Zoran Đinđić, egy megoldatlan rejtély

Tizennyolc éve lőtték le Zoran Đinđić szerb miniszterelnököt. Ma illik a haladás hősének tartani. De miként lett a jugoszláv újbalos ifjúból Frankfurtban a liberális Jürgen Habermas, majd Belgrádba visszatérve a jobboldali Carl Schmitt híve? Miért kellett jobban tartani tőle, mint Miloševićtől? És mit hagyott hátra a halálával örökségül?

Ez itt a Balkánmagyar. A Balkánmagyar Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzorának rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

Tizennyolc évvel ezelőtt, a Bécsi Egyetem könyvtárában észleltem a hírt: Zoran Đinđićet, azaz Szerbia miniszterelnökét, egyben Albrecht Wellmer konstanzi egyetemi tanárnak a doktoranduszát, Jürgen Habermasnak, a társadalomtudományok doyenjének védencét, a filozófia doktorát, merényletben megölték.

Miért nem lehet a múltba süllyeszteni ezt az eseményt? Miért nem egyszerűsül egy közismert múltbéli történetté?

Azzal kezdődött, hogy a hetvenes években Willy Brandt kormánya Nyugat-Németországba vitte, azaz kimentette az egyetemista szervezkedés okán inkriminált és kemény bírósági ítélet elé néző fiatalembert (egyébként egy boszniai katonatiszt fiát).

különféle történetek hallhatók arról, hogyan jutott be az amúgy elzárkózó Habermashoz, aki végül ezt az igyekezeti gesztust elismeréssel fogadta, hovatovább ígéretes életpályát előlegezett a jövevénynek.

Az is ezen legendakörhöz tartozik, hogy a taxisofőrként pénzt kereső Đinđić olyan (talán pornó) anyagokkal kereskedett, amelyek kiváltották a rendőrség érdeklődését, majd a vonatkozó eszmecsere folyamán a frankfurti professzorra hivatkozott mint egyetemi mentorára: Habermas pedig, amikor a rendőrség tudakozódott nála, éktelen haragra gyulladt, hogy a protégé egyáltalán szóba hozta. Bárhogy is legyen, a Dialektika ősze (Jesen dijalektike) című kötetében, amely lényegében a disszertáció anyagát jelenti, Đinđić ugyan készségesen hálálkodik Habermasnak is, de szemet szúr, hogy a disszertáció már nem a híres társadalomtudóshoz kapcsolódik, és az is figyelemreméltó, hogy az újdonsült doktor majd folytonosan csipkedi írásaiban a kommunikatív ésszerűség kiérlelésén fáradozó Habermast.

Mindeközben Đinđić Nyugat-Németországban konverzión esik keresztül:

aki gyanúval szemlél mindent, ami a transzcendenciával tart rokonságot. Ha már szóba hoztam az említett német professzort, akkor érdemes megjegyezni, hogy idővel csak mélyülhetett a közöttük lévő különbség: így Đinđićet soha nem foglalkoztatta a liberalizmus és a demokrácia dialektikája, vagy a republikanizmus és a demokrácia szövetsége, mint az ez irányban roppant érdekelt Habermast.

Hadd szögezzem le világosan: Đinđić kiválóan szőtte gondolatait, sziporkázó filozófiai tehetség volt, érdemes elolvasni mondjuk a Szubjektivitás és erőszak (Subjektivnost i nasilje) című könyvét, amely a német idealizmus sűrű fogalmi dinamikáját mutatja be  ̶  egészen szokatlan módon. Fordításait (pl. Husserl, Koselleck) illetően az olvasónak az a benyomása, hogy játszi könnyedséggel nyúl az átültetendő szövegekhez.

Valahol a nyolcvanas évek végén végérvényesen a politika mellett döntött,

Alkalomadtán élvezte is a politikai szereplés örömeit: a pallérozott nyelviség és a lehengerlő német nyelvtudás okán szívesen adott interjút a német médiának, és az is jellegzetes tény, hogy 2000 után a dinamikus, újat, európaiságot ígérő politikus-miniszterelnököt a német nőaktivisták éppenséggel körülrajongták.

A kilencvenes években a belgrádi csúcsértelmiség csoportosulásának, az ellenzéki Demokrata Pártnak útjait egyengette, elkövetett egy sereg politikai apagyilkosságot, azaz félrelökött jelentékeny egyéniségeket, és nemsokára ő vált a párt urává. Agyonkoptatott mondata, miszerint

ugyan 2000 után hangzott el, de voltaképpen megvilágítja egész stratégiáját. A Milošević-rendszer propagandamasinériája gyakorta német kémként aposztrofálta, hírbe hozta Joschka Fischerrel is, az 1999-es NATO-bombázás idején pedig külföldre kellett menekülnie.

Politikai diskurzusát nemzetféltő felhangok jellemezték, valójában keményebb nemzetretorikát gyakorolt, mint az uralmon lévő rendszer: példának okáért ellenezte a Vance-Owen-tervet Boszniában, az azóta háborús bűnösként aposztrofált Radovan Karadžić-tyal, a boszniai szerbek első emberével pedig – emlékezetes módon – ökröt sütött; a gasztronómiai együttlét persze jelképes politikai gesztus volt, tükrözte Đinđić tántoríthatatlan elkötelezettségét a boszniai szerbek igényei iránt.

Valójában olyan pártot működtetett, amelynek rendezvényein

Egy kedves belgrádi barátom, aki amúgy minden porcikájával rühellte a miloševići rendszert, ezt mondta: mindannyian, beleértve titeket is vajdasági magyarokat,

addig úszkálhatunk a jogi káoszban, lépegethetjük át az országhatárokat, amíg ő ül a trónon.

Nem magyarázható ez holmi cinizmussal: a szerb elnök formálisan tényleg tagadta, hogy országa háborúban állna, ami viszont lehetőséget nyújtott a különféle menekülési taktikákra, különösképpen a katonai behívó elől.

A Đinđić által is befolyásolt ellenzék pedig úgymond tiszta helyzetért áhítozott, általános mozgósítással, jogilag aládúcolt háborúval a háttérben, amelyért adminisztratív racionalitás kezeskedik. És még kevesebbet kínált az autonómiából a lázadó koszovói albánoknak, mint a páriaként kezelt Milošević-rendszer, amelybe a nemzetközi közösség, szemellenzős módon, valamiféle visszamaradt szocializmust vetített bele. Ugyanezen ellenzék is

Đinđić aztán egyik kulcsszereplője a 2000-ben bekövetkező fordulatnak, amikor szétmorzsolódik a miloševići rendszer. Részt vesz az átmenet alakítgatásában, hovatovább emberei az éj leple alatt elfoglalják a vállalatokat, jelentékeny előnyöket biztosítva maguknak: a marxista szótárban szokás ezt a tőke elsődleges felhalmozásának nevezni.

a társadalmat pedig be kell dobni a felpörgetett modernizáció mélyvizébe.

Ha jól emlékszem, a Demszky Gábor által vezényelt Budapest egy autóbuszt ajándékozott az 1997-ben (egy rövid időre) a szerb főváros élére került Đinđićnek: akkor az egyik lap a belgrádi polgármestert Arisztotelész Metafizikájával ábrázolta. Đinđić valóban nem az önfeladó értelmiség mintáját jelenítette meg, aki a politika ösvényein közlekedve elnyomja korábbi énjét: ám nem a görög filozófust kell hozzá társítani.

Erősen támaszkodott rá, amikor hazajött Nyugat-Németországból, és a német jogfilozófia kategóriáival mérte a halódó Jugoszláviát – vonatkozó könyve, a Jugoszlávia, mint be nem fejezett állam (Jugoslavija kao nedovršena država) egy Bismarck-parafrázis –, de voltaképpen egyetértek néhány bírálójával, akik megfigyelték, hogy a schmitti szuverenitásfogalom milyen erős szerepet kapott a miniszterelnök fellépésében.

A 2000-es fordulat után hamarosan kiéleződött a feszültség Đinđić és egykori párttársa, a jugoszláv elnök, a Tocqueville-szakértő Vojislav Koštunica között, aki felrótta neki, hogy

Amikor Đinđić – a nemzetközi nyomásra válaszolva – kiszolgáltatta a történelem fordulataiba belebukott Miloševićet a hágai bíróságnak, akkor különösen élessé vált közöttük az ellentét: Koštunica egyenesen azzal vádolta a miniszterelnököt, hogy lealacsonyító módon kereskedik azzal, amivel soha nem szabad kereskedni.

Đinđić politikája amúgy a korábbi elképzeléseinek a meghosszabbítása volt: az egyháznak udvarolva bevitte a hitéletet az iskolákba, és – a várakozásokkal ellentétben – vérbő centralista módjára kipellengérezte a vajdasági regionalizmust. Viszont ami különösen fontos a halálát illetően:

Először akkor, amikor a 2000-es fordulat kontextusában megegyezett az ún. vörössapkásokkal, mármint a belügynek a Milošević-korban létrehozott különleges egységeivel, hogy ne forduljanak a tüntető nép ellen. Másodszor pedig, amikor immáron a posztmiloševići korban a vörössapkások fellázadtak ellene, megvillantva hatalmának mélységes törékenységét.

Amennyiben a jogállapot felől vesszük szemügyre a létrejött konstellációt, úgy a megállapítás így hangzik: a Đinđić ellen irányuló merénylet mögött egy bűnszövetkezet és az említett vörössapkások álltak.

Ám azt mindenki tudja, hogy ebből a látleletből sok minden hiányzik. Đinđić először is benne állt abban a problémakörben, amelyet az Európa és/vagy Koszovó megoldhatatlannak tűnő képletével írhatunk le. A vele szemben elkövetett merénylet előtt pedig jellemző módon egy olyan kezdeményezésbe fogott, amely éppenséggel Koszovó megtartására irányult. Az értelmezők egy része azt hangsúlyozza, hogy a miniszterelnököt a hágai bírósággal való együttműködést ellenzők vitték a halálba: ám elbizonytalanítja e tényt

Đinđić minden dinamizmusa ellenére sem tudott zöld ágra vergődni a katonai hírszerzést, a szervezett bűnözés szereplőit és más elemeket magában foglaló szerb mélyállammal. Peter Dale Scott, a mélyállam prózájának nagymestere jó gyakorlóterepet találhatna a Đinđić életét és halálát meghatározó szerb kontextusban.

Ám ott a kínos, spekulációs szárnyalásra kényszerítő, külföldi szál is. Lehetséges, hogy Đinđić úgy gondolta, hogy Milošević kalkulatív kiadatása eleget tesz a presztízst biztosító nemzetközi közösség igényeinek, azaz manőverezési teret enged az ő céljainak.

Ugyanakkor elképzelhető, hogy az amerikaiakat – akik amúgy sem nézték jó szemmel a Karadžić-tyal történő egykori gasztronómiai cimborálást – felettébb irritálta Đinđićnek az Európára, különösen a Németországra vonatkozó irányultsága, meg hát azon határozott igénye, hogy Koszovót mindenképpen megtartsa Szerbia határain belül. Hadd fogalmazzak itt kockázatmentesen:

Halála után Đinđić modernizációs hérosszá vált: fontosabb lett a đinđićizmus mint maga a miniszterelnök. Noha ezt a jelenséget Hegel átlagolvasói régóta ismerhetik: a cezarizmus fontosabb, mint Caesar, a kádárizmus fontosabb, mint Kádár, stb.

Mintha személyéhez kötődően feléledt volna a modernségben elapadó tragédiaforma.

És hogy válaszoljak az általam korábban feltett kérdésre:

Nem is véletlen, hogy a jelenlegi szerb köztársasági elnök, Aleksandar Vučić, aki korábban a meggyilkolt miniszterelnök ócsárolói közé tartozott, sokszor rájátszik erre a problémanyalábra, hovatovább folytonosan demonstrálja személyes veszélyeztetettségét is: elvégre a szervezett bűnözés, a mélyállam szellemei éppúgy kísértik őt is, mint nagynevű elődjét.

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora kéthetente rendszeresen az Azonnalin! Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!        

NYITÓKÉP: Radio Slobodna Evropa