Az író, aki a nácizmustól az LSD-ig sok mindent kipróbált, és akit Kohl és Mitterrand egyaránt tisztelt

Szerző: Losoncz Alpár
2021.05.23. 08:08

Ernst Jünger a munkást éltette, a liberalizmust bírálta, szerette a természetet, de a háborút is, örömmel vett részt Párizs német megszállásában, barátja volt Carl Schmitt, nem tagadta meg Adolf Hitlert. A konzervatív Helmut Kohl a legnagyobbnak tartotta, a szocialista François Mitterrand állítólag még a betegágyánál is felkereste. Kibogozható-e egy ilyen bonyolult – ráadásul 103 évig tartó – élet?

Az író, aki a nácizmustól az LSD-ig sok mindent kipróbált, és akit Kohl és Mitterrand egyaránt tisztelt

Ez itt a Balkánmagyar. A Balkánmagyar Losoncz Alpár filozófusnak, az Újvidéki Egyetem professzorának mostantól rendszeresen jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

A munkás, a „deindividualizált ember” felülírja a szubsztanciátlanságba hanyatlott-életvesztett polgárt, túléli az individuum halálát, és legitimálja a technológia előretörését – írja Ernst Jünger a 20. századi jobboldal egyik legjelentékenyebb mestergondolkodója A munkás című könyvében. Az elevenséget tanúsító, az eredettel még kapcsolatot tartó munkás maga alá rendeli a fogyasztó szerepkörét, hiszen nem mérhető a „semmibe futó” fogyasztás felől, és eljuttatja a technológiát a „végső rendeltetéséhez” – valójában

a háború és a technológia párosa a munkás alakjában nyeri el értelmét.

A harmincas években született műről, amely sajátos helyet foglal el a túlságosan is extenzív életműben, aztán Heidegger írt terjedelmes kommentárt. Jünger viszontírással tisztelgett a filozófus hatvanadik születésnapján.

Amikor az Ó-Európa olyan politikusai, mint Helmut Kohl és François Mitterand kézenfogva emlékeznek az I. világháború egyik legpusztítóbb harcmezejére – mármint arra, amely Verdunhoz kapcsolódik –, nos, ott áll mellettük a „metafizikus dezertőrség” magaslatait ostromló Jünger. Tisztelettel viszonyulnak hozzá, a tanúhoz, a résztvevőhöz: a kis pikardiai faluban, Guillemont-ban még egy utcát is elneveznek róla. Pedig ez az ember két iszonyatos háborúban is harcol a németek oldalán – nem is akárhogyan, hiszen a legmagasabb német katonai kitüntetések tulajdonosa, és ő az, aki

tisztként, a nácik színeiben, hódítóként vonul be Párizsba. Jünger ilyeténképp akár még a francia-német Európai Unió egyik ismertetőjele is lehetne.

ERNST JÜNGER (BALOLDALT) NÉMET MEGSZÁLLÓ KATONAKÉNT PÁRIZSBAN A NEVES, NÁCIVÁ LETT ÁLLAMJOGÁSZ, CARL SCHMITT (JOBBOLDALT) OLDALÁN. FOTÓ: STANLEY MARSH / FB

A baloldali gondolkodáson edződött olvasó, aki valamiféle higiéniai okok folytán nem kíván effajta jobboldali szerzők műveibe belemélyedni, vélhetően Walter Benjamint betűzve találkozhatott először Jünger nevével. Nála a „fronttapasztalat” írója jelenik meg, aki undorodva a burzsoá liberalizmus számító mindennapjaitól, beleszédül a háború apoteózisába. Jünger a felfrissített nacionalizmus szekértolójaként látja, hogy az I. világháború után vajúdik valami, amit a „heroikus realizmus” távlatából akar megérteni

És Jünger számára valóban fontosabbnak bizonyult a technológia távlatában értelmezett háború, mint a nácik iránti lojalitás. Érdemes felidézni: háborús naplója, amely azonnal nemzetközi hírnevet kölcsönöz a szerzőnek, a mai napig ünneplésben részesül, akadnak bizony olyan irodalomkritikusok, akik elragadtatással állítják,

nem is olvastak jobb háborús naplót.

Ám persze mindez csak a kezdet, azaz egy parányi rész az egészből: az író Jünger életműve ugyanis elképesztően terebélyes, valószínűleg csak azok ismerik az opust a maga teljességében, akik valamilyen oknál fogva arra vállalkoznak, hogy rendszerszerű igénnyel tanulmányozzák a könyveket, vagy éppenséggel Jünger kitartó követői.

Az életmű sajátos mivolta nem engedi, hogy egyértelmű jellemzéssel éljek: nevezték már Jüngert vonakodó nácinak; vagy a nemzeti szocializmus kínlódó „szerelmesének”; vagy írónak, aki minden esszéírói virtuozitása-különössége ellenére csak-csak odakacsint a náci ideológia képviselőire  ̶– ám túl sok dolog rekesztődik ki az effajta értelmezési keretekből. A német ideológia fejleményeit jegyző értelmező ismeri a sokszor forgatott jelzetet – mármint a konzervatív forradalmárhoz kapcsolódót. Ám még a konzervativizmus és a forradalmiság párosítása sem merít ki minden aspektust. Valójában Jünger egy két lábon járó ellentmondás-jelenség, aki

a polgári kultúra romjairól indulva belépett az író és a katonatiszt kettős pozíciójába.

Amikor a II. világháború alatt, az említett módon bevonul Párizsba, akkor is felszínre jut a különféle műveltségtömböket görgető író alakja, aki mint afféle dandy-értelmiségi szívesen fényképezkedik, és készen áll arra, hogy intellektuális beszélgetéseket folytasson – fittyet hányva a háborús környezetnek. Mondjuk fogadja a hozzá hasonlóan problematikus jogászt, Carl Schmittet, aki éppen saját Baudelaire-fordításairól szeretne eszmét cserélni – Baudelaire amúgy is széles látóhatárt jelent Jünger számára, nem utolsósorban a kábítószeres révületet illető érdekeltsége okán.

Olvassunk bele a párizsi naplóba! A francia fővárosban Jünger szinte rögtön olyan nagyságokat keres fel, mint Picasso, Braque vagy Louis-Férdinande Céline. Ő jegyzi le az utóbbi híres írónak azt a borzongató kifakadását is, miszerint nem igazán érti, hogy a Párizsban tanyázó németek miért bánnak olyan kesztyűs kézzel a zsidókkal.

Közben megszállottan bogarászik és botanikus vizsgálatokat folytat. Jünger ugyanis nemcsak, hogy zoológiát tanult az egyetemen, hanem mint rovarkutatóban élénken él benne az obszesszív természettudományos érdeklődés – ezt amúgy tetten lehet érni ama későbbi könyvében is, amely

a kábítószerek és az ittasultság különféle intellektuális dimenzióit illeszti kifinomult kulturális távlatokba.

Különféle fejtegetések sorakoznak itt a meszkalinról, a kenderről, a hasis és az ópium filozófiai aspektusairól. És ott a háttérben a tettes- és beszélgetőtárs, a LSD avatott atyja, Albert Hoffmann, valamint a vele való találkozásba-párbeszédbe beékelődő tét folytonos latolgatása.

És még azt szajkózzák a különféle műveletlen értelmezők, hogy a pszichedelikus szerekhez való kötődés, a delírium- és eksztáziskeresés afféle baloldali komiszság, amely kizárólagosan olyan emberekhez tapad, mint Sartre, Bloch, vagy Benjamin! Mintha a pszichedelikum iránti rajongó viszonyulás csupán a „félőrült” Timothy Leary vagy 1968 szereplőinek különbejáratú időtöltése lenne! Jünger éppenséggel ostorozza a túlészszerűsített „civilizáció” hamis viszonyulását a delírium iránt: újra kellene taglalni az alapvető kérdéseket.

Egyszóval: a bal- és jobboldal egyaránt kínlódhat Jüngerrel. Jellemző, hogy

hamisítatlan baloldali kiadók adják ki könyveit:

nem is olyan régen a New York-i Telos könyvkiadó jelentette meg a fájdalomról írt könyvét. Hovatovább, a könyv előszóírója, az ismert Russell Berman ugyan konstatálja, hogy az „illiberális” német szerző kritikai sortűz alá veszi a polgári élet vezérelveit, és semmibe veszi azokat a szabadságformákat, amelyek nélkül a baloldal sem tudna lélegzetet venni, mégis –a modernitásba rögzült álságos tendenciák szemléltetésével, és a vonatkozó kérdésekkel – sok helyütt egy húron pendül a kultúrkritikus baloldallal.

Ugyanez a baloldal rögzítheti: Jünger kritika alá vonja a liberalizmus individualizmusát, ám egyúttal távol tartja magát attól, hogy a kollektivizmus képleteibe oltsa be az egyént – amikor vallatóra fogják, az „anarch” fogalmát említi, amely ugyan rokonságban áll az anarchizmussal, mégis különbözik tőle.

Egyébként valóban érvényes az állítás, hiszen Jünger expressis verbis elévültnek minősíti a liberalizmus „védelemnyújtó” stratégiáját. Ám teszi ezt azért, mert úgy gondolja, hogy

a liberalizmus által oltalmazott egyén eltűnt a történelem kanyargó ösvényein: nincs itt már olyan individuum, akinek támaszt lehetne nyújtani.

Azt hangoztatja folyton, hogy a technológia, a szerialitás, a standardizáció, az áruvédjegyek megsemmisítették az individuum jegyeit – az üres ismétlésbe fulladó autófogyasztót külön említi mint elrettentő példát, alkalomadtán már-már a baloldalnak az elidegenedéssel kapcsolatos eszmefuttatásait idézve.

A harmincas években állítólag találkozott olyan személyekkel is, mint a baloldal kultikus alakja, Bertold Brecht, aki talán tisztelettel szólt róla. És írt ama nevezetes Widerstand nevezetű lapba, amelyet a nacionalista bolsevizmus legérdekesebb orgánumának tartottak, és amelyet az az Ernst Niekisch szerkesztett, akit a nácik félholtra kínozva egészen 1945-ig koncentrációs táborban tartottak.

A jobboldal megannyi virágot gyűjthet a jüngeri földön, ám megütközve kénytelen megállapítani, hogy az író például nagy érdeklődéssel fordult a szovjet szocializmus tervfogalmához, vagy őszinte figyelemmel kísérte a „szovjet munkásállam” dinamikáját – mindeközben nem is követhetnénk el nagyobb baklövést, mintha a hidegháború lapos ideologizálásának utórezgéseként azt fontolgatnánk, hogy a „szélsőségek, mármint a totalitarizmusok vonzzák egymást”. Vagy – horribile dictu – nézzük csak meg, hogy Jünger milyen értő kommentárt írt Lev Trockij önéletrajzához. Ott járt-kelt ennélfogva a jobboldal útjain, anomáliai miatt

egy hithű jobboldali mégsem ölelheti a keblére. Íme, egy jobboldali, aki azt ajánlja, hogy romboljuk le a múzeumokat, és aki azt sugallja, hogy csak akkor tapasztalhatjuk meg a szabadság mámorát, ha a világot a legmélyebb változásnak vetjük alá.

Persze mindvégig a nemzetiszocializmushoz való viszonya a legkínosabb, és az inga ide-oda leng. Jünger a harmincas években visszautasítja, hogy íróként bevegyék az egyik nácik által dirigált akadémiába, még a hírhedt nemzetiszocialista orgánumhoz, a Völkischer Beobachterhez is feddő szavakat intéz.

Ám ne felejtsük: mindeközben a hírneve és elfogadottsága töretlen, írói csillaga pedig jó ideig magasan ragyog. És a párizsi naplóban egy pillanatban felsejlik az információ a náciknak a keleti fronton elkövetett rettenetes gaztetteiről. Aztán semmi. Lehet persze, hogy a gyanús Jüngert a titkosszolgálat éberen figyeli.

Hitlert illető kételyei folytonosan duzzadnak, ám nem vesz részt a fővezér elleni sikertelen merényletben,

igaz, szorongató helyzetben van, az egyik fia gyanúba is keveredik. A kivárás taktikáját választotta, érvelnek tisztelői.

A háború utáni Jünger, aki felett ott csüng a denácifikáció kardja, elutasítja a náci rémtetteket, a biológiai rasszista szupremácia gondolatát, ám ezirányú kritikája sohasem teljes, azaz sohasem ér el oda, ahova sokan szeretnék, hogy eljusson. Úgy tűnik, hogy Jünger

a német birodalom gondolatát nem is szándékozott elvetni,

erre utal egyik nyilatkozata, amelyben azt fogalmazta meg, hogy feleségével ugyan Németország lojális állampolgárai, de a birodalom gondolata továbbra is ott lelhető gondolkodási horizontján  ̶. azt csak találgathatjuk, hogy hogyan vélekedne a mai merkeli, állítólagosan húzódozó, német hegemónia kapcsán. Igaz, a háború utáni Jünger önmagát a szemlélő szerepében láttatja, egy olyan szerepben, amely távolságot tart a világgal szemben és nem szeretne ideológiai illúziók hatása alatt állni.

ERNST JÜNGER (BALRÓL A MÁSODIK) FRANÇOIS MITTERRAND FRANCIA SZOCIALISTA ELNÖK ÉS HELMUT KOHL NÉMET KERESZTÉNYDEMOKRATA KANCELLÁR MELLETT 1984-BEN VERDUNBEN. FOTÓ: CHRISTIAN SOLEIL / FB

Mindenesetre a háború után kikényszerített, ám nem túlságosan hosszú szilencium után elkezdődik az eleinte támaszra szoruló Jünger írói diadalútja, és a szerencse is segíti, így a baloldali irodalomkedvelők pártolása. Hírneve azonban nem koldulásból táplálkozik, hiszen nemcsak az életmű méretei gigásziak, de a megszerzett díjak, titulusok száma is meghökkentő.

A spanyolok díszdoktorátusokat adtak neki, és a nyugatnémetek sem fukarkodtak a díjakkal, alkalomadtán nagy port kavarva. 1982-ben a Zöldek megpróbálták megakadályozni, hogy egy ilyen kínosan összetett múlttal rendelkező, a náci világgal mégiscsak erős kötődéseket mutató ember rangos díjban, mármint a Frankfurti Goethe-díjban részesüljön. Mindhiába.

Kohl viszont a német irodalom lámpásának és vezéralakjának minősítette.

Nemrégen néztem meg – ki tudja, hányadszor – Jean Renoir régi, vigasztaló filmjét, A nagy ábrándot, a felejthetetlen Erich von Stroheimmel, aki a gerincsebesülése miatt járógépet viselő német táborparancsnok szerepét játssza. Stroheim, amikor friss vizet önt a cserepes virágra – ezzel jelezve, hogy mennyire kedveli a természetet – pillanatokra mintha Jüngert idézné meg. Igaz, a német táborparancsnok alakjából hiányzik az eksztázist és az intellektualitást olyan erősen egybevonó jüngeri attitűd.

Tizennégy sebesülés ide, repeszek oda, Jüngert a halál nem akarta magához venni.

A harctéren szerzett sebesülések – állította – idővel egyre súlyosabbak voltak, ám visszatekintve úgyis csak egybeolvadtak az emlékezetben. Százhárom évesen halt meg 1998-ban. A híradások szerint korábban a betegágyánál tiszteletét tette a már szóba hozott Mitterand. De a látogatók között ott volt Jorge Luis Borges is. Különös élet, különös halál.

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora kéthetente rendszeresen az Azonnalin! Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!  

GRAFIKA: Vitárius Bence / Azonnali

Losoncz Alpár

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora. Rovatával, a Balkánmagyarral kéthetente jelentkezik az Azonnalin.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek