Az a politikai család, ahová a Fidesz a Néppártból lassan, de egyre biztosabban távozva törekszik, az összes közül a legkevésbé alkalmas a magyar nemzeti érdekek képviseletére. Nézzük csak meg, hogyan szavaztak a Minority Safepackről.

Aki góréként lop, sikkaszt, csal, az egy ideig utána nem lehet góré – szól az általános elv. És ez az, amit most a sarokba hajított az ügyészség Hajdú Péter kedvéért.

Orbánnak két és fél hét alatt sikerült szembe kerülnie az Unió – éppen költségvetési ügyekben sokszor ellenérdekelt - gazdagabb és szegényebb országaival egyaránt, szétbarmolnia a V4-eket, és végül kettétörnie a Varsó-Budapest tengelyt is.

Már huszonévesen földöntúli magasságba emelkedett, nemhogy riválisa nem volt, de még egy kategóriába se soroltak vele senkit. Élő legenda volt. Mármint tényleg, igazi. Nem csak úgy, ahogy ma rámondjuk minden celebre, ha elmúlt negyven éves.

A horvát-szerb háborút még érteni véltük: a baráti kis nép a szabadságharcát vívja az erőszakos, barbár elnyomókkal szemben. Aztán jött Bosznia. Az már egészen más volt. Azt nem értettük.

Ameddig csupán a jó termésért a földesúrnak hálálkodó, vagy ebben is az ő hasznát átkozó jobbágyok mentalitásával tudunk hozzáállni nemzeti sikereinkhez, addig soha nem leszünk öntudatos polgárai a hazának.

Grafikonokat, térképeket, táblázatokat bogarászunk, vadul pörgetjük a percről percre tudósításokat – várjuk, hogy kiderüljön az amerikai elnökválasztás nyertese. Pedig az már sajnos rég megvan: az identitástálib politika.

A tét ma már nem az, hogy mi fér bele a szólásszabadságba – hanem az, hogy ez a fogalom egyáltalán túléli-e ezt az évtizedet?

Ideje lenne az értelmiségnek is felzárkózni ahhoz az intellektuális tempóhoz, amit a melósok diktálnak. Mert egyelőre úgy tűnik, csúnyán le vannak maradva.

Ha az ellenzék ajánlata ugyanúgy a bolsevista politikai logika és a morális határok cseppfolyósítása lesz, akkor miért ne választanák az emberek azokat, akiktől ezt már egy évtizede megszokták?