Angela Merkeltől a neonácikig minden előkerül Krasznahorkai László új regényében

Szerző: Pintér Bence
2021.02.21. 08:05

„A remény hiba” – ez az egyik mondat Krasznahorkai László váratlanul kiadott új nagyregényéből. A másik mondat 432 oldalon keresztül tart, és mélyre visz minket egy félig-meddig fiktív keletnémet kisváros életén keresztül valamibe. Hogy mibe? Jó kérdés! Teljesen szakszerűtlen ajánló a most megjelent Herscht 07769-ről.

Angela Merkeltől a neonácikig minden előkerül Krasznahorkai László új regényében

Több okot is fel tudok sorolni, amiért nem én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy ajánlót írjak Krasznahorkai László legújabb – és a Báró Wenckheim hazatér óta leghosszabb, 432 oldalas – elbeszéléséről. Beszéljünk először ezekről.

Az egyik az, hogy elvétve olvasok kortársnak mondható, akár magyar, akár külföldi szépirodalmat, tehát a mű tágabb kontextusáról, ha van neki ilyen, nem tudok számot adni. Másrészről pedig soha semmit nem olvastam Krasznahorkai Lászlótól, tehát a mű szűkebb kontextusáról, az életműben való elhelyezésről sem tudok hitelesen számot adni.

Miért is fogadtam el akkor az előzetes olvasópéldányt a kiadótól? Az egyik ok az, hogy teljesen meglepett, hogy engem is voltak kedvesek megkeresni vele, hiszen egyrészt ugye nem az én terepem a könyv, másrészt az előző, Magvetőtől recenzióba elkért könyvről, A hobbit illusztrált verziójáról sem írtam meg azt a cikket, amit terveztem. (Arról szól, és egyszer majd meg is írom, hogy fel lehet-e olvasni egy ötévesnek ezt a könyvet. TLDR: fel lehet, élvezi.)

Másrészt pedig vallom, hogy néha éppen a teljes járatlanság, a szűz szem adhat hozzá valamit egy mű értékeléséhez. Bizonyára születnek majd erről a könyvről sokkal szakavatottabb kritikák és ajánlók tehát. De biztos egy olyan sem lesz, ami ilyen direkt módon felteszi a kérdést:

hogy jön össze a keletnémet Forrest Gump, a neonácik, a farkasok, a fizika, Johann Sebastian Bach és Angela Merkel egy regénybe?

Mondjuk nehéz is erre válaszolni

Krasznahorkai Lászlóról azért perifériás tudással csak rendelkezik a még oly műveletlen olvasó is, mint én, és így tudom, hogy nagyon szereti a hosszú, hosszú, végtelenbe nyúló mondatokat; így is meglepő, hogy legújabb elbeszélése, a Herscht 07769 egészen konkrétan egy mondat. Ami rögtön nem igaz, hiszen nyilván több mondat van, egészen konkrétan tudod, hogy hova lehetne – még inkább: kéne – pontot rakni. De. Ott. Jön. Egy. Vessző,

és folyik az egész tovább, és lesz belőle egy nagy, hömpölygő szövegfolyam,

amiben annak ellenére képes voltam alaposan elmerülni, hogy a végére sem értettem meg, mi lehetett  a szerző szándéka azzal, hogy elmeséli ezt a történetet. Gyakran vagyok így szépirodalmi művekkel, miszerint: elolvasom őket, megállapítom, hogy az adott szerző mestere a magyar/angol nyelvnek, tényleg csodálatosan ír, azt viszont már kevésbé sikerül megértenem, hogy minek.

A Herscht 07769 úgy indul, hogy címszereplőnk, az árvaként egy neonáci falmosó által örökbefogadott, herkulesi termetű, de jámbor Florian Herscht levelet ír Angela Merkelnek, mivel a délutáni iskolában kétszer is végighallgatott egy fizikai témájú előadássorozatot, és meggyőzdésévé vált, hogy az univerzum bármelyik pillanatban megszűnhet. És amíg a kancellárasszony válaszára vár, megismerjük a keletnémet kisvárost, ahol él, és a többnyire lehangoló embereket, akikkel érintkezik, és akiknek gyakran segít: a neonáci főnökét, a többi neonácit, a fizikatanárt, az ő szomszédasszonyait, a kocsmárosnét, a könyvtáros asszonyt, a panziótulajdonost, a benzinkút migráns működtetőit, és a többit.

Türingia, és így a kissé egyszerű Florian Herscht közönséges mindennapjait azonban megzavarják: valaki elkezd graffitiket felfújni Johann Sebastian Bach emlékhelyeire a környéken, aztán egyre furcsább és furcsább dolgok történnek, annyira, hogy úgy érzem, minimum egy újraolvasás kéne ahhoz, hogy pontosan összerakhassam az események láncolatát,

amelyek oda vezetnek, hogy az imént felsorolt egyszerű türingiai emberek nagyrészt halottak lesznek a regény végére.

Mondhattam volna, hogy spoiler alert, de ez nem az a regény, ahol le lehet lőni a poént. Ez nem az a regény, ahol előrelapozol az utolsó fejezethez, és akkor bármi is kiderül, persze, hiszen azok nem a szépirodalmi elbeszélések szoktak lenni, mégis meglepő, amikor kicsit elkezdesz unatkozni, és lapozgatni kezdenél, akkor egy mellékmondatban meghal egy fontosabbnak tűnő mellékszereplő.

A remény hiba

Az egy mondatba ömlesztett, megszakítatlan szövegfolyam ilyen szempontból egyfajta menekülés is a szerző részéről, hiszen az olvasó egyszerűen nem tud benne előreugrani, nem tud benne valójában tájékozódni sem, és érzésre tényleg olyan, mint valami zenei mű, ahogyan azt a fülszöveg is említi, visszatérő motívumokkal.

Azt a kódfejtőkre hagyom, hogy az egyes (németül) beszélő neveket felfejtsék. A címben található számsorral egyébként tettem egy kísérletet, miután a regényben többször hangsúlyosan előkerül a 88-as szám és az egyik népszerű bajuszos diktátor kapcsolata, és azt hittem, hogy lesz valami okosság, de mind a német, mind az angol, mind a magyar ábécét használva fals eredményekre jutottam, mire aztán rájöttem, hogy a 07768 az egy valódi irányítószám, a thüringiai Kahlaé, ahol a regény Kanajához hasonlóan van egy porcelángyár. Szóval nagy rejtély itt sem akadt végül.

Azt, hogy mindemellett miről szól ez a regény, az számomra valójában rejtély maradt,

persze az is lehet az appealje egy ilyen szövegnek, hogy valójában nem is szól semmiről, csak a nagybetűs Életről – nem hiszem, hogy erről lenne szó.

De nekem mind a témák, mind az események felől hangsúlyos mondanivaló vagy értelmezhető jellemfejlődés nélkül maradt a történet, aminek a vége át is csapott valamiféle furcsa és váratlan thrillerbe.

A végén ugyanott vagyok, ahol lenni szoktam szépirodalmi művek esetén: elmerültem abban a súlyosan lehangoló miliőben, amit a szerző megteremtett, és sok mindenen elgondolkoztam a kisvárosi közöny, Johann Sebastian Bach, a magasfizika, a farkasok és a neonácik mentén. És egyre többet jár a fejemben az elbeszélés mottója, egy rövid mondat, ami gyakorlatilag kis kulcs lehet a regény óriásmondatához: „A remény hiba.” Egyre többször kapom magam azon, hogy én is így gondolom.

Izgatottan várom mindeközben, hogy nálamnál avatottabb kezek elhelyezzék ezt a regényt az életműben. Bár lehet, hogy a remény itt is csak hiba.

Olvasnál valami jót? Könyves Kálmán segít!

Pintér Bence
Pintér Bence az Azonnali megbízott főszerkesztője

Nappal újságíró a győri Ugytudjuknál; éjszaka fantasztikus irodalomról író blogger.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek