Álomesküvő Sugördedisztánban

Aki ma Magyarországon érvényesülni akar a legmagasabb szinten, annak férfiként NER-báróvá kell válnia, vagy nőként beülni egy NER-báró ölébe.

FRISSÍTÉS (2021. 09. 27.): A frigy megköttetett, és olyannyira igazolta egy hónappal korábbi cikkem állításait, fő állításait és előfeltevéseit, hogy érdemes a lagzira röviden kitérő update-tel újra megjelentetni a szöveget. Érdemes megállapítanunk, hogy az álomesküvő kiszivárgott menüjének főételei egyáltalán nem árulkodnak különösen kifinomult ízlésről, de igazából még extra luxusnak sem tekinthetők. Összességében azt lehetne mondani, hogy ilyen kategóriájú és kivitelű esküvő az országban akár minden évben előfordulhatna – a drága tűzijáték sem olyan ritka. Egy ilyen lagzi az évtized álomesküvőjének inkább közepes és a leggazdagabb magyartól is többet-jobbat lehetne várni. Persze ahhoz az kéne, hogy valóban az övé legyen a pénze... (Kardos Gábor)

A nyár vezető bulvártémája az „álomesküvő” egy pénzeszsák és egy tévénéni közt. Alapból magánügy lenne, hogy ki kivel és mennyire köti össze az életét, egészen addig, amíg nem közpénzcsilliárdokat égetnek el egy esküvőn, és amíg az nem válik egy egész ország látleletévé olyan brutálisan, mint ez az eset. Ez esetben nemcsak a közpénz veszíti el közpénz jellegét, hanem bizony egy magánéleti esemény is jelentős mértékben közéleti jelleget ölt, főleg azáltal, hogy egy aggasztóan terjedő társadalmi trend tüneteként jelenik meg.

Kevés férfiatlanabb dolog van, mint az, ha valakinek az értékét kizárólag a pénze adja. Főleg akkor, ha az adott pénzeszsákban még csak nem is a saját pénze van, mivel köztudomásúlag csak egy stróman, vagyis báb. E tények tükrében kifejezetten lúzerség egy sikeres nő részéről ilyen figurával akár csak futólag mutatkozni is, nemhogy hozzámenni. Persze amióta létezik a házasság intézménye, mindig alapvető fontosságúak voltak a stabil egzisztenciával kapcsolatos szempontok, de azért talán mégsem így és ennyire, mint ahogy itt tapintható.

Hogy válhatott ideállá, sőt, társadalmi normává a sugördedizés?

Azért nem írok konkrét neveket, mert a jelenség sajnos cseppet sem egyedi, és pont azáltal érthetjük meg jobban, ha észrevesszük, hogy valójában egy széria része, amit látunk, sőt: új NER-magyar sztenderd.

A társadalom szinte minden rétegében meglepően sok hasonló példát találunk. Miért fura ez? Sugardaddy-jelenség máshol, nyugatabbra is van, de jellemzően azok a lányok próbálnak egy gazdag botkormányt megragadva felkapaszkodni az alacsony sorból, akik nagyjából más esélyt nem látnak arra, hogy sokkal feljebb jussanak vagy akár csak kikerüljenek majdnem reménytelen szociális helyzetükből.

Európai kontextusban azonban hungarikumnak tűnik az a fajta sugördedizés, amire saját ismeretségi körömben is láttam újabban elgondolkodtató példákat. Nevezetesen: intelligens és szép nők, akiknek viszonylag sikeres vállalkozásuk van, szintén ezt a „megoldást” választják. Mert kimondva-kimondatlanul úgy érzik, hogy nem jutnak ötről hatra, nem tudják elérni a nekik fontos jóléti szintet, ami nyilván minden rétegben más és más. Ez pedig már nem csupán az ő gyengeségük, hanem sokkal inkább a magyar társadalmi rend bűne.

A mai Magyarországon önmagához képest minden réteg relatíve nyomorban él, a középosztály is

Nemcsak az a tény dermesztő, hogy az EU-ban sereghajtók vagyunk azzal, hogy a magyarok több mint háromnegyede szegénynek számít. Ennél is súlyosabb helyzetre világít rá a sugardaddy-jelenség terjedése magasabb státuszú körökben, amennyiben annak brutális indikátora, hogy

itthon önmagukhoz képest minden vagyoni osztály tagjai bizonyos értelemben szegények, illetve nyomorultak – a felső NER-félezret leszámítva,

noha igényszintjüket tekintve a NER-„elit” tagjai is a legnyomorultabbak közé tartoznak.

Ez a nyomor persze nem elsősorban anyagi, hanem erkölcsi és kulturális természetű már a középosztály esetében is, és minél feljebb nézünk, annál inkább. Egyetlen képbe sűríti e nyomort a mai Magyarországra talán legjellemzőbb óriásplakát: a milliomosok.hu, illetve az „álomesküvő” mint „legnagyobb sikersztori”.

A kettő lényegében ugyanaz a jelenség.

Aki ma Magyarországon érvényesülni akar a legmagasabb szinten, annak férfiként NER-báróvá kell válnia, vagy nőként beülni egy NER-báró ölébe.

Lesújtó látlelet. Olyannyira meghatározó jelenség, hogy akár át is lehetne keresztelni az országot Sugördedisztánná.

Ez ugyanis a dél-amerikai társadalmi modell, amiben egy nagyon szűk eliten kívül mindenkinek relatív nyomor jut – minden réteg önmagához képest arra van kárhoztatva, hogy az adott rétegen belül nyomorogjon és ne legyen esélye kitörni ebből, miután mára kőkemény kasztrendszert épített ki a NER. Minden gazdasági és politikai hatalom egy rendkívül szűk körnek van fenntartva, a többieknek lényegében nem osztanak lapot – csak egymás közt.

Azonban az ilyen rablóbáró-modellben az egész országot és társadalmát nyomorra kárhoztatják: lényegében a legszűkebb elit is a rá jellemző nyomorban él, nemcsak erkölcsileg és kulturális igényszintjét tekintve, hanem még fogyasztási szokásait nézve is. Ennek az elitnyomornak iskolapéldáját mutatta a fotó, melyen Orbán Ráhel simán eldobta az út mellé a koszos pelenkát – tökéletesen megmutatva ezzel, milyen normák szerint és milyen igénytelenségben élhet valaki akár a NER csúcsán is, miközben épp luxusnyaralásra megy az Adriára.

Nesze neked, női egyenjogúság!

Külön tanulmányt érdemelne az általam az Azonnalin indított feminizmusvita kiegészítéseként, hogy mennyiben indikátora a sugördedizés a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetésnek, ami alatt nemcsak a rosszabb fizetést kell érteni, hanem azt, hogy bizonyos karrierekből és elit gazdasági körökből mintha eleve máig kizárnák nálunk a nőket, ahogy a politikai hatalomból is.

Inkább afrikai-balkáni országokra jellemző elmaradottság tapasztalható nálunk, igen messze az európai normáktól. A feminizmus talán máig legaktuálisabb követelése nem véletlenül az, hogy azonos munkáért a nők ugyanolyan vagy legalább hasonló fizetést kapjanak – és akkor még nem beszéltünk a társadalmi megbecsülésről vagy a befolyásos nők számáról.

Legalább legyen annyi vér bennünk, hogy ki merjük mondani:

itt valójában arról van szó, hogy a sugördediző magyar nők a prostitúció társadalmilag legelfogadottabb formáját választják az érvényesüléshez.

Bizonyára nem boldogan, önként és dalolva vagy szerelemből, hanem kényszerként. Talán ez a legsokkolóbb jele annak, milyen messze van a magyar társadalom a női egyenjogúság megvalósulásától. Nesze nekünk, feminizmus!

Külön aktualitást ad a témának, hogy a napokban tiltotta le a sugardating-appokat a Google Play Store, mivel ezek az Európában talán nálunk legkapósabb alkalmazások, illetve a cukorapu-keresésre szakosodott honlapok a prostitúció egy formáját népszerűsítik a Google szerint. Miután a hölgyek lényegében pénzért randiznak, áruba bocsátják női adottságaikat. Kérdés: hogy juthatott egy ország odáig, hogy az utcán, óriásplakátokon hirdetnek efféle szolgáltatásokat? Mintha a luxusprostitúciót legalizálná az, hogy az elitnek ezt is lehet...

Miért cikibb ma dubajozni, mint hozzámenni egy pénzeszsákhoz?

Érdekes az is, hogy Magyarország közismerten escort-nagyhatalom, nemzetközi összehasonlításban is sok magyar nő „dubajozik” alkalmi jelleggel.

Az escortgörlöket a hazai közvélemény nagyjából prostiként kezeli, pedig az alkalmi escortozás alapjában tisztább ügy, mint állandó escortnak hozzámenni egy pénzemberhez,

pláne mivel bármikor ki lehet szállni belőle. Egy „főállású” escortfeleség státuszból már nehezebb kiszállni – főleg egy NER-típusú maffiában.

Közegészségügyi kötelességem legalább futólag utalni arra, hogy a valóságban jellemzően mennyire kevéssé szuper élet az aranyásó lányoké. Ha valaki nemcsak azért gazdag, mert sok pénze van, hanem tud is élni, azzal kavarni persze önmagában egyáltalán nem lenne ciki. Ugyanakkor luxusban élni jellemzően pont nem boldogít senkit, inkább kokóssá teszi és zülleszti az embereket, vagyis hasonlóan személyiségromboló, mint általában a droghasználat: pszichésen inkább függőség luxusban élni és kényszeresen versenyezni másokkal abban, hogy ki virít épp nagyobbat.

Akik egészséges lelkialkatú emberek, azok elmenekülnek az ilyen életformából valami egész másba. Egyébként is: pont úgy működik a luxusautóval nyomulás és rolexvillantás, ahogy nyilvánvaló testképzavarra vall a szerhasználattal párosuló izomemberkedés és a cukiapuknál általános plasztikázás is. Ezek a férfiaknál elég pontosan annak felelnek meg, ami nőknél a szilikon légzsák volumenű mellnagyobbítás és a felfújt barbiszáj.

Aki névvel vállalja sugarbabe-kalandját, jellemzően rémtörténetként írja le vagy minimum az a tanulsága, hogy nem ez a boldogulás útja a nő számára – bár vélhetőleg a szponzorbácsik is csupán a boldogság látszatát tudják így felmutatni önmaguk és a világ előtt.

Miért kéne egyre kínosabbnak lennie a luxusautóknak és a luxusfogyasztásnak?

Na, de zoomoljunk ki még alaposabban, hogy mi is volna itt az ábra nagytotálban.

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy egy ökológiailag és minden más téren is kábé agonizáló fogyitársadalomban még mindig nem gáz terepjáróval, sportautóval nyomulni vagy helikopterezve emberkedni,

amikor már lassan a tanyán élő írástudatlan nénikhez és bácsikhoz is bőven eljuthatott a hír, hogy mennyire önpusztító a szénhidrogén-alapú élet – különösen tíz liter feletti fogyasztással.

Hogyan lehetséges, hogy még mindig olyan sokan irigykedve nézik az utcán a leginkább klímagyilkos autókat, és nem olyan matricákat tesznek a szélvédőjükre, hogy „szégyelld magad, lúzerkém, amiért még mindig itt tartasz és mások jövőjét is elkarburálod”?

Nagyjából ugyanezt kéne elmondani mindenfajta luxusfogyasztásról. Sőt: a hétköznapi, átlagos fogyasztási rutin is bőven luxus már ezen a bolygón, amikor évről évre egyre hamarabb érjük el a túlfogyasztás napját. Idén július 29-re esett a nap, amikortól már bőven a rendelkezésre álló földi erőforrások pusztítását jelenti a sima napi rutinfogyasztásunk is, amit tehát ökológiailag már luxusnak kéne tartanunk önmagában is. Legalábbis egy normális társadalomban, amely nem gátlástalan fogyidroidokból áll, akik még mindig egy olyan luxust hajszolnak, amiről már minden más korszaknál nyilvánvalóbb számunkra, hogy nem járható út, sőt: kollektív öngyilkosság.

Márpedig, ha az átlagos fogyasztás is gáz, akkor az ehhez képest luxusnak számító még inkább az. Nem azért, mert annyira szerények szeretnénk lenni vagy mert bölcsen belátjuk, hogy a luxus hajszolása mentális egészséget romboló keménydrog, hanem már a puszta túlélés érdekében is. Igen, kizárólag az érdekeink alapján is megvetendő a luxus minden formája a XXI. században. Ideje szólni az érintetteknek:

minél többen jelezzük nekik és minél egyértelműbben, annál hamarabb fogják észrevenni, hogy már rég mekkora cikiben vannak.

Legyen már inkább az az igazi luxus, hogy még kifeküdhetünk valami vízparton a fűbe, láthatjuk a napot az égen és halljuk közben a madarakat! A mai trendek alapján ugyanis a harmonikus természeti környezet luxusa sokkal hamarabb eltűnhet az életünkből, mint a terepjárók és az eldobható luxusfogyasztás.

Hozzászólnál? Vitáznál? Válaszolnál? Írj!