Hogy lett a haditudósításból „Itt vagyok ÉN az ukrán háborúban, kedves nézőink!”?

Szerző: Kósa András
2022.04.17. 08:19

Hogy került az újságíró a hírek középpontjába a tények helyett a haditudósításokban, és mi a baj ezzel a tendenciával – erről beszélgetett a Mathias Corvinus Collegium szervezésében két tapasztalt brit haditudósító.

Hogy lett a haditudósításból „Itt vagyok ÉN az ukrán háborúban, kedves nézőink!”?

A tények szerepének csökkenése, a tények és vélemények egyre erősebb keveredése, ami a 21. századi médiára egyre inkább jellemző, nem kerülte el annak egyik legspeciálisabb műfaját, a haditudósítást sem – erről beszélgetett a Mathias Corvinus Collegium Médiaiskolájának szervezésében két tapasztalt haditudósító.

Patrick Bishop többek között a falklandi háborúból, a Közel-Keletről, Észak-Írországból, a jugoszláv háborúból (itt meg is sérült), ezután a két iraki háborúból is tudósított. Végül Afganisztán jelentette haditudósítói pályája befejezését. Számos könyvet publikált, jelenleg hadtörténettel foglalkozik.

Julius Strauss, a beszélgetés moderátora szintén haditudósítóként dolgozott a legnagyobb brit lapoknak többek között a Közel-Keletről és a jugoszláv háborúból.

A kérdés tehát, amire a két újságíró választ keresett: hogy került a tudósító magának a tudósításnak a középpontjába?

Patrick Bishop kezdésként két példát említett. Az egyik Clive Myrie-ről, a BBC tudósítójáról szólt, aki jelenleg is Kijevben dolgozik, és egy alkalommal az élő bejelentkezés közben láthatóan könnyezni kezdett, amikor az általa átéltekről mesélt.

Patrick Bishop
Patrick Bishop Fotó: MCC Facebook

A közösségi médiában hatalmas reakciót váltott ki az eset, a nézők túlnyomó többsége szerint nagyon jó volt látni, hogy egy riportert így megindítanak az események, amiről tudósít. Clive Myrie korábban egy saját műsorában idézte fel a szerinte legfontosabb pillanatokat 2021-ből. Ebbe beválogatta azt is, amikor John Simpson, a BBC News világpolitikai szerkesztője Kabulból jelentkezett be, amikor az amerikai kivonulás során a reptéren az ismert apokaliptikus jelenetek lejátszódtak.

Simpson annyira kiborult a látottaktól, hogy alig tudta befejezni, amit mondani szeretett volna.

Clive Myrie szerint ez fantasztikus volt, a nézők, hallgatók ezt várják a riporterektől: mutassák meg, hogy micsoda szörnyűségek zajlanak körülöttük, és hogy ez rájuk is milyen hatással van. Clive Myrie szerint ez a modern újságírás jövője.

Patrick Bishop szerint ez azt jelenti, hogy az újságíró ma már nem azért van, hogy az adott konfliktusban a tényeket, az igazságot keresse és mutassa meg, majd kontextusba helyezve prezentálja azt a közönségnek, hanem a saját személyes reakciói, emóciói ugyanolyan legitim részét jelentik a tudósításnak.

„Amikor én kezdtem a haditudósítást, akkor a riporter riporter volt: az volt a dolga, hogy tudósítson, és szinte a nevét sem ismerték, hiszen nem a személye volt a fontos” – fogalmazott a veterán haditudósító.

A 80-as években a fiatal, kezdő újságírók nevét sokszor még csak meg sem említették a tudósításokban vagy írták ki a képernyőre. Mellettük léteztek a tapasztaltabb, nagyobb szakmai tekintéllyel bíró kommentátorok, akik elemezték, kontextusba helyezték, amit a tévénéző, újságolvasó látott, olvasott.

„Amikor a Közel-Keletről, a Falkland-szigetekről vagy éppen a jugoszláv háborúról tudósítottam, a szakma íratlan szabálya volt, hogy az »én«-t, vagyis saját magamat, a privát érzéseimet nem jelenítjük meg, mert nem ez a lényeg, hanem az, ami történik” –

mondta.

Bishop szerint az addigi normák éppen Boszniában, Maggie O’Kane-nel, a Guardian tudósítójával kezdtek megfordulni, aki szinte mindig belecsempészte anyagaiba, hogy vele éppen mi történt az ostromlott Szarajevóban, hogyan élte meg a körülötte zajló tragédiát.

„Ha egy atrocitásról számolt be, például sosem arról beszélt, kik lehettek a lehetséges elkövetők, hogyan történhetett a tragédia, például honnan, mivel lőhettek civilekre, hanem egyszerűen elmondta, amit látott és érzett.”

Maggie O’Kane egy hosszú és érzelmes dokumentumfilmet készített arról, hogyan csempészték ki Szarajevóból egy fiatal, a szerbek által meggyilkolt spanyol operatőr kollégájuk holttestét egy autóban és vitték el Splitbe, hogy a családja haza tudja szállítatni eltemetni.

Bishop szerint „ez jelentette a trendfordulót”.

Azóta teljesen megszokottá vált, hogy egy haditudósító olyanokat mondjon a kamerába, hogy „megdöbbentő, még soha nem láttam ilyet”, ami Bishop számára túl teátrálisnak hat – főleg egy valójában sokat látott újságírótól.

Julius Strauss
Julius Strauss Fotó: MCC Facebook

A nagyobbik baj az, ha a tudósító ezen túl a benyomásai és a helyszínen hallottak egyszerű visszamondása helyett-mellett meg sem próbálja ellenőrizni a nyilvánvalóan traumatizált emberek által elmondottakat. Szerinte ez nagyon jól látszott tavaly nyáron, amikor a tálibok elfoglalták Kabult és az afgán főváros repülőterén valóban apokaliptikus jelenetek játszódtak le.

Ekkor nagyon sok nyugati tévétársaság riportere tudósított úgy, hogy egyszerűen arról beszélt, mit lát, ez milyen hatással van saját magára, és hogy mit beszélt a kétségbeesetten menekülni vágyó afgánokkal. Emellett azonban sokan meg sem próbáltak megbizonyosodni róla, hogy az általánosan elterjedt szóbeszéd, miszerint tálib halálbrigádok járnak nagy tömegben Kabul utcáin és végzik ki helyben azokat, akiket a nyugatiakkal való együttműködéssel vádolnak, igaz-e. Mert ez így nem volt igaz.

„Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a közösségi média évtizedes, akár évszázados korábbi normákat változtatott meg például az egyénnel, az egyén önképével, saját magam megjelenítésével kapcsolatban. Tudom, hogy ez egyre inkább önértékké válik és erre a médiának is reflektálnia kell”

– mondta a haditudósító.

Julius Strauss ezt egy saját, kanadai tapasztalatával egészítette ki, mégpedig a hatalmas botrányt kavart tömegsírokkal kapcsolatban, amiket olyan bentlakásos iskolák mellett találtak, ahová az őslakosok gyermekeit erőszakkal kényszerítették, hogy „kineveljék” belőlük saját kultúrájukat.

A tragikus és természetesen elfogadhatatlan történtekről szinte minden tévécsatorna úgy számolt be, hogy a riporterek csak elmondták, hogy mit látnak és mit éreznek, de a legtöbben alapvető kérdésekre nem próbáltak választ keresni: a megtalált gyermekáldozatok hogyan haltak meg, mikor, milyen hosszú ideig használták a tömegsírokat az elföldelésükre.

„Az újságírók saját érzelmei éppen a tényeket, az okokat, a miérteket és az arra adott válaszokat szorították ki a tudósításokból és ez már nagyon komoly baj”

– fogalmazott.

Bishop ezt azzal egészítette ki, hogy a média sem képes függetleníteni magát attól, hogy ma már a modern politikai vezetők sem a tényekre, hanem az érzelmekre apellálnak. „Említhetem Boris Johnsont, Donald Trumpot, vagy éppen most eben a háborúban Vlagyimir Putyint: amikor megszólalnak, nem tényeket hallunk tőlük, nem ezzel akarnak minket meggyőzni a saját igazukról, hanem az érzelmeinket akarják felkelteni, nagyon gyakran a negatív érzelmeket, mint a félelem, vagy a gyűlölet másokkal szemben” – mondta.

Patrick Bishop szerint a szakma érdekében mégiscsak vissza kellene fordulnunk az „ódivatú” gyakorlathoz, hogy a nézőnek elsősorban a tényeket közvetítjük, és egyben megpróbálunk magyarázatot is adni arra, hogy mi miért történik a szemünk előtt. Nem pedig azzal foglalkozni, hogy mi közben mit érzünk.

Julius Strauss ezzel egyetértett, de annyit azért hozzátett, hogy ma, amikor a tények és a vélemények egyre jobban összemosódnak akár még az írott sajtóban is, és ez láthatóan lelkes fogadtatásra talált a hírfogyasztóknál, emiatt a médiapiacon is fontos trenddé vált, egyre nehezebb ennek ellenállni. Ettől függetlenül szerinte (is) legalább törekedni kellene rá, hogy a trend ne erősödjön még jobban.

Disclaimer: Kósa András az MCC Médiaiskola szerződéses munkatársa volt korábban.

NYITÓKÉP: Mstyslav Chernov / Wikimedia Commons

Kósa András
Kósa András Az Azonnali főszerkesztője

A belpolitikán kívül külpolitikával és uniós ügyekkel is szívesen foglalkozik, de természetesen a focihoz is ért. Beszélni legalábbis szeret róla.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek