+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Kardos Gábor
2018. december 3. hétfő, 17:36
Macron és Orbán hiába játsszák el az európai porondon, hogy mekkora ellenlábasai egymásnak, mindketten egy szűk elit érdekeit érvényesítik a társadalom többségének rovására.

A sárgamellényes mozgalom az első európai tömegmozgalom, amelyik sikeresen mobilizálta a pártpolitikából kiábrándult emberek százezreit aktivistaként, a csendes többség támogatásával. Ezáltal egyben rendszerkritikus is lett a mozgalom.

 

Nem csak a pártok általi képviseletet utasítják el, hanem a médiát is sok kritikával illették, és inkább a közvetlen nyilvánosságban hisznek.

 

Ezért is hiúsult meg Macron francia elnök első egyeztetési kísérlete velük, mert elutasította, hogy a megbeszélést élőben közvetítsék – amiből ők nem akarnak engedni. Nem kell nekik a színfalak mögötti egyezkedések médiademokráciája, amivé a parlamentarizmus a nyugati világban is vált. Tehát nem az a fő újdonsága a mozgalomnak, hogy interneten szerveződik – amire már korábban is számos példa volt –, hanem az, hogy először tudják az új platformokkal mobilizálni a pártpolitikából kiábrándult tömegeket.

 

Emmanuel Macronnak így elnöksége legsúlyosabb válsághelyzetével kell most szembenéznie:

 

a francia társadalomban széles körben támogatják a sárgamellényes mozgalmat azok is, akik személyesen nem vesznek részt benne, ám jogos társadalmi engedetlenséget látnak benne.

 

Párizs főpolgármestere, Anne Hidalgo is felhívta a figyelmet arra, hogy sokkal komolyabban kellene venni ezt a tiltakozást; ugyanakkor azt is sérelmezte, hogy a belügyminisztérium és a rendőrség nem próbált együttműködni a város vezetésével, hogy hathatósabban lépjenek fel a rongálókkal szemben. Ennél is súlyosabb, hogy

 

a két fő ellenzéki erő vezetője, a kemény baloldal és a szélsőjobb egyaránt a parlament feloszlatását és előrehozott választásokat követel, ugyanakkor egyik sem tudta kisajátítani vagy látványosan a maga oldalára állítani az állampolgári mozgalmat.

 

Bár rendőrök szervezetei már rendkívüli állapot bevezetését is felvetették, a vasárnapi válságtanácskozás nyomán egyelőre ezt a lehetőséget elvetették. Az erőpolitika helyett az elnök a demokratikus párbeszédet választotta, a hét elejére átfogó egyeztetéseket kezdeményezve a sárgamellényesek képviselőivel (bár igazából senki se tudja, hogy ezek kik lehetnének), a parlamenti pártok vezetőivel és a párizsi főpolgármesterrel is, aki nem mellesleg egyben a legnépszerűbb szocialista politikus is.

 

A tömör közleményben talán a legfontosabb elem az, hogy Macron elnök „nem nyilatkozik sem ma, sem hétfőn”, vagyis nem előzi meg és nem írja felül a demokratikus egyeztetést a politikai kommunikáció, ami pedig általában jellemezte a metodikáját eddig. Ez az első komolyabb jele annak, hogy valóban megfontolja a társadalmi követeléseket, és nem erőből, illetve a kommunikáció mindenhatóságára bazírozva lép fel.

 

Mitől új, és miben más ez a mozgalom?

 

Minél több információt gyűjt és minél több szempontból nézi az ember a sárgamellényes népmozgalmat, annál nehezebbnek tűnik markáns körvonalakat kijelölni, vagy egyértelmű tanulságokat megfogalmazni a meglehetősen zavarosnak tűnő helyzet kapcsán. Eleve:

 

pártpolitikától független, a közösségi médián keresztül, alulról, vezetők, illetve reprezentatív szereplők és képviselet nélkül szerveződő népi mozgalomról van szó

 

– legnagyobb ereje és ugyanakkor gyengesége ebben az ezer központú és megfoghatatlanul szerteágazó újfajta cselekvési platformban van. Elsősorban a vidék, a régiók elégedetlensége a motorja, ezért még kevésbé központosított, mint más, hatalommal szembeni népfrontos kezdeményezések a múltban.

 

Mondhatni az egyeduralkodóként fellépő Macron természetes módon szerveződő, igazi ellenzékét találta meg a sárgamellényes népfrontban. Hiába sikerült az uralkodó elitet lényegében maga és neoliberális reformprograja mellé állítani, ha

 

közben szembekerült egy olyan néppel, amelyiknek a történelmi identitása pont arra a forradalmi örökségre épül, melyben a nép a kiváltságokkal szemben lép fel a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jegyében.

 

Pontosan erről van szó ebben a mozgalomban is, melynek fő követelése az egyenlőség érvényesítése az adóterhek elosztásában – hogy a vagyonadó eltörlése és a vállalatoknak adott kedvezmények árát ne a középosztálynak és a szegényebbeknek kelljen megfizetnie.

 

Macron tehát hiába háborodik fel, hogy tüntetők (vagy inkább eleve törni-zúzni odagyűlt elemek) megrongálták, illetve meggyalázták a köztársaság jelképeit, például a Diadalívnél található Marianne-szobrot (ami az állami intézményekben a köztársaságot megtestesítő nőalak).

 

Hiába álcázza rendpárti törekvéseit Macron most a köztársasági jelképek védelmezésének, ha közben az ő politikája de facto elárulja a polgári egyenlőség elvét, ami köztudottan a francia köztársaság alapelve a forradalom óta.

 

Akkor vajon melyik a nagyobb árulás, melyik okozza a nagyobb kárt a köztársasági konszenzusnak?

 

Hogy jutott Macron ebbe a helyzetbe, és mire számíthat?

 

Szinte hihetetlen gyorsasággal robbant be az elnökválasztások favoritjaként a Rothschild Bank káderéből, majd későbbi szocialista gazdasági miniszterből lett elnökjelölt, miután a fősodratú média példátlan mértékben állt mögé. Visszatérő jelzője lett, hogy „a gazdagok elnöke”. Sokan a neoliberális világrend messiását látják benne, amihez jó szónoki képességei és újgenerációs figurája mellett jelentősen hozzájárul az, hogy

 

nem csak a szokásos lelketlen technokrata-formát hozza, hanem sokszor kifejezetten lírai, humanista üzeneteket fogalmaz meg,

 

és filozófusi képzettsége jelentősen hozzásegíti ahhoz, hogy nagyobb távlatokban, a fő összefüggéseket felmutatva tudjon egy emberileg is hihetőnek tűnő víziót felvázolni, ami a sokszor írni-olvasni is alig tudó politikuscelebek között üdítő kivételnek hat.

 

Az általa gründolt párt (La République En Marche) élén – stílszerűen – hihetetlen gyors meneteléssel lépett túl a bal-jobb megosztottságra épülő francia politikai rendszeren (abban az országban, ahonnan ez a rendszer származik, és ahol a legmélyebb gyökerei voltak!) – aztán a legerősebb szakszervezetekkel, a vasutasokkal szemben is sikerült erőből átvinni neoliberális reformjait.

 

Számos esetben látványosan bizonyította, hogy új korszakot nyitott a francia politikában.

 

Már-már új De Gaulle-t látnak benne, és az amerikai elnöki tekintélyt naponta lejjebb vivő Trump, valamint a brexit miatt hitelét vesztő brit nagyhatalmi politika által hagyott globális hatalmi vákuumban a nemzetközi porondon is a nyugati világ vezető politikusának szerepében léphetett fel.

 

A párizsi klímaegyezmény kapcsán éppúgy, mint emlékezetes bemutatkozó beszédében az ENSZ-ben, amikor Trump ellenében a multilateralizmus zászlóvivőjeként lépett fel, amiben a világ országainak többsége látja ma már egy új világrend és nagyhatalmi status quo megőrzésének egyetlen esélyét. Még akkor is, ha Merkel gyengélkedése és a populista tendenciák európai erősödése miatt ma úgy tűnik: megfeneklett Macron multilaterális külpolitikai programja és uniós reformvíziója. Ugyanis a helyzet az, hogy egyiknek sincs komoly alternatívája jelenleg.

 

Hiába emlegetik belpolitikai népszerűségvesztését is, ha a francia politikai porondon gyakorlatilag nincs se ellenfele, se kihívója Macronnak egyik oldalon vagy pártban sem. Amennyiben tényleg a tőkeérdekek reklámarcát kell látnunk benne, akkor sikeresen felszámolt minden komolyabb intézményes ellenállást, a régiók és önkormányzatok rendszerén is átgázolva, közvetlenül a választók felhatalmazására hivatkozva ellentmondás nélkül vitte tovább neoliberális gazdasági-, illetve államreform-programját.

 

Egy ellenállást nem sikerült még megtörnie: ez pedig a Franciaországban meglehetősen öntörvényű és erős politikai kultúrával is rendelkező nép ellenállása a reformokkal szemben. Sajnálatos, hogy egy olyan ügy mentén kristályosodott ki ez a népi ellenállás, amiben elég egyértelműen egyik félnek sincs igaza.

 

Macronék meglehetősen álságosan hivatkoznak arra, hogy az ökológiai átállás miatt szükséges jelentősen emelni az üzemanyagok árát, illetve adótartalmát, de sajnos a nép is meglehetősen retrográd ügyben lázadt fel, ha az jelenik meg fő követelésként és társadalmi prioritásként, hogy olcsóbban autózhassanak, tovább működtetve egy olyan szénhidrogén-rablógazdálkodásra épülő jóléti rendszert, amiről egyre nyilvánvalóbb, hogy teljesen fenntarthatatlan: úgy, ahogy van.

 

Senkinek sincs tehát igaza a konkrét követeléssel kapcsolatban. Amennyiben Macron törekvései mögött neoliberális érdekrendszert ismerünk fel, még azt sem zárhatjuk ki, hogy a nyilvánvalóan népszerűtlen intézkedéssel „sikeresen” lejáratják magát az ökológiai átállást is – ami a francia társadalomban az utóbbi pár évben példátlanul népszerűvé vált, és egyre több önszerveződő közösség motorja lett – olyannyira, hogy alig három-négy év alatt jó másfél évtizednyi lemaradást hoztak be mondjuk a német társadalomhoz képest. Mára talán bizonyos pontokon túl is tesznek a németeken az öko-tudatosságban. A nagy cégek érdekeit nyilván sérthették ezek az újkeletű francia trendek.

 

Macron legalább kommunikációs szinten ügyesen lavírozott, és nem utolsósorban a népszerű zöldpolitikus, Hulot miniszteri kinevezésével el tudta hitetni a nagyközönséggel, hogy valódi zöld átállást akar.

 

Hulot lemondásával azonban mindez kudarcba fulladt. Más oldalról legalább ekkora presztízsveszteség, sőt, politikai vereség volt Macronnak Collomb belügyminiszter lemondása, aki a leginkább közismert, nagy tapasztalattal bíró politikus volt a régi államapparátusból, aki Macron mellé állt és ezáltal hitelesítette politikáját. A terrorhullámban is tudta kezelni a helyzetet, erős kezű belügyminiszter hírében állt, de végül visszatért Lyon polgármesterének.

 

Úgy tűnt, mintha Macron magára maradt volna, és tekintélyét jelentősen megtépázta a saját szakállára tüntetőket verő biztonsági főnökének botránya is. A mélypont talán az lehetett, amikor fáradtságára hivatkozva Macron nemrég szabadságra ment… De igazi küzdőként, újult erővel tért vissza a közéletbe.

 

Nagyon tévednek azok a magyar jobboldali körök, akik égő autós videókat posztolgatva azt hiszik, most egész Párizsban utcai harcok vannak és közel Macron lemondása, végre elsöpri a népharag. Egyik sem igaz. Egyelőre épp ennek az ellenkezőjét látjuk.

 

Azzal igyekeznek most leginkább lejáratni a sárgamellényeseket a fősodratú médiában, hogy állítólag meggyalázták a Diadalívet és az ismeretlen katona sírját mint a köztársasági konszenzus eddig tabuként kezelt jelképeit – bár nem túl életszerű, hogy pont ők tették volna ezt. Naphosszat ismételgetik az ügyet a mainstream médiában. Ennek fő politikai haszonélvezője egyelőre pont Macron, aki a köztársaság és a rend megmentőjének szerepébe kerülve, és az ellene fellépő társadalmi mozgalmat lejáratva akár hamar meg is erősítheti elnöki pozícióját.

 

Mi a tét valójában?

 

Itt kell megjegyezni, hogy egészen más ez a történet francia szemmel nézve, mint ahogyan külföldről és pláne a széljobb-balkáni mélymagyar perspektívából látszik.

 

Nem az a fő politikai kérdés, hogy mit csinál pár tízezer eltökélt sárgamellényes, hanem inkább az a tét politikailag, hogy ezután is támogatja-e őket a társadalom többsége.

 

Ha igaz, hogy a sárgamellényesek afféle posztmodern sans-culotte-okká kezdtek válni éppen, akkor ezt a hatalomnak érdekében állhatott bármi áron megakadályozni. Bár a köztársaság jelképeinek megrongálását kiprovokálni, illetve „hagyni” túl nagy ár lehet, és csak ideig-óráig tűnhet jó üzletnek a hatalom szempontjából a tűzzel játszani. (Sarkozy is ugyan mit ért el végül, miután belügyminiszterként a „piromán tűzoltó” szerepében a külvárosi „csőcselék” fellázításával, majd a „rend helyreállításával” felépített egy sikeres elnökválasztási kampányt, végül mégis elég csúfosan megbukott…) Több olyan félhivatalos hangot lehetett most hallani a francia médiában ellenzéki oldalról is, hogy rendőrségi provokációk lehettek a szombati tüntetésen, ahol békés tüntetők is kaptak könnygázt.

 

Persze önmagában is érdekes lehet egy meghatározó európai ország, az unió vezető hatalmának belpolitikai válságát megérteni, de

 

ennél is érdekesebb, ha a tőkeérdekeket és a pénzelit hatalmát a nagy többség érdekeivel szemben érvényesítő kormányokkal szembeni népfrontos ellenállás új modelljét látjuk a sárgamellényesek mozgalmában.

 

Voltak már jelei annak, hogy a sárgamellényes tiltakozási minta terjedni kezdett például az olaszoknál, és a jelenlegi francia mozgalmat sokan hasonlítják ahhoz, ahogyan az Öt Csillag a privilégium-politika rendszerével szembeni elégedetlenség kifejeződéseként elindult.

 

Mi lehetne a magyar sárgamellényes ügy?

 

Kérdés persze, hogy Magyarországon milyen ügy mentén bontakozhatna ki hasonló népfrontos karakterű társadalmi mozgalom, miután a hajléktalanok kriminalizálása a jelentős felháborodás ellenére sem vezetett ilyenhez. Mint ismeretes, a jelenlegi diákmegmozdulások keresik a kapcsolódást szakszervezeti követelésekkel, és valószínű, hogy a túlórázással a munkavállalók tömegeit a nagy cégeknek kiszolgáltató új törvény lehetne az a középosztály számára is elviselhetetlen érdeksérelemmel járó ügy, ami hasonló össztársadalmi ellenállást válthatna ki. Bár ennél jóval kevesebbért is meghátrált már taktikailag az Orbán-kormány, például a netadó esetében...

 

Az viszont tényleg teljesen érthetetlen, hogy miért nem ismerték fel már régóta a magyar társadalom jelentős érdekérvényesítési potenciállal bíró csoportjai az orbáni populizmus leggyengébb pontjának, valóságos Achilles-sarkának számító tulajdonságát, hogy maximális gyávasággal hátrál meg minden jelentősebb és konkrét irányultságú társadalmi ellenállás láttán.

 

Az általános ellenzéki hőbörgés és tüntizés nyilván nem ebbe a kategóriába tartozik, a valós társadalmi érdekérvényesítés bármilyen sok tízezer embert tartósan mobilizálni képes formája viszont igen. Orbán a macroni politikával szembeni polgári ellenállás huszadát sem merte soha vállalni – ugyanúgy meghátrál, ahogy a nyílt vitákban is rendre alulmarad, ezért messziről kerüli ezeknek puszta lehetőségét is.

 

Ez pedig elég nyilvánvaló ziccerhelyzet lehet egy magyar sárgamellényes mozgalom számára. Mivel Orbán is bármikor készséggel kiszolgálja például a német vagy a „nemzeti” nagytőke érdekeit az ország és polgárainak érdekeivel szemben, a kiváltó okok alapvetően ugyanazok lehetnének, mint Franciaországban. Végképp érthetetlennek tűnik ezért, hogy miért ünneplik a kormánypropagandisták a sárgamellényeseket mint Macront megdönteni képes népakaratot, mikor pontosan egy ilyen mozgalom vethetne véget leginkább az orbáni „elit” uralmának.

 

A hatalom mindkét esetben egy szűk elit érdekeit érvényesíti a társadalom többségének rovására. Macron és Orbán hiába játsszák el az európai porondon, hogy mekkora ellenlábasai egymásnak, Macron rendszere ebből a szempontból, a sárgamellényes perspektívából alapvetően nem különbözik Orbán oligarchikus rendszerétől.

 

Kérdés persze, hogy ugyanazok az alapvető okok a magyar polgári kultúra jelenlegi szintjén vezethetnének-e ugyanolyan, vagy hasonló társadalmi okozatokhoz mint Franciaországban.

 

Olvasnál még Kardos Gábortól? Itt megteheted!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Levelet írt az európai liberálisok vezetője a Facebook-főnöknek a meghamisított videó miatt, ami közben eltűnt Facebookról.

Az ügy akkora vihart kavart a belga kormánykoalíció berkein belül, hogy a miniszterelnök lemondásra kényszerült.

Magánéleti okokra hivatkozva hagyja ott a parlamenti képviselőséget Staudt Gábor, akit több támadás is ért ősszel a kormánymédiában. Már a helyettese is megvan.

Az egyik közkedvelt ünnepi fogás nálunk luxusterméknek számít.

Meztelen síelő nőt ábrázoló festménnyel reklámozták a semmeringi alpesi sí világkupát.

A hét kérdése

Szánkó, sárga mellény? A földön fekvő Hadházy Ákos? Szerinted mi lenne a legjobb szimbóluma a tüntetéseknek? Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Kömlődi Ferenc és Tamás Veronika vezet be a látszat-ellentétek világába december 19-én a Múzeum körúton!

December 19-én este varsói PiS-ellenes tüntetők szimpátiademonstrálnak a budapesti tiltakozókkal.

A moszkvai patriarchátus kórusa énekel december 19-én a Szent István-bazilikában.

A híres osztrák zeneszerző Holdbéli világ című vígoperáját hallhatják a nézők december 20-án a Festetics Palotában.

A Kutyapárt megköszön a kormánynak mindent. Hálatüntetés december 21-én.

Ezt is szerettétek

Elmagyarázzuk, ki hogyan ferdíti el a túlóratörvényt, és mi is
az igazság valójában!

Az Azonnali által megkérdezett politikusok abban egyetértettek, hogy nagyon sokat dolgoznak.

A macedón miniszterelnök nyilatkozott az Azonnalinak
a Gruevszki-ügyről. Videó!

Twitter megosztás Google+ megosztás