Hogy áll a szélsőjobbal a német szurkolói világ?

Magyarországról szeretjük azt hinni, hogy a németországi lelátókon már minden vécé gendersemleges és a másik elfogadása a fő szempont, de a valóság egész máshol van.

Lassan kénytelenek vagyunk hozzászokni, hogy a magyar válogatott nemzetközi meccsei után a magyar lelátók helyzete is beleesik abba a kultúrharcos félreértésbe, ami szerint Magyarország tulajdonképpen a focipályán és a pálya köré épített stadionokban harcol a ránkerőltetni kívánt nyugati világrend ellen. Ebben az elképzelt harcban kicsit mindenki hülye:

ahogy a magyar szurkolók sem agyatlan nácik úgy általában véve, úgy az épp a kormánypárt által kipécézett főellenségek sem européer úriemberek, akik évente egyszer mennek ki az utcára hangoskodni, az is a Pride.

Az, hogy az aktuálpolitika jelen van a lelátókon, ettől függetlenül nem olyan különlegesen nagy meglepetés, még a mainstream sajtóban pozitív példaként jellemzett országokban is a világ legtermészetesebb dolga, hogy egész más tétje van annak, ha Európában valahogy összekerül mondjuk a nagyon baloldali gyökerű skót Celtic és a nagyon jobboldali olasz Lazio. A keleti blokk azért speciális, mert itt Görögországot leszámítva tulajdonképpen történelmi sajátosságok miatt lett inkább jobboldali szinte minden lelátó, de például az egész szurkolói mozgalom ősatyjának mondható Olaszországban kifejezetten balos gyökerei vannak az egésznek és csak az 1990-es években vették észre a helyi fasiszták utódszervezetei, mekkora potenciál rejlik az útkereső és lázadó fiatal szurkolók beszervezésében.

Németország helyzete több dologért izgalmas: egyrészt azért, mert a 2021-es Eb-re, főleg a kormány produkciója miatt, a végül legendás meccsé vált magyar válogatott elleni 2-2-nek már bármiféle túlzás nélkül csak és kizárólag a kultúrharc volt a felvezetője javasolt szivárványos stadionnal Münchenben, állítólagos provokációkkal mindkét oldalról, és persze a menetrendszerűen semmit nem értő cikkek sokaságával. Másrészt szeptemberben újra Németországba utazik a magyar válogatott focizni és velük 1-2 ezer magyar szurkoló. Ezért is talán itt az ideje kicsit foglalkozni a német valósággal.

Willkommenskultur, PC-terror?

Aki kint volt júniusban a magyar válogatott Németország elleni meccsén, annak gyorsan feltűnhetett, hogy a vendégszektorba érkezett nagyjából 800 német nem az a szirvárványzászlós, elfajzott, feslett és genderlobbista társaság volt, mint amiről már egy éve hallunk. Ezek az emberek német zászlókkal érkeztek (nyilván nem annyira meglepő a német válogatott meccsén), a zászlók egy részére pedig a jól ismert fraktur névre hallgató betűtípussal voltak írva mindenféle városnevek és évszámok. Ez a betűtípus a nemzetközi neonáci szcéna egyik kedvence, hiszen bár történelmi német betűtípusról van szó, és ezért nem is lenne értelme hozzányúlni, főleg a náci Németország használta nagyon büszkén és tudatosan. 

Értelemszerűen egy betűtípus használata még nem akkora ügy, ami miatt meg kéne mozdulnia a FARE-nek, de a német válogatott utazótáboráról már többször is kiderült, hogy nincs túl nagy átfedésben azzal a képpel, amit Németország szeretne magáról festeni: 2017-ben Csehországban egy Csehország-Németország meccsen okozott botrányt, hogy páran csoportban siegheileztek, illetve egy náci kötődésű indulót énekeltek a vendégszurkolók, de a 2016-os franciaországi Európa-bajnokságon is volt belőle némi botrány, hogy páran a Reichskriegsflagge zászlójával pózoltak az utcán (birodalmi háborús zászló). Hogy mennyire él a Willkommenskultur ténylegesen Németországban, arról pedig főleg Mesut Özil tudna mesélni (az egész európai politikai változásokat szimbolizáló történetéről írt cikkünket ide kattintva akár el is olvashatod).

Érdekes kérdés Magyarországról, hogy ha ott is vannak bajok a lelátói szélsőjobbal, akkor mégis miért nem zeng ettől a sajtó? Erre viszonylag egyszerű a válasz: valójában tulajdonképpen Magyarországon és Lengyelországon kívül alig van nemzeti válogatott, aminek létezik szervezett szurkolói csoportja (sokáig amúgy Magyarországnak sem létezett, a 2009-ben alakult Carpathian Brigade előtt esetlegesen jelentek meg különböző csoportok válogatott meccseken, a mindennapi ellentétek félretevése pedig fel sem merült), Németországban (és méginkább Olaszországban, csak hogy az említett társaságoknál maradjunk) az elsődleges szurkolói identitás a klubokat jelenti.

Utazni mint látjuk, inkább Eb-re és világbajnokságra szeretnek az emberek, a Nemzetek Ligájáért nem őrültek meg nyáron a németek.

Aki mégis, az sokszor már az a réteg, aki Németországban egyszerűen nem is mehet meccsre: a legtöbbjük ki van tiltva német bajnokikról és a válogatott meccseiről is, nagyjából úgy, mint ahogy sokáig az angolok is azért szerettek külföldre utazni, mert ott még bemehettek a stadionokba is. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Puskás Arénában például 800 neonáci volt ott.

A stadionból kitiltott réteg már persze csak a legsúlyosabb társaság: a klubfociban továbbra is könnyedén kerül elő a németek radikális jobboldali része, bár jellemzően nem a Bundesligában. Ennek amúgy főleg kulturális okai vannak: Németország kulturálisan valóban megosztott, az egykori NDK csapatai tulajdonképpen egytől egyig a másod- de méginkább a harmadosztályban vitézkednek olyan nézőszámokkal, amiket a világ legtöbb elsőosztálya is irigykedve néz. A foci gyenge a keletnémeteknél, a szélsőjobb viszont erős:

az AfD párt fellegvárai is egytől egyig a keleti részen helyezkednek el, ahol bár valamivel jobban sikerült a rendszerváltás, mint Magyarországon, a csalódottságot, elértéktelenedést és szamárpadba ültetést hasonlóan nehezen viselik, mint a többi közép- és kelet-európai társadalom.

Huligánok, nácik, rasszisták

Az olyan klubok, mint a Dynamo Dresden, az Energie Cottbus vagy a Chemnitz FC az alsóbb ligákban némi nosztalgiát kaphatnak abból az időből, amikor még a keletnémetek valakiknek számítottak (a színtérre jellemző ellentmondások egyike persze, hogy ez épp a gyűlölt előző rendszerben volt). Ezeket a lelátókat annyira ellepték a radikális jobboldali csoportok, hogy a Chemnitz FC-nél több alkalmazott is felmondott, amikor 2019-ben háromperces néma csenddel emlékeztek a rákban elhunyt Thomas Hallerre.

Haller nemcsak régi szurkoló volt, nemcsak a biztonsági szolgálatot szervezte a stadionban, hanem mellette alapítója is volt a HooNaRa nevű csoportnak, aminek céljáról mindent elmond a név kibontása: Hooligans, Nazis, Racists. 

A Chemnitz egyébként különösen súlyos eset Németországban: olyat már hallottunk máshol is, hogy egyes körök zsidó disznónak nevezik a klubjuk tulaját, de a klub csatárát, Daniel Frahnt rendszeresen azzal éltették, hogy ő legalább nem néger. Frahn egészen megdöbbentő módon nagyon örült a klub ultráinak, és többször is támogatásáról biztosította a vállaltan szélsőjobbos csoportokat 2019-ig.

Amikor emiatt a klub edzője eltávolította az azóta már a negyedosztályban focizó Frahnt mondván, nem tud vele így együtt dolgozni, ugyanis félelmetes embernek tartja. 

A német futballközeg ettől függetlenül továbbra is látványosan próbálja megoldani a helyzetet, Dortmundban például úgy tűnik, sikerült elérni, hogy a vállalhatatlan radikalizmus úgy tűnjön el, hogy a fanatizmus megmaradjon. Az persze itt is örök kérdés marad, mennyire lehet ezt tényleg eltüntetni kifejezetten a lelátókról: az ugyanis bizonyos szinten a társadalom leképzése is, a radikális ideológiák pedig jellemzően akkor kerülnek elő látványosabban, amikor épp sokan érzik úgy, hogy a rendszer áldozatai. És persze csak azért, mert úgy érzik, nem áll be mögéjük büszkén a kormányuk is.

FORRÁSOK: Fair Observer, AA, Deutsche Welle

KIEMELT KÉP: Ultras-Tifo / Youtube