Kétszáz éve még minden egyes határátlépésnél karanténba kellett vonulni

A fejletlen orvosi technológia következtében 40 napos vesztegzárral próbálták meg az akkori járványokat megállítani.

Most, hogy olyan szavakat használunk napi szinten, mint a nyájimmunitás, vírusvektor, vagy akár a karantén, amiket ideális esetben egy hétköznapi embernek életében szinte alig kellene használni, nem árt emlékeztetni arra, hogy a koronavírus-járvány alatt a határátlépések után gyakran megkövetelt 5-10-14 napos karantén mennyire nem egy újkeletű megoldás. A középkor óta az Európát többször végigpusztító járványok elleni védekezésül

Régiónkban az intézményesített vesztegzárak felállítása Mária Terézia uralkodására esett, ugyanis az ő 1770-es egészségügyi rendeletéhez köthető az erről szóló rendelet kiadása, amelynek során felállították a kontumáciastációkat, azaz vesztegzár-állomásokat. Ennek értelmében ha egy utazó a Habsburg Birodalom keleti és déli határához érkezett, akkor:

+ járvány esetén a klasszikus 42 nap karanténidőt kellett eltöltse.

+ Járványmentes, de gyanús időben 28 napot,

+ járványmentes időben pedig 21 napot kellett eltölteni a vesztegzár-állomásokon.

A vesztegzártelepeken külön helyiségekben voltak elszállásolva a várakozók, a már fertőtlenítettek, illetve a személyzet is. Az ott töltött idő alatt kivizsgálták őket, a mai körülményekhez képest a 18. században még fejletlen orvosi tudást a katonák mellé beosztott szanitéc biztosította, aki csupán kikérdezte, megfigyelte az állam területére lépőket, gyógyításról szó sem volt. 

A gyakorlatban a vesztegzár működése az alábbiak szerint nézett ki az Erdélyt és Havasalföldet/Munténiát összekötő Törcsvári-szorosban: a vesztegházban a betegeket csupán elkülönítették, valamint ruházatukat, takaróikat megsemmisítették (elégették). A kereskedők áruit általában a szabadba, levegőre tették vagy felakasztották szellőzni. Naponta mindent átforgattak vagy megkevertek, hogy minden oldalról átjárja a levegő. Az árukat járványhordozóként és nem-járványhordozóként csoportosították. Ez utóbbiakat (gabonafélék, rizs, fa-, réz- és fémtárgyak) szellőztették vagy tiszta vízzel lemosták, ezután már továbbszállíthatók voltak.

Mindezen intézkedések ellenére sorozatosan felütötték járványok a fejüket a Magyar Királyságban is. Míg a 18. században több alkalommal a pestisjárvány haladt végig az országon, addig a 19. század elején Kelet-Európában és a Magyar Királyságban is felbukkant a kolera, amelynek terjedését szintén vesztegzárak felállításával próbálták megelőzni. A siker felemás volt, ugyanis a Magyar Királyság területén 1830-31-ben végigsöpört a kolerajárvány, sőt

amelyet aztán végül a katonaság vert le.

A Román Nemzeti Levéltár pénteken Facebook-oldalára töltött fel egy több mint kétszáz éves dokumentumot arról, hogy

„1817. június 13. A Habsburg Birodalom egészségügyi vesztegzárja a bukaresti Constantin Cincu kereskedőnek kiállította az alábbi igazolványt azt bizonyítandó, hogy 5 napot eltöltött karanténban Temesváron” – áll a dokumentumban a Román Nemzeti Levéltár Facbook-bejegyzése szerint. Kérdés, hogy Constantin Cincut miért engedték el 5 nap után, ugyanis az 1817-es járványmentes évben is minimun 21 napot kellett volna a vesztegzárban eltöltsön. 

A karatént leülő román kereskedő, Constantin Cincu a Libertatea szerint a 18. század vége, 19. század eleje

A kiállított bizonyítványon nem szerepelt, hogy Cincu Bukarestbe hazatérőben időzött Temesváron, vagy akkor lépett a Habsburg Birodalom területére és onnan utazott tovább Bécs felé.

Magát a vesztegzárat ideiglenes barakként kell elképzelni, amely az évek során kőépületekkel is bővülhetett. Például a Keleti-Kárpátokban

A karantént a birodalmi adminisztrációban használatos Contumaz fogalommal illették – ahogyan a román levéltár által publikált igazolványon is szerepel –, amely Gyimesbükkön helynévvé alakult: ma a település legkeletibb részét, az ezeréves határ környékét és az ott épült kicsi, parasztbarokk kápolnát hívják kontumáci kápolnának.

NYITÓKÉP: Kilátás a Rákóczi várból az ezeréves határon, a túlparton a Kontumáci kápolna. Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége