindeközben megtörtént a forradalom.
Este meg mindenki ment bulikázni a Bánk bánra.
Ez persze nagyjából így is volt, a forradalmi romantika azonban hajlamos elfeledtetni, hogy ezt az egy napot, ami előtt Pozsonyban a rendi országgyűlés megszavazta Kossuth Lajos felirati javaslatát, és ami alatt Kossuth arról Bécsben tárgyalt –
tehát ezt az egy napot több évtized kemény és keserű harcai tették lehetővé.
Az események felgyorsulásához persze szükség volt az egész Európát felpörgető márciusi forradalmi lázra, és arra is, hogy ennek nyomán Pesten és Budán az ifjak megfelelő tömegtámogatást tudtak virítani a követeléseik mellé – de ez a tömegtámogatás nem a semmiből jött.
Ahhoz az kellett, hogy Széchenyi István először felajánlja birtokai egy éves jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására (amelynek lebontásában az egykor róla tervet elnevező Fidesz vállal most oroszlánrészt), aztán az, hogy a következő huszonhárom évben kemény viták során kristályosodjon ki az a modernizációs program, amit március 15. után kevesebb, mint egy hónap alatt törvénybe is foglaltak a magyar honatyák.
Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a magyar nemességnek meg kellett értenie, hogy az ország érdekében le kell mondania privilégiumairól: fel kell szabadítania a jobbágyokat, el kell fogadnia a törvény előtti egyenlőséget és a közteherviselést,
és a többi. Mindehhez pedig hozzájött a nemzeti ébredés, és ezzel együtt minden olyan kérdés a magyarok helyéről a Habsburgok birodalmán belül, ami igazán élessé tette a helyzetet 1848-ra.
A hirtelennek tűnő rendszerváltást tehát olyan érdekegyesítő politikai munka előzte meg, ami szinte rögtön legitimálta a felálló új rendszert: annyira, hogy annak védelmében a magyar állam polgárai – magyarok, nemzetiségiek –, mi több, a magyar üggyel szimpatizáló külföldiek sora volt hajlandó fegyvert ragadni a pozícióit védő udvari reakcióval és az őket segítő oroszokkal szemben.
Hol sírjaik domborulnak
Soha többé nem volt a magyar történelemben olyan emancipációs pillanat és olyan rendszerváltás, ami ekkora támogatást élvezett volna.
A kiegyezés megkötése után a dualista monarchia egész korszakában arról szólt a magyar politikum megosztottsága, hogy ki fogadja el azt, és ki nem; majd a monarchia összeomlása után jött az őszirózsás forradalom, ami a nehéz körülmények között hamar elkótyavetyélte a tömegbázisát.
Horthy Miklós reakciós-irredenta rendszerét inkább csak tudomásul vették a Trianonban megkurtított új országukat furcsán nézegető magyarok, a második világháború utáni átmeneti demokratikus időszakot pedig hamar elsöpörte a kommunista hatalomátvétel. 1956 elbukott, Kádár rendszerét pedig ismét inkább csak elviselték, mint szerették volna a magyarok.
1989, az idén harminc éves rendszerváltozás/rezsimváltás lehetett volna még egy ilyen pillanat, de nem tetszettek forradalmat csinálni: az előző rendszer működtetői gond és lusztráció nélkül mentették át magukat a következőbe,
emancipáció és konszolidáció helyett pedig leginkább nyomor jött: olyan világ, ahol mindenki szabadon nyomoroghatott, miközben páran meggazdagodtak.
Elmaradt az a munka, ami az egész társadalmat elkötelezte volna nem csak a változás szükségessége, de az új rendszer mellett is: nyilván elmaradt, hiszen az új rendszer valójában, a gyakorlati szinten nem sokaknak, csak keveseknek volt jó. És az elmúlt években ugyanaz az elit, akik akkor az új rendszer szabályait meghatározták, csodálkozik rajta, hogy senki sem sietett – nemhogy fegyverrel, hanem leginkább sehogy – megvédeni azt, amikor valaki nekiállt, hogy módszeresen lebontsa.
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
