+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Losoncz Alpár
2021. április 4. vasárnap, 08:00
Tizennyolc éve lőtték le Zoran Đinđić szerb miniszterelnököt. Ma illik a haladás hősének tartani. De miként lett a jugoszláv újbalos ifjúból Frankfurtban a liberális Jürgen Habermas, majd Belgrádba visszatérve a jobboldali Carl Schmitt híve? Miért kellett jobban tartani tőle, mint Miloševićtől? És mit hagyott hátra a halálával örökségül?

Ez itt a Balkánmagyar. A Balkánmagyar Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzorának rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

 

Tizennyolc évvel ezelőtt, a Bécsi Egyetem könyvtárában észleltem a hírt: Zoran Đinđićet, azaz Szerbia miniszterelnökét, egyben Albrecht Wellmer konstanzi egyetemi tanárnak a doktoranduszát, Jürgen Habermasnak, a társadalomtudományok doyenjének védencét, a filozófia doktorát, merényletben megölték.

 

Addig azt hittem, edzett vagyok szerb és jugoszláv dolgokban.

 

Miért nem lehet a múltba süllyeszteni ezt az eseményt? Miért nem egyszerűsül egy közismert múltbéli történetté?

 

Azzal kezdődött, hogy a hetvenes években Willy Brandt kormánya Nyugat-Németországba vitte, azaz kimentette az egyetemista szervezkedés okán inkriminált és kemény bírósági ítélet elé néző fiatalembert (egyébként egy boszniai katonatiszt fiát).

 

Belgrádban legendák sokasága kering ma is Đinđić németországi ténykedéséről:

 

különféle történetek hallhatók arról, hogyan jutott be az amúgy elzárkózó Habermashoz, aki végül ezt az igyekezeti gesztust elismeréssel fogadta, hovatovább ígéretes életpályát előlegezett a jövevénynek.

 

Az is ezen legendakörhöz tartozik, hogy a taxisofőrként pénzt kereső Đinđić olyan (talán pornó) anyagokkal kereskedett, amelyek kiváltották a rendőrség érdeklődését, majd a vonatkozó eszmecsere folyamán a frankfurti professzorra hivatkozott mint egyetemi mentorára: Habermas pedig, amikor a rendőrség tudakozódott nála, éktelen haragra gyulladt, hogy a protégé egyáltalán szóba hozta. Bárhogy is legyen, a Dialektika ősze (Jesen dijalektike) című kötetében, amely lényegében a disszertáció anyagát jelenti, Đinđić ugyan készségesen hálálkodik Habermasnak is, de szemet szúr, hogy a disszertáció már nem a híres társadalomtudóshoz kapcsolódik, és az is figyelemreméltó, hogy az újdonsült doktor majd folytonosan csipkedi írásaiban a kommunikatív ésszerűség kiérlelésén fáradozó Habermast.

 

Mindeközben Đinđić Nyugat-Németországban konverzión esik keresztül:

 

a radikális baloldali, aki például a Kropotkin-féle anarchizmus szövegeit fordítja és gondozza, polgári-antikommunista liberálissá avanzsál,

 

aki gyanúval szemlél mindent, ami a transzcendenciával tart rokonságot. Ha már szóba hoztam az említett német professzort, akkor érdemes megjegyezni, hogy idővel csak mélyülhetett a közöttük lévő különbség: így Đinđićet soha nem foglalkoztatta a liberalizmus és a demokrácia dialektikája, vagy a republikanizmus és a demokrácia szövetsége, mint az ez irányban roppant érdekelt Habermast.

 

Hadd szögezzem le világosan: Đinđić kiválóan szőtte gondolatait, sziporkázó filozófiai tehetség volt, érdemes elolvasni mondjuk a Szubjektivitás és erőszak (Subjektivnost i nasilje) című könyvét, amely a német idealizmus sűrű fogalmi dinamikáját mutatja be  ̶  egészen szokatlan módon. Fordításait (pl. Husserl, Koselleck) illetően az olvasónak az a benyomása, hogy játszi könnyedséggel nyúl az átültetendő szövegekhez.

 

Valahol a nyolcvanas évek végén végérvényesen a politika mellett döntött,

 

az Újvidéki Egyetem tanárává választották ugyan, de szemmel láthatóan jobban vonzotta a valóság politikai formálása.

 

Alkalomadtán élvezte is a politikai szereplés örömeit: a pallérozott nyelviség és a lehengerlő német nyelvtudás okán szívesen adott interjút a német médiának, és az is jellegzetes tény, hogy 2000 után a dinamikus, újat, európaiságot ígérő politikus-miniszterelnököt a német nőaktivisták éppenséggel körülrajongták.

 

A kilencvenes években a belgrádi csúcsértelmiség csoportosulásának, az ellenzéki Demokrata Pártnak útjait egyengette, elkövetett egy sereg politikai apagyilkosságot, azaz félrelökött jelentékeny egyéniségeket, és nemsokára ő vált a párt urává. Agyonkoptatott mondata, miszerint

 

aki a politikában a becsületesség iránt érdeklődik, térjen be vigaszkeresés céljából a templomba,

 

ugyan 2000 után hangzott el, de voltaképpen megvilágítja egész stratégiáját. A Milošević-rendszer propagandamasinériája gyakorta német kémként aposztrofálta, hírbe hozta Joschka Fischerrel is, az 1999-es NATO-bombázás idején pedig külföldre kellett menekülnie.

 

Politikai diskurzusát nemzetféltő felhangok jellemezték, valójában keményebb nemzetretorikát gyakorolt, mint az uralmon lévő rendszer: példának okáért ellenezte a Vance-Owen-tervet Boszniában, az azóta háborús bűnösként aposztrofált Radovan Karadžić-tyal, a boszniai szerbek első emberével pedig – emlékezetes módon – ökröt sütött; a gasztronómiai együttlét persze jelképes politikai gesztus volt, tükrözte Đinđić tántoríthatatlan elkötelezettségét a boszniai szerbek igényei iránt.

 

Valójában olyan pártot működtetett, amelynek rendezvényein

 

egyszerre jutottak érvényre a modernizáció impulzusai és a szakállas csetnikek királypárti-nacionalista-antikommunista retorikái.

 

A MAI DEMOKRATA PÁRT IRODÁIBAN HIÁBA LÓG MINDENÜTT AZ EGYKORI ELNÖKÜK FOTÓJA, A PÁRT MÁR CSAK ÁRNYÉKA EGYKORI ÖNMAGÁNAK, NAGYJÁBÓL NEGYVENFELÉ SZAKADT. TÖBB, TŐLÜK KISZAKADT FORMÁCIÓVAL EGYÜTT BOJKOTTÁLTÁK A TAVALYI VÁLASZTÁST. A NEM BOJKOTTÁLÓ SZERB PÁRTOKRÓL ITT ÍRTUNK. FOTÓ: DS / FB

 

Egy kedves belgrádi barátom, aki amúgy minden porcikájával rühellte a miloševići rendszert, ezt mondta: mindannyian, beleértve titeket is vajdasági magyarokat,

 

csak addig élhetünk a reménnyel, hogy túléljük a kort, amíg a sokat káromolt Milošević van hatalmon;

 

addig úszkálhatunk a jogi káoszban, lépegethetjük át az országhatárokat, amíg ő ül a trónon.

 

Nem magyarázható ez holmi cinizmussal: a szerb elnök formálisan tényleg tagadta, hogy országa háborúban állna, ami viszont lehetőséget nyújtott a különféle menekülési taktikákra, különösképpen a katonai behívó elől.

 

A Đinđić által is befolyásolt ellenzék pedig úgymond tiszta helyzetért áhítozott, általános mozgósítással, jogilag aládúcolt háborúval a háttérben, amelyért adminisztratív racionalitás kezeskedik. És még kevesebbet kínált az autonómiából a lázadó koszovói albánoknak, mint a páriaként kezelt Milošević-rendszer, amelybe a nemzetközi közösség, szemellenzős módon, valamiféle visszamaradt szocializmust vetített bele. Ugyanezen ellenzék is

 

szívesen minősítette magát antikommunistának azt a hiedelmet keltve, hogy a szerb ügy azért áll rosszul, mert azt a posztkommunisták gondozzák.

 

Đinđić aztán egyik kulcsszereplője a 2000-ben bekövetkező fordulatnak, amikor szétmorzsolódik a miloševići rendszer. Részt vesz az átmenet alakítgatásában, hovatovább emberei az éj leple alatt elfoglalják a vállalatokat, jelentékeny előnyöket biztosítva maguknak: a marxista szótárban szokás ezt a tőke elsődleges felhalmozásának nevezni.

 

Megegyezett ez Đinđić elképzelésével, miszerint a liberalizmust – lett légyen az gazdasági vagy politikai – pallosként kell használni,

 

a társadalmat pedig be kell dobni a felpörgetett modernizáció mélyvizébe.

 

Ha jól emlékszem, a Demszky Gábor által vezényelt Budapest egy autóbuszt ajándékozott az 1997-ben (egy rövid időre) a szerb főváros élére került Đinđićnek: akkor az egyik lap a belgrádi polgármestert Arisztotelész Metafizikájával ábrázolta. Đinđić valóban nem az önfeladó értelmiség mintáját jelenítette meg, aki a politika ösvényein közlekedve elnyomja korábbi énjét: ám nem a görög filozófust kell hozzá társítani.

 

Vezércsillaga inkább a „Kronjurist” (a rövidség okán „bonyolultnak” minősíthető) Carl Schmitt lehetett.

 

Erősen támaszkodott rá, amikor hazajött Nyugat-Németországból, és a német jogfilozófia kategóriáival mérte a halódó Jugoszláviát – vonatkozó könyve, a Jugoszlávia, mint be nem fejezett állam (Jugoslavija kao nedovršena država) egy Bismarck-parafrázis –, de voltaképpen egyetértek néhány bírálójával, akik megfigyelték, hogy a schmitti szuverenitásfogalom milyen erős szerepet kapott a miniszterelnök fellépésében.

 

Nemzeti szuverenitás újragondolva  ̶  ez mozgatta Đinđićet.

 

A 2000-es fordulat után hamarosan kiéleződött a feszültség Đinđić és egykori párttársa, a jugoszláv elnök, a Tocqueville-szakértő Vojislav Koštunica között, aki felrótta neki, hogy

 

a kíméletlen gyorsaság nevében kigúnyolja a jog uralmát, és fittyet hány a jogi keretekre.

 

Amikor Đinđić – a nemzetközi nyomásra válaszolva – kiszolgáltatta a történelem fordulataiba belebukott Miloševićet a hágai bíróságnak, akkor különösen élessé vált közöttük az ellentét: Koštunica egyenesen azzal vádolta a miniszterelnököt, hogy lealacsonyító módon kereskedik azzal, amivel soha nem szabad kereskedni.

 

Đinđić politikája amúgy a korábbi elképzeléseinek a meghosszabbítása volt: az egyháznak udvarolva bevitte a hitéletet az iskolákba, és – a várakozásokkal ellentétben – vérbő centralista módjára kipellengérezte a vajdasági regionalizmust. Viszont ami különösen fontos a halálát illetően:

 

posztszocialista Faustként kétszer is arra kényszerült, hogy szerződést kössön az ördöggel.

 

Először akkor, amikor a 2000-es fordulat kontextusában megegyezett az ún. vörössapkásokkal, mármint a belügynek a Milošević-korban létrehozott különleges egységeivel, hogy ne forduljanak a tüntető nép ellen. Másodszor pedig, amikor immáron a posztmiloševići korban a vörössapkások fellázadtak ellene, megvillantva hatalmának mélységes törékenységét.

 

Amennyiben a jogállapot felől vesszük szemügyre a létrejött konstellációt, úgy a megállapítás így hangzik: a Đinđić ellen irányuló merénylet mögött egy bűnszövetkezet és az említett vörössapkások álltak.

 

Ám azt mindenki tudja, hogy ebből a látleletből sok minden hiányzik. Đinđić először is benne állt abban a problémakörben, amelyet az Európa és/vagy Koszovó megoldhatatlannak tűnő képletével írhatunk le. A vele szemben elkövetett merénylet előtt pedig jellemző módon egy olyan kezdeményezésbe fogott, amely éppenséggel Koszovó megtartására irányult. Az értelmezők egy része azt hangsúlyozza, hogy a miniszterelnököt a hágai bírósággal való együttműködést ellenzők vitték a halálba: ám elbizonytalanítja e tényt

 

a hágai törvényszék szóvivőjének egykori nyilatkozata, miszerint éppen a nemzeti célokat követő Đinđić vált ezen együttműködés kerékkötőjévé.

 

Đinđić minden dinamizmusa ellenére sem tudott zöld ágra vergődni a katonai hírszerzést, a szervezett bűnözés szereplőit és más elemeket magában foglaló szerb mélyállammal. Peter Dale Scott, a mélyállam prózájának nagymestere jó gyakorlóterepet találhatna a Đinđić életét és halálát meghatározó szerb kontextusban.

 

Ám ott a kínos, spekulációs szárnyalásra kényszerítő, külföldi szál is. Lehetséges, hogy Đinđić úgy gondolta, hogy Milošević kalkulatív kiadatása eleget tesz a presztízst biztosító nemzetközi közösség igényeinek, azaz manőverezési teret enged az ő céljainak.

 

Ugyanakkor elképzelhető, hogy az amerikaiakat – akik amúgy sem nézték jó szemmel a Karadžić-tyal történő egykori gasztronómiai cimborálást – felettébb irritálta Đinđićnek az Európára, különösen a Németországra vonatkozó irányultsága, meg hát azon határozott igénye, hogy Koszovót mindenképpen megtartsa Szerbia határain belül. Hadd fogalmazzak itt kockázatmentesen:

 

lehet, hogy az amerikai ügyintézők elengedték Đinđić kezét, és ez Szerbiában elég ahhoz, hogy valakik kioltsák a miniszterelnök életét.

 

Halála után Đinđić modernizációs hérosszá vált: fontosabb lett a đinđićizmus mint maga a miniszterelnök. Noha ezt a jelenséget Hegel átlagolvasói régóta ismerhetik: a cezarizmus fontosabb, mint Caesar, a kádárizmus fontosabb, mint Kádár, stb.

 

Ugyanaz a réteg, amely korábban úgy szidalmazta Đinđićet, hogy ő a második Milošević, most a szerbiai modernizáció tragikus hősévé avatta.

 

Mintha személyéhez kötődően feléledt volna a modernségben elapadó tragédiaforma.

 

NEM EGYFORMÁK, HIRDETI EGY ÚJSÁG. BALRA ZORAN ĐINĐIĆ, JOBBRA SLOBODAN MILOŠEVIĆ. UTÓBBIRÓL ITT OLVASHATOD EL LOSONCZ ALPÁR ÍRÁSÁT.

 

És hogy válaszoljak az általam korábban feltett kérdésre:

 

azok a problémák, amelyekkel szemben az egykori miniszterelnök alulmaradt – mint például a szervezett bűnözés, a kibogozhatatlan koszovói csomó, a mélyállam – továbbra is makacsul velünk vannak.

 

Nem is véletlen, hogy a jelenlegi szerb köztársasági elnök, Aleksandar Vučić, aki korábban a meggyilkolt miniszterelnök ócsárolói közé tartozott, sokszor rájátszik erre a problémanyalábra, hovatovább folytonosan demonstrálja személyes veszélyeztetettségét is: elvégre a szervezett bűnözés, a mélyállam szellemei éppúgy kísértik őt is, mint nagynevű elődjét.

 

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora kéthetente rendszeresen az Azonnalin! Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!        

 

NYITÓKÉP: Radio Slobodna Evropa

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Kedden Markus Söder, bajor kormányfő visszavonulót fújt, és elfogadta a CDU elnökségének hétfői döntését Armin Laschet kancellárjelöltségéről. Vele szemben még a zöld kancellárjelölt is esélyes.

A széndioxid-kibocsátás éves növekedése 2021-ben a második legmagasabb lehet a 2008-as világválságot követő felépülés óta – mondja a Nemzetközi Energiaügynökség.

Mélyülnek tőle a társadalmi egyenlőtlenségek, indokolja mindezt a világszervezet.

Újabb fejezetéhez érkezett az Angela Merkel utódlásáért vívott hatalmi harc a német jobboldalon: most minden szem Münchenre szegeződik.

Az Ibizába belebukott politikus azt kéri volt pártjától, hogy vegyék vissza. A párt közben azon vitázik, mennyire álljon bele a lockdownellenességbe.

A szállításügyi miniszter közben cukornádültetvényen pöffeszkedő ültetvényesnek nevezte a miniszterelnököt.

Egy most nyilvánosságra került, 2010-es jelentés szerint az akkori lakosság majdnem 40 százalékának hívásaihoz voltak képesek hozzáférni a kínaiak.

A hét kérdése

Annyi érv és ellenérv merült fel a nyitás kapcsán, hogy mi nem tudunk dönteni, mondjátok el ti, mit gondoltok helyesnek!

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Renczes Ágoston, az Azonnali újságírója elmondja, miért lehet jobb vezető Matovič betonkatolikus menedzser utódja, és hogyan érintheti ez a felvidéki magyarságot.

A popzenészek és sztársportolók legújabb bevételi forrásáról Bornemissza Márkkal, az egyik legsikeresebb cipőbolthálózat, a Footshop magyar brand managerével beszélgettünk.

Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozta az EU-s védettségi igazolásról szóló tervet. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal elemeztük, hogyan válhat valóra. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás