+++ MIBEN FEJLŐDJÜNK, MIRŐL ÍRJUNK? MONDD EL A VÉLEMÉNYEDET AZ AZONNALIRÓL! +++
Techet Péter
2018. október 4. csütörtök, 12:59
Október 3-án ünnepelte Németország az egység napját: huszonnyolc évvel ezelőtt egyesült az ország, azaz akkor váltak a keletnémetek is az NSZK polgáraivá. A szerdai megemlékezésen tartott ökumenikus misén a berlini katolikus püspök azt mondta: itt lenne az idő arra, hogy keletiek és nyugatiak egymástól merjenek tanulni. Hogy áll a keletnémetek integrációja ma? Ki tanul kitől? És ki fél mitől? Beengedik-e a nyugatnémetek a nappalijukba Kelet-Európát?

Németországban manapság igen sok szó esik az integrációról – főleg a már ott élő bevándoroltakéról és a mostanság érkezett, érkező menekültekéről van szó. Azonban ha az integráció célja nem holmi faji-kulturális homogenitás (Volkstum), hanem a nyugatnémet politikai és társadalmi modell elfogadása (Verfassungspatriotismus), akkor nem biztos, hogy a mai integrációs viták a megfelelő körről szólnak.

 

A legfrissebb felmérések szerint a bevándorló hátterű emberek között az AfD a parlamenti küszöböt jelentő öt százalékot sem érné el, a török bevándorlók között – akikkel állítólag olyan „sok probléma“ van – a német politikai és társadalmi modellt nyíltan elutasító párt népszerűsége egy százalékos.

 

Ezzel szemben azon két csoportnál, amelyeknél a legkevesbé szokás az integráció hiányát felpanaszolni – mármint a keletnémetek és a volt szovjet térségből érkezett „németek” körében – az AfD felettébb népszerű.

 

A keletnémetek között mára az AfD a legnépszerűbb párt, az egykori NDK területén valódi néppárttá váltak: a rendszerellenesek néppártjává.

 

A német újraegyesülés illúziója

 

Amikor megtörtént az újraegyesülés, az NDK tizenhat millió polgára automatikusan kapott NSZK-s útlevelet, automatikusan fel lettek véve a nyugatnémet társadalomba. Nem kellett állampolgársági tesztet kitölteniük, mint bárki másnak, aki az NSZK állampolgára akarna lenni, senki nem kérdezte meg tőlük, hogy tagjai-e szélsőséges szervezetnek (holott a keletnémet állampártnak 1989-ben több mint kétmillió tagja volt) vagy vallanak-e szélsőséges nézeteket. Egy töröknek, magyarnak, franciának, japánnak minderre válaszolnia kell – egy keletnémetnek nem kellett.

 

Az az illúzió hatotta át áz újraegyesülést, hogy a keletnémetek és nyugatnémetek egyaránt németek, és ez elegendő az egységhez.

 

El lett felejtve azonban, hogy az NSZK, ahova a keletnémeteket felvették, nyugatnémet volt: más politikai, társadalmi, gazdasági modellben, más kulturális kihívások és befolyások mellett szocializálódott egy nyugatnémet. Adenauer következetes nyugatossága, a gazdasági csoda évei, hatvannyolc kulturális és társadalmi szabadságot hozó forradalma, a bátor múltfeldolgozás, a nacionalizmus elutasítása – ezek lettek a nyugatnémet társadalmi konszenzus alappillérei.

 

Egy a hetvenes évektől az NSZK-ban élő vendégmunkásnak, még ha akár a gyerekét ma is még „migrációs hátterűnek“ nevezik, sokkal több köze volt a nyugatnémet modellhez, mint bármely bármennyire is szőke és kék szemű, de egy totalitárius államban és homogén társadalomban felnőtt keletnémetnek.

 

Az illúzió másrészről is hatott: az újraegyesülés kapcsán, mivel mindenki német volt papíron, nem volt szó arról sem, hogy a keletnémetek miként élték meg felvételüket. Ők maguk akarták a mihamarabbi újraegyesülést, és tömegek kérték 1989-ben Kohltól, hogy „kancellár úr, vigyen minket a gazdasági csodaországba”, és Kohl az 1990-es kampányban mindnek megígérte, hogy „virágzó vidékeket” hoz. 

 

A tényleges újraegyesülés sokkal árnyékosabb lett

 

Az üzembezárások miatt sokan elvesztették a munkájukat, átképzések hosszú sora indult, amiben emberek, akiknek addig a szocializmus biztos megélhetést és identitást adott, hirtelen talajvesztetté váltak.

 

Talajtvesztett volt azonban a keletnémet társadalom már előtte is: a totalitárius állam egy atomizált társadalmat hagyott hátra, amelyben akár az egyházak, akár a civil szervezetek szerepe sokkal-sokkal kisebb, mint a nyugatiak között.

 

A menekültekkel szembeni keletnémet gyűlölet is sok tekintetben magyarázható a keresztény egyházak és tanok alacsony befolyásával.

 

És miközben a nyugatnémet középosztályban a radikális jobboldaliság nem jön be – még az AfD nyugati, középosztálybeli szavazóit is elriasztják mondjuk a chemnitzi események –, a keletnémetek között az AfD éppen azért népszerű, mert az ottani vezérek – egy Björn Höcke vagy egy André Poggenburg – gyakorlatilag neonácik.

 

Hosszú ideig azonban a problémák nem jöttek felszínre, legalábbis nem ömlött át a nyugati részre is. Igen, a keletnémet állampártból lett PDS – amely ma Die Linke néven már egy össznémet baloldali párt – sikeresen lett a kilencvenes években egy keletnémet néppárt, amely nosztalgiának és frusztrációnak egyaránt sikeresen adott hangot. De ez helyi problémának látszott, a PDS az össznémet politikában semmiféle szerepet nem játszott.

 

Igen, több keletnémet tartományi parlamentben már a kilencvenes évek óta bent ültek neonácik. De valahogy a nyugatnémet közvélemény az egészet még lokális problémaként érzékelte csak.

 

A menekültkérdéssel omlott ki minden a nappaliba 

 

A menekültellenes AfD különösen keleten népszerű és különösen a keleti politikusai szélsőségesek. Az NDK-s szocializáció, amely egy kulturálisan majdnem teljesen homogén államban zajlott és amely a nyugatnémet múltfeldolgozást teljességgel kihagyta (a nácik nem ők voltak, hanem mindig a nyugatiak), meghozta az eredményét: az irracionális félelmet mindentől, ami más, és a történelmi tabuk tiszteletlen elutasítását.

 

A nyugatnémet közvélemény kezd szembesülni azzal, hogy vele él tizenhatmillió ember – azaz nyolcszor többen, mint amennyi a nyugatnémet szocializáltságú törökök száma –, akik papíron, útlevél szerint részei lettek az NSZK-nak, de ténylegesen még mindig egy másik világban élnek.

 

A keletnémetek meg úgy érzik, hogy ők eleve másodrendűek, akik kevesebbet keresnek, akiknek kisebb a nyugdíjuk. Ez persze csak érzet: a keletnémetek keresete magasan a többi posztszocialista országé felett van, a nyugdíjak pedig a nyugatiak nyolcvan százalékát érik ma már el, ami egyetlen kelet-európai ország nyugdíjáról se mondható el. És mindezt a nyugatnémetek nagyvonalú szolidaritásának köszönhetik a keletiek.

 

Mostanra azonban a nyugatiakkal szembeni hálátlanság nem (csak) nosztalgiában – azaz az egykori állampárt utódjaira adott voksokban –, hanem aktív és nyílt dühben, rendszerellenességben – azaz az AfD támogatásában – nyilvánul meg.

 

Talán ma már több keletnémet bukna el az állampolgársági teszten, mint török vagy jugó, mégis őket illik ma is integrációs problémaként kezelni.

 

„Integráljatok először végre minket!” 

 

Ez a címe a szász integrációs miniszter, az SPD-s Petra Köpping nemrég megjelent könyvének. A politikus helyesen mutat rá arra, hogy a nyugatnémet társadalom huszonnyolc évig ignorálta a problémát, a keletiek tényleges integrációjának kérdését.

 

Ami azonban igaz a török bevándorlóra, igaz kell, hogy legyen a keletnémetekre is: az integráció – német jogi terminológiával szólva – Bringschuld és nem Holschuld, vagyis oda kell vinni a hitelezőnek a teljesítést. A jelen esetre lefordítva: Elsősorban a keletnémetek feladata, hogy tudjanak és akarjanak abba a nyugatnémet modellbe integrálódni, ahova ők maguk akartak 1989-ben felvételt nyerni.

 

A nyugatnémetek felelőssége azonban, hogy ne hagyják az Adenauer által bölcsen, egyértelműen nyugati irányba tolt Németországot eltéríteni.

 

Az AfD keletnémetjei már most több hasonlóságot látnak maguk és a többi posztszocialista ország között. A német egységnek azonban nem lehet az az értelme, hogy az NDK-s múlt és mentalitás bármilyen szinten is legitimitást nyerjen.

 

Az AfD-vel berobbant – mint valami nem várt koszos vendég – maga Kelet-Európa a nyugatiak nappalijába. Az újraegyesülés – talán túl hamar, talán eleve nem is szükségelten – megtörtént, azaz kitessékelni nem lehet már onnan őket.

 

De az újraegyesülés legyen valóban az, amiről alkotmányjogilag eleve is szól! Nem új ország jött létre, nem a kelet- és a nyugatnémetek olvadtak össze, hanem

 

az NDK egésze felvételt nyert az NSZK-ba. Azaz világossá kell tenni, ki jött később, és kié a nappali.

 

Az integráció, ahogy az más hátterű bevándorlók esetében sokszor el is hangzik, nem a nyugatnémet modell feladását, hanem elfogadását jelenti. Töröknek ugyanúgy, mint keletnémetnek.

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Nem áll jól a közvélemény-kutatásokban a hivatalosan vasárnap elnökjelöltnek választott PSD-s miniszterelnök.

Ez nem fenyegetőzés, hanem a valóság – mondta a brit miniszterelnök.

Nem politikai okokból takarították le, és tagadták, hogy hivatalos graffiti-eltávolító szakemberek lennének.

Nem a hagyományos könyvesbolti terjesztésbe kerülnek azok a romantikus könyvek, amelyek a KSH toplistáját vezetik.

Kik szavazhatnak az önkormányzati választáson? Mi kell ahhoz, hogy ajánlhasd a kedvenc polgármesterjelöltedet? Tudsz-e máshol szavazni, mint a lakóhelyed? Összeszedtük.

A hét kérdése

Miből néznéd ki, hogy valójában nem is létezik? Vagy mi az, amiről kifejezetten szeretnéd, hogy ne létezzen? Szavazz, és kiderül, mekkora a klubod!

Azért ide elnéznénk

Dumbledore wouldn't let this happen. Augusztus 31-én délután, Budapesten.

Gellért Ádám ad elő a Clio Intézet estjén szeptember 4-én.

Szeptember 7-én 15 órától Budapesten és minden megyeszékhelyen!

Kóstold végig Baranya legjobb ízeit egyetlen nap alatt, szeptember 8-án!

Tokaj-Hegyalja legszebb falujában szeptember 13-án végig lehet kóstolni a helyi borászatok legjobb borait.

Ezt is szerettétek

Mire elég, ha Zuzana Čaputová elnök azt mondja magyarul, hogy köszönöm? Jarábik Balázs felvidéki elemző elmagyarázza.

A Coca-Cola ugyanolyan politikai termék, mint a Fidesz. Kár, hogy az előbbinek a magyar ellenzék is bedőlt, írja Techet Péter.

A véleménybuborékok ártanak jobban a demokráciának, vagy pártízezer „hülye” szavazó?

Az Azonnali birtokába kerültek a 2018-as szerződéseik: volt, ahol a kutatási pénznek nevezett összegből focipályát újítottak fel. Hogy mi?! Tényfeltárás!

Twitter megosztás Google+ megosztás