Ebben a könyvben az a legkevésbé nyomasztó, hogy a narrátor rendszeresen leszopja magát

Autofikció vagy sem? – merülhetne fel a kérdés Bartók Imre új, nyomasztó atmoszférájú regénye kapcsán. Aztán jön az autofelláció, és mindent megmagyaráz.

Mindig gyanús, ha egy könyvajánló a könyv fizikai példányának aspektusait kezdi el dicsérgetni, mert kit érdekel igazából, hogy néz ki a könyv, a lényeg az, hogy mi van benne. Mégis.

Amikor megláttam Bartók Imre legutóbbi, tavaly ősszel a Jelenkornál megjelent könyvének borítóját, azonnal beleszerettem: a lengyel szürrealista festő, Zdzisław Beksiński egy képe látható rajta, amit az Istennek sem találok meg az interneten, de a lényeg látható a cikk nyitóképén. A gusztusosan kinéző könyvek akkor is tudnak vonzani, ha alapvetően annyira nem érdekelnek, de ennek még a címe is jó, és hát Bartók Imréről is hallottam már, sőt, könyvét is olvastam,

meg is írtam, mennyire megijesztett úgy hat évvel ezelőtt.

A Jerikó épül című sokszázoldalas munkáját – amely terítékre kerül a Lovak a folyóban című regényében – viszont pont nem, pedig ott volt még a budapesti íróasztalomon nagyon sokáig. És ezzel be is léptem az új regény metaterébe, hiszen annak központi cselekménye egy szakmájában és magánéletében is bukott író körül bonyolódik, aki megírta élete főművét, a vaskos Jerikó című regényt, ami aztán senkit sem érdekelt.

Ebből az alaphelyzetből bomlik ki a valami rémálomszerű, szürreális cselekményféle, ami nyomokban kozmikus horrort és krimit is tartalmaz, emellett egy jó adag kritikát az irodalmi establishment és fősodor irányába; remek mondatokat; számos érdekes eszmefuttatást művészetről, alkotásról és lovakról,

valamint néhány jelenetet, ahol főszereplőnk egészen egyértelműnek tűnő allegóriaként leszopja magát.

Mindekörül szép körkörösen, labirintusszerűen épül fel egyfajta motívumrendszer és atmoszféra, ami valami egészen baljós és nyomasztó, amiben – gondolva az előző általam olvasott könyvre, és a Jerikó épül első 3,5 oldalára, amit olvastam – Bartók egyébként mester.

Egy pillanatig sem akarom azt a benyomást kelteni, hogy én Bartók Imre regényéről bármi érvényeset fogok mondani, hiszen továbbra is igaz, amit Krasznahorkai kapcsán írtam, miszerint én legfeljebb átutazó vagyok, ha kortárs magyar szépirodalomról van szó – bár akkor, megjegyzem, óvatosan megfogalmazott véleményemhez hasonlóakat láttam visszaköszönni a professzionálisabb kritikákban.

Arról szeretnék inkább beszélni, hogy miért érdekes Bartók Imre munkássága számomra akkor, ha az általa megidézett zsánerirodalmi hagyományok felől érkezve olvasom.

Emberek a mélyvízben

Nem is olvasás közben, hanem a molyos értékeléseket és egyéb blogposztokat tallózva jöttem rá ugyanis, hogy nekem valószínűleg a legnagyobb kínom ezzel a könyvvel kapcsolatban – amit végig érdeklődve olvastam, és remek szövegnek tartok – az, hogy én akarva-akaratlanul is ebből az irányból érkezek ehhez a könyvhöz.

A közmegegyezés szerint ugyanis ez a könyv arról szól, hogy nyomorult írónk – aki maga sem kifejezetten jófej egyébként, de nem is kell annak lennie – fokozatosan megőrül. És ez az értelmezés, bár teljes mértékben adja magát, nekem meg sem fordult a fejemben. Állj, nem mondok igazat. Nyilván megfordult a fejemben, de úgy vagyok vele: ha ez lenne a szöveg szervezőereje, én csalódott lennék.

Ez viszont semmiképpen sem hibája a könyvnek, egyszerűen csak arról van szó, hogy

Bartók Imre szövegének bizonyos, az én szemszögemből látszó hiányai remekül körberajzolják az én olvasói igényeimet.

Ilyenkor tudatosul bennem, hogy én bizony azt szeretem, hogy ha megjelenik egy nyomozó, az nyomoz, és ha van egy bűntény, annak van megfejtése; illetve azt is szeretem, ha egy szöveg spekulatív/fantasztikus elemei nem szimplán csak lógnak a levegőben, hanem van egyfajta belső logikájuk, és ez a belső logika nem az, hogy valaki megőrült vagy álmodik, hanem a világépítés koherens módon alapozódik egy – vagy több egybefüggő – spekulatív ötletre.

A szépirodalomban gyakran van ez, hogy írónk kezébe fogott valami szeretett futurológiai könyvet gyerekkorából, és rájön, hogy ő akkor most sci-fit akar írni;

vagy megérkezik a Sok Díjjal Rendelkező Komoly Író, aki új magasságokba emeli a krimi műfaját, zsenijével mintegy megnemesíti a műfajt. Ilyesmi.

Szerencsére Bartók Imrénél szó sincs ilyesmiről, egyáltalán nem merül fel az az igény, hogy ő most elképesztően művészi fénytörésben mutassa be nekünk a kozmikus horrort, egyszerűen az történik, hogy olyan alapvető művészetfilozófiai, illetve egzisztenciális dilemmák foglalkoztatják (az alkotás, az őrület, az ismeretlen), amelyek egyébként kifejezetten rokoníthatóak azokkal a kozmikushorror-szerzőkkel, akiket alkalmanként intertextualizál is ez a könyv. Szóval (néha) ugyanarról beszél, de amennyire én érzékeltem, nem akarja másolni, kifigurázni, kifordítani, felemelni stb. a formulákat, amelyek a műfaj – akármelyik műfaj – sajátjai. És ez így van jól.

És akkor most leszopom magam

Mindezek mellett meg kell említenem, hogy nagyon szórakoztató és összezavaró, ahogy Bartók Imre gyakorlatilag az első oldalaktól kezdve összemossa a fikciót a valósággal. Mint említettem, a könyvben szereplő író bukott könyve a Jerikó nevet viseli, míg Bartók Imre sokak szerint zseniális, de a kellő figyelmet talán meg nem kapó (?) előző könyve a Jerikó épül címet viseli.

Adná magát, hogy innentől ezt valamiféle autofikcióként olvassuk, de szerencsére számos dolog elbizonytalaníthat ebben bennünket,

első körben például a már említett, tkp. paródiába hajló önleszopás, amit a könyvben is szép idegen nevén autofellációnak hívnak – autofikció és autofelláció, a szavak közelsége miatt már-már arra gondolhatunk, és én gondolok is rá, hogy ez a könyv nem utolsósorban óriási trollkodás Bartók Imre részéről.

Nekem, ha már fantasztikus kötetként vagy krimiként nem tudom olvasni, könnyebb lenne így értelmeznem: egy nagyon jól és igényesen megírt trollkodásként,

ami egyébként egészen odáig elmegy, hogy fiktív vagy nem fiktív narrátorunk elkezdi kvázi ajánlani saját korábbi könyveit, amiket részben jól össze tudunk párosítani Bartók korábbi regényeivel.

Például: „egy rejtőzködő sorozatgyilkosokról szóló regény, amelynek fogadtatását döntően befolyásolta, hogy egyetlen olvasójának sem tűnt fel, szereplői történetesen valódi sorozatgyilkosok (igaz, utólag ez talán nem is feltétlenül akkora baj)” – aminek kapcsán a Láttam a ködnek országátra asszociáltam (lehet tévesen, rég olvastam), kedvem is támadt rögtön újraolvasni a könyvet. Hozzáértőbbek szerint nem egyszer hosszú részek is vannak átemelve a szövegbe előző könyvekből: kicsit olyan ez, mintha a Lovak a Marvel-univerzum mintájára felépülő Bartók-univerzum Avengerse lenne.

De ha már elkezdtem kutakodni a könyvben az idézet után, iderakom a kedvenc mondatomat is:

„A száj temető, a nyelv mauzóleuma, nem véletlenül látom ilyennek anyám száját is, amely benyomást csak erősíti, amikor új fogakra kér tőlem kölcsönt.” There’s a lot to unpack here, szokás mondani angolul.

Ezt viszont meghagyom azoknak, akik értenek hozzá, én megelégszem annyival, hogy egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam Bartóknak ezt a könyvét, mert bár viszonylag olvasmányos, mégis intellektuális kihívás volt; mert csomót gugliztam hozzá, és mert egyszerűen jó érdekesen gondolkodó emberek szövegeit olvasni – Bartók kritikáit is különösen szoktam élvezni. Szóval ennyi.

Ja, és még valami. Említettem már, hogy a Láttam a ködnek országát pár éve ténylegesen megijesztett. Most is történt ilyesmi. Épp egy hosszú, lovakról szóló, eléggé para fejtegetést olvastam Győrben a 11-es buszon ülve – a busz önmagában is kicsit félelmetes hely, főleg felnőttként újra elkezdeni buszozni azon a járaton, amin a fél gyerekkorod töltötted, de elkalandozok –, szóval a para lovas részt olvastam, majd felnéztem, mert még mindig fel kell néznem, hogy a panelrengeteg melyik részén járunk éppen, nehogy rossz helyen szálljak le, és akit először megláttam, az egy lovaglónadrágot és -csizmát viselő, kobakot szorongató lány volt.

Bartók Imre bemászik az agyadba és nem megy el.

Olvasnál valami jót? Könyves Kálmán segít!