Aleksandar Vučić vasmarokkal fogja Szerbiát, ellenfelei végérvényesen visszaszorultak. Hiába kiüresedett a demokrácia és a parlamentarizmus, Szerbiában a folyamatokat nem csupán támogatja a nyugati elit, sokban ezen jelenségek ki is fejeznek világtendenciákat: a tartalom nélküli politikáét és a részvételről önként lemondó népéét.
Jugoszlávia szétesett, de mégis volt abban az országban egy olyan erő és vibrálás, ami a mai napig össze tudja kötni az ott élő embereket. Ennek megértéséhez azonban ki kell lépni a megszokott nacionalista vagy nyugatias narratívákból.
Ernst Jünger a munkást éltette, a liberalizmust bírálta, szerette a természetet, de a háborút is, örömmel vett részt Párizs német megszállásában, barátja volt Carl Schmitt, nem tagadta meg Adolf Hitlert. A konzervatív Helmut Kohl a legnagyobbnak tartotta, a szocialista François Mitterrand állítólag még a betegágyánál is felkereste. Kibogozható-e egy ilyen bonyolult – ráadásul 103 évig tartó – élet?
Tizennyolc éve lőtték le Zoran Đinđić szerb miniszterelnököt. Ma illik a haladás hősének tartani. De miként lett a jugoszláv újbalos ifjúból Frankfurtban a liberális Jürgen Habermas, majd Belgrádba visszatérve a jobboldali Carl Schmitt híve? Miért kellett jobban tartani tőle, mint Miloševićtől? És mit hagyott hátra a halálával örökségül?