„Kedvezményezett zsidó” – így akartak Horthyék nemzeti közvéleményt csinálni

Mit árul el egy antiszemita miniszter naplója a világháború alatti sajtóról és a közgondolkodásról?

A második zsidótörvény  (1939. évi IV. tc.) után megalakult Országos Magyar Sajtókamara (OMS) dicstelen története 1939. június 23-án kezdődött, és öt év múlva, 1944 őszén már véget is ért.

Ha úgy vesszük, rövid közjáték volt csupán a magyar sajtó közel két és fél évszázados történetében. Ezt tükrözi, hogy 2016-ban megjelent történeti munkájában (A magyar sajtó és újságírás története a kezdetektől a rendszerváltásig) Buzinkay Géza is csak viszonylag röviden foglalkozik vele.

Ismeretes, hogy az OMS elnökét, Kolosváry-Borcsa Mihályt a Népbíróság 1946-ban halálra ítélte, főtitkárát, Gáspár Jenőt pedig tíz évi börtönre ítélték és csak 1955-ben szabadult.

Mindkettőjük ellen az volt a legfőbb, bizonyított vád, hogy 1941-től eljuttatták a honvédség kiegészítő parancsnokságának a kamarába felvételüket kérő, de visszautasított zsidó újságírók adatait, akiket ezek után soron kívül munkaszolgálatra hívtak be. Majd  a német megszállás után, 1944 áprilisában a sajtókamara vezetői kiadták a politikai rendőrség számára ötvennégy zsidó újságíró névsorát, akik közül harmincötöt elhurcoltak. Megjegyzendő, hogy

1939-től kezdve újságban csak az publikálhatott, aki az OMS tagja volt.

A felvételre jelentkezőket a következő kategóriákba sorolták: nem zsidó, korlátozott zsidó, zsidó, és kedvezményezett zsidó.   

1939 és 1944 között a magyar társadalmat átitatta a radikális nacionalizmus és az antiszemitizmus, a kilátástalan háborúba sodródó országban fellazultak az erkölcsi normák, és a kortársak többsége passzívan tudomásul vette a holokausztot, a modern magyar történelem legsúlyosabb kollektív tragédiáját.

Ebben az OMS mint a magyar sajtó totális ellenőrzésére létrehozott szervezet meghatározó szerepet játszott, és ez a bűne még nagyobb volt annál, mint hogy tisztségviselői a halálba küldték pályatársaikat.

Hogyan hatott a korabeli közvéleményre az Est konszern lapjainak (Pesti Napló, Magyarország, Est) felszámolása, és zsidó, illetve zsidó származású újságírók eltiltása foglalkozásuk gyakorlásától?

Hogyan jött lére, s vált szinte egyeduralkodóvá 1941. június 22-e, a Szovjetunió elleni német támadás megindulása után a politikus számára hivatkozási alapot nyújtó „nemzeti közvélemény”, melynek kialakítása és megszilárdítása az OMS legfontosabb törekvése volt? Miért nem volt fogékony a korabeli magyar társadalom a katasztrófába vezető hivatalos politika reális érvekre alapozott ellenzéki bírálatára, melyet a náci Németországgal szövetséges országokban egyedülálló módon megjelenő lapok (a Népszava, a Magyar Nemzet, a Pesti Hírlap) a háborús cenzúra viszonyai között, de mégiscsak közvetítettek?

Miniszter a frontvonalban

Egyedülállóan fontos dokumentum e kérdések megválaszolására Zsindely Ferenc (nyitóképünkön) 1941. február 25-e és 1946. március 9-e között írt naplója, mely Miniszter a frontvonalban jelent meg a közelmúltban, Szekér Nóra gondozásában és előszavával.

Zsindely ugyanis nem utólagos, a saját pályáját igazoló visszaemlékezést írt, mint a korszak számos közéleti személyisége, hanem naplót, vagyis az aznapi politikai eseményekre reagált, a világnézete és politikai felfogása szerint.

Nem volt jelentős, önállóan gondolkodó politikus, sokkal tisztábban látott a felesége, az önálló művészként is figyelemre méltó Tüdős Klára, aki a kritikus 1944-es esztendőben megóvta attól, hogy az április 15-én államtitkári címmel felruházott, kormánybiztossá kinevezett Kolosváry-Borcsához hasonlóan a Népbíróság előtt kelljen felelni a tetteiért. Erre komoly esélye volt, hiszen a Miniszterelnökség sajtóügyekért is felelős államtitkáraként szoros kapcsolatban állt a sajtókamarával, nemcsak Teleki Pál, de Bárdossy László miniszterelnöksége alatt is. (Kállay Miklós távolította el ebből a pozícióból: úgy, hogy „felfelé buktatta”, kereskedelemügyi miniszterré nevezte ki.)

Zsindely Ferenc, ahogy naplójának kiadója jellemzi, „a Horthy-korszak főtisztviselőjének prototípusa: köznemesi származású jogász, első világháborús tüzértiszt, antibolsevik, németbarát és antiszemita”.

Naplója tükrözi a „keresztény-nemzeti középosztály” felfogását Hitlerről és a zsidókérdésről, melyet a nagy példányszámban megjelenő újságok (mindenekelőtt a Kolosváry-Borcsa által szerkesztett, kormánypárti Függetlenség című napilap, Maróthy Károly nyilas szellemű, sikeres bulvárlapja, a Pesti Újság és Imrédy Béla sajtója) népszerűsített és „gyökereztetett meg” a közvéleményben.

Eszerint a náci Németország a Szovjetunió megtámadása után „erkölcsi alapra” helyezkedett, vagyis az „európai civilizáció védelmében” lépett fel, így Magyarországnak nincs más választása, mint hogy feltétel nélkül kitartson mellette.

Zsindely láthatóan egyetértett a hasonló hátterű Kolosváry-Borcsával, aki A zsidókérdés magyarországi irodalma című munkájának 1943-as kiadásában kijelentette, hogy célja „a zsidóság teljes disszimilációja és kiküszöbölése a nemzet testéből. Ez azonban már a jelen, amelyben küzdve és reménykedve élünk, vállalva az új világháború terhét és kockázatát, amit a zsidóság zúdított az emberségre európai pozíciójának visszaszerzése céljából.”     

Zsindely majdnem a nyilas kormány tagja, felesége végül a „Világ igaza” lett

A „nemzeti közvélemény” kialakulása tudatos munka eredménye volt,

ahogy ezt a Magyar Sajtó (az OMS folyóirata) 1940. március 14-i számában Z. Szabó László kifejtette az Új közvélemény felé című írásában.

„A toll építő és nevelő munkása akkor fejthet ki hatásos munkát, ha nem társadalmi rétegek kívánsága szerint szolgálja a közvéleményt, nem jelszavak szolgájává teszi a tömegek akcióképességét, hanem lenyúl az ősibe, a faj lelkébe, elvezet a szellemi értékek gyűjtéséhez, a faj millióit gondolkozásra képesíti, értelmi síkon indít harcot a lelkek bevételéért a faji jellemvonások kihangsúlyozott figyelembevételével hozza meg ítéleteit. Minden nemzetnek, minden népnek megvan a maga kollektív jellemvonása. Annak ismerete, átélése, az Énnel való együttgyökerezése nélkül csak tömeghangulatot kelthetünk igazi közvélemény helyett.”

Zsindely még a német megszállás után sem józanodott ki, jogosnak tartotta Kállay Miklós eltávolítását a miniszterelnökségből „a zsidók tutujgatása” miatt, és szava sem volt arról, hogy a Gestapo letartóztatta Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, akinek előzőleg elismerte a szellemi képességeit. 1944. június 11-i bejegyzésében szenvtelenül számolt be arról, hogy Tatán a zsidók deportálása során „a 12 évesnél fiatalabb gyermekeket elvették szüleiktől és rettenetes jajveszékelés közben külön vagonba rajták. Az alja nép persze kigyűlt az állomásra az ingyen cirkusznak örülni.” (Ez a szörnyű epizód eddig ismeretlen volt.)

Zsindely előzőleg azt is fontolgatta, hogy kormányzati szerepet vállal, amiről feltehetőleg a felesége beszélte le.

A történelem fintora, hogy Tüdős Klára alig két hónappal később megállapodott a svéd vöröskereszttel, hogy magyaros stílusban épített, fényűző Sváb-hegyi villájukban gyermekotthont rendezzenek be. Ebben azután több mint száz zsidógyerek élte meg a felszabadulást, de itt húzódott meg a kommunista Apró Antal és felesége is. Zsindely Ferenc mindezt végignézte, de naplója szerint szinte fel sem fogta, mi történik körülötte.

Zsindelyné Tüdös Klára az embermentésért halála után megkapta a jeruzsálemi Yad Vashem intézettől a „Világ igaza” kitüntetést. Az 1945 után is együtt maradó házaspár két tagjának eltérő pályafutása kiválóan alkalmas a paradox magyar história ellentmondásainak illusztrálására.

NYITÓKÉP: Zsindely Ferenc és felesége, Zsindelyné Tüdős Klára 1938-ban. FOTÓ: Film, Színház, Irodalom / Wikipedia Commons