Hetvenöt éves lett a CDU: a demokratikus és nyugatos Németország nekik köszönhető

A CDU azzal, hogy a kereszténységet és nem a nemzeti konzervativizmust tette lényegévé, sikeresen járult hozzá Németország nyugati elköteleződéséhez, társadalmi és gazdasági fejlődéséhez. Pénteken volt 75 éve, hogy a német történelem legsikeresebb pártja megalakult a szétbombázott Berlinben.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A CDU „valami olyasmi, mint az intézményesített kormánypárt, az alapellátás a kancellárián, a politika Bayern Münchenje”. A szuperlatíviszokban bővelkedő sorokat nem jobboldali politikusok vagy értelmiségiek írták le – hanem Robert Habeck és Annalena Baerbock, a német Zöldek két társelnöke.

Ennek ténye pedig rögtön meg is világít valamit a német politikából. Egyrészről a kompromisszum fontosságát: a pártok igyekeznek magukat középre pozícionálni (most már a Zöldek is), ezért egymásban nem kiirtandó, kirekesztendő ellenséget, hanem lehetséges koalíciós partnert látnak. Másrészről abban, hogy a német politikai kultúra így alakult, valóban nagy szerepe van a CDU-nak, amely eleve integratív középpártként tekintett mindig magára.

1945. június 26-án Berlin még jóformán lángolt, de legalábbis romokban állt. A szovjetek által felszabadított városban több, mint harminc egykori antihitlerista ellenálló „A német néphez” intézett felhívást, amelyben

A hitleri hatalomátvétel előtti német politikában a kereszténység nem jelent meg egységes – pláne integratív – politikai tartalomként, mert a katolikusok és a protestánsok külön szerveződtek. Mivel előbbieket az 1871-ben alakult Német Császárságban rossz szemmel nézték – a katolikusokkal szemben az volt a fő érv, hogy pápahűségük miatt nem lennének jó német hazafiak –, ők szerveződtek csak külön pártba, ez volt a Zentrum, amely fontos kormányzati szerepre – a szocdemekkel és a balliberálisokkal alkotott ún. weimari koalícióban – csak 1919 után tehetett szert.

Az ország politikáját addig meghatározó evangélikus elitek a jobboldalt, azaz a konzervatív és liberális pártokat dominálták. A politikai katolicizmus ennyiben tehát saját védelmükben, illetve az uralkodó elitek ellenében szerveződött meg.

Ezzel a hagyománnyal szakított a CDU, amely immáron nem a felekezeti megosztottságot képezte le – katolikusokat és protestánsokat egyaránt várt a pártba, bár tény, hogy kezdetben a katolikusok jelenléte volt a meghatározóbb –, hanem eleve a kereszténységet – nem is mint egyházat vagy vallást, hanem „emberképet” – integratív alapeszménnyé tette.

– a felhívásban meg sem említik őket, csak „a keresztény, demokratikus és szociális erőkről” van szó –, másrészről a kereszténységet már nem felekezeti viták terepeként, hanem éppen egy új, békésebb, humánusabb, szociálisabb társadalom alapélményeként, alapértékeként képzelte el.

A CDU persze kezdettől fogva magát néppártnak tartotta, azaz eleve nem egyetlen társadalmi osztály, felekezet vagy akár ideológia pártjaként. Miközben az alapítók többsége egyértelműen a nemzetiszocializmus börtöneit is megjárt katolikus értelmiségből, az egykori Zentrum-párt vagy a katolikus egyház baloldalának eszmeiségéből jött, nem zárkózott el a konzervatívok, a nemzeti liberálisok elől sem – de pragmatikusan nyitott volt egykori nácik előtt is. Konrad Adenauer kancelláriáját például az a Hans Globke vezette, aki a nürnbergi faji törvényeket dolgozta ki Hitler alatt.

A pragmatizmust is azonban a keresztényi integrációból vezették le. Meg persze hatalmi szempontok is szóltak mellette, elvégre 1949-ben, amikor a CDU bekerült a bonni parlamentbe – fej-fej mellett végezve a szociáldemokraták (SPD) mellett –, még számos más jobboldali párt ült szintén ott.

Konrad Adenauer, aki egyetlen szavazatnyi többséggel lett 1949-ben kancellár, ezen jobboldali pártokat is be akarta húzni a CDU-ba, amely persze egyrészről ahhoz vezetett, hogy a kezdeti, határozottan keresztény és szociális arcél kicsit jobbosabb lett, másrészről viszont a CDU egésze ettől még nem lett radikális, egyszerűen sikeresen lefedte a jobboldal egészét, amivel a szélsőjobb újbóli megjelenését is megakadályozta. Nem véletlen, hogy az AfD 2017-es parlamenti megjelenéséig utóljára az 1950-es években volt csak a CDU-tól jobbrább álló párt – az akkori Német Párt (DP) képében – a német parlamentben.

Ha a CDU hatalompolitikai pragmatizmusát kell méltatni, elég annyit írni, hogy az 1949 utáni NSZK eddigi nyolc kancellárjából ötöt a CDU adott, és az eddigi 19 szövetségi választásból tizenhatot (a CSU-val közösen) megnyert.

Azonban a CDU a hatalmat tényleg nem csak a hatalom megtartására használta. A CDU ötvenegy éves kormányzati idejének köszönhető, hogy a német jobboldal nem is jobbról, hanem a centrumból határozza meg magát; Németország (kezdetben annak csak nyugati fele) egyértelműen elköteleződött a nyugati, euroatlanti integráció mellett (a rajnai Adenauernek az NSZK nyugati orientációja még az újraegyesülésnél is fontosabb volt).

Ha Németországot 1945 (1949) után nem Adenauer és ez a katolikus gyökerű szellemiségi indítja be, hanem az USA-val és a piacgazdasággal szemben egyaránt bizalmatlan szociáldemokrácia, nem sikerült volna Németországot lehorgonyozni a nyugati világban. Adenauer, aki kölni katolikusként eleve irtózott a keleti végektől és eszméktől, pontosan tudta, hogy bármiféle társadalmi megújulás alapfeltétele nem is a személyi tisztogatás (amely Adenauer alatt tényleg nem történt meg), hanem azon német különutasság feladása, amely szerint Németország valahol az angolszász és az orosz világ között lenne, akár – amint az az SPD-nél a mai napig érezhető – nagyobb szimpátiával az utóbbi felé.

Adenauernak nem volt kérdéses, hogy a nyugatnémeteknek a civilizált népek, a franciák, a britek, az amerikaiak mellett van a helyük – a keleti barbársággal és annak akkori megnyilvánulásával, a kommunizmussal szemben.

A német szociáldemokrácia – megérdemelten – már rég elvesztette ezt a szerepét, a Zöldek pedig – noha százalékosan már akár néppártnak is lennének tekinthetőek – nem tudtak annyira minden társadalmi réteg felé kinyitni (azaz még mindig inkább az urbánus, fiatalabb, tanultabb rétegek pártja), ahogy az a CDU-nak a mai napig sikerült.

Ettől függetlenül a CDU pénteki 75. születésnapján is elhangzott – nem utolsósorban magától a már lemondott, de még hivatalban lévő pártelnöktől, Annegrett Kramp-Karrenbauertól –, hogy a 21. század néppártiságába más rétegeket is be kell vonni. A CDU-ban még mindig nincs elég nő, a párt a fiatalok és a városiak között jelentős lemaradásban van a Zöldekhez képest,

Mindehhez jön az is, hogy ma már a kereszténység sem olyan erős kötőerő: épp minapi hír, hogy csak tavaly több, mint félmillió német lépett ki hivatalosan is a katolikus vagy evangélikus egyházból.

Mindazonáltal az, hogy a német politikát a kompromisszumkeresés, a középről politizálás, a magas erkölcsi felelősségérzet (amely talán egyetlen más európai ország politikai elitjénél sincs meg ennyire egyértelműen) határozza meg, nagyban köszönhető annak, hogy

Ennyiben a kommunista Die Linke és a szélsőjobboldali AfD kivételével ma valamennyi német párt, amely egymással gond nélkül különféle felállásokban koalíciókat tud kötni, ezen emberkép elkötelezettjeként – így kicsit talán: a CDU szükségszerű szövetségeseiként – jelenik meg.

Ha Techet Pétertől olvasnál több cikket, ide kattints!

NYITÓKÉP: 1953-as CDU-plakát / Wikipedia