Budapesten lerombolnák, Pozsonyban érték: miért más a szocialista építészet megítélése Szlovákiában és Magyarországon?

Nálunk a kisebb épületek is áldozatul esnek a kultúrpolitikának, Szlovákiában pedig a gigantikus szocialista épületeket is értéknek tartják. Utánajártunk, mi az oka ennek.

Bár a rendszerváltás után a monumentális szocialista köztéri propagandaszobrokat Budapesten a Szoborparkba száműzték, és vidéken is eltűntek a közterekről, a szocialista korszak épületei velünk maradtak – sok helyen máig meghatározzák az utca- és településképet, és a mai napig heves vitákat generálnak. 

A korszak építészetének megítélése nemcsak Magyarországon ellentmondásos, de amíg nálunk a hivatalos állami kultúrpolitika is mereven elutasítja és értéktelennek tartja a szocialista modernizmust, addig

A szocreál nem is a szocreál

Sokan tévesen a szocreál jelzővel illetik a szocializmus építészetét, általában a modern épületeket értve ez alatt. A szocreál, vagyis

és itt realizmus alatt nem a létező valóságot, hanem a kommunizmus által elérendő boldog jövő majdani valóságát kellett érteni. Sztálin az egyik előképének Nagy Péter cárt tekintette, ennek megfelelően a Szovjetunióban a szocialista realista építészet mintája a barokk Szentpétervár volt – innen származik a magyar szocreál építészet sztálinbarokk elnevezése, bár Magyarországon nem a barokk volt a minta.

A magyar kommunisták az új rendszer nagyszerűségének előképét a reformkorban látták meg, így a magyar szocreál építészet a túldíszített sztálinbarokkal szemben visszafogottan historizáló, inkább a klasszicizmus letisztultságára hajazó, és nem minden esetben monumentális épületeket hagyott ránk. Szlovákiában a szocialista realista építészet valahol a kettő között helyezkedik el: a korszak szlovák épületei gyakran a szepességi városok sgrafittókkal és faragott kőoromzattal díszített tizenhatodik századi polgárházaira, erődítményeire és egyházi épületeire utalnak vissza. 

Mivel a szocialista realizmus szembehelyezkedett a dekadens nyugat modernista törekvéseivel, az építészetéből hiányoznak a modernista jegyek, így

Olyannyira, hogy több a két világháború között épült, vagy korábban tervezett, de csak a második világháború után megvalósult épületről első ránézésre nehéz megmondani, hogy nem valamikor a hatvanas években épültek.

Szocialista modernizmus

A szocialista modernista épületeket leginkább akkor éri kritika, ha történelmi környezetben állnak: anyaghasználatukkal és formavilágukkal is elütnek a környezetüktől. A szocialista építészet gyakran nem vesz tudomást a környezetéről: a szocializmus – legyen szó akár a szocreálról, akár a szocmodernről – sok esetben módszeresen rombolt le komplett városrészeket, hogy helyet csináljon a saját reprezentatív architektúrájának és egyben szembe is helyezkedjen a régivel

Persze nálunk is bontottak le városrészeket, hogy a helyükre lakótelepek vagy közlekedési csomópontok épüljenek – elég csak Óbudára és az Árpád híd budai hídfőjére gondolni –, és hosszan sorolhatnánk a vidéki városok történelmi városképébe illesztett szocmodern épületeket. Magyarországon azonban nem volt olyan léptékű pusztítás, mint amilyet Csehszlovákiában, azon belül pedig főleg Szlovákiában véghez vittek: Pozsony fél történelmi belvárosát például lebontották, hogy átvezessenek rajta egy autópályát, és városszerte a környezetüket figyelmen kívül hagyó gigantikus modern tömbök épültek.

A belvárosuk panel lakótelepekre cserélésével meg többek között Somorja, Galánta vagy Dunaszerdahely

(amit Szerdahely esetében Makovecz-architektúrával próbáltak pótolni a kilencvenes években), és Komáromnak is épp csak a legszűkebb belvárosa úszta meg a szocialista városfejlesztést. 

Az, hogy Magyarországon a régi újra cserélése nem jelent meg annyira markánsan, mint Csehszlovákiában, jól látszik azon is, hogy mennyire

A szocmodern paradoxona

A mára ikonikussá vált pozsonyi szocialista épületek, mint a Szlovák Nemzeti Felkelés hídja, a gigantikus kulturális központ, az Istropolis Szakszervezetek Háza, a Prior üzletház és a Hotel Kyjev együttese, vagy a Szlovák Rádió fejre állított piramisa a meglévő városszövet tudatos figyelmen kívül hagyásával jöttek létre. Ezek az épületek nagyszabásúak, markánsak, reprezentatívak – és mindenkinek a szocializmus jut róluk eszébe. Pedig a szocialista modernizmus formanyelve pont azért bontakozhatott ki, mert az építészetről lekerült az a fajta ideológiai nyomás, ami a szocialista realizmust jellemezte. 

Ez a szocialista építészet megítélésének paradoxona:

akik – megszabadulva a szocialista realizmus ideológiai gúzsától – Csehszlovákiában és Magyarországon is a két világháború közötti modernizmushoz nyúltak vissza, és annak hagyományait folytatták.

Budapest esetében még élesebb ez a paradoxon. A magyar főváros jellegét a mai napig a tizenkilencedik század végi nagy városfejlesztés építkezéseinek eredményei határozzák meg az eklektikus paloták által övezett sugár- és körutakkal, a Duna fölött átívelő hidakkal és persze a Budai Várral, és ezen a huszadik század viszontagságai sem változtattak.

Budapest te csodás

Budapest egyetlen igazán ikonikus képeslap-épülete a szocialista korszakból az Erzsébet híd, ami hófehér színével és visszafogott eleganciájával egyáltalán nem zavaró a történelmi környezetben. Olyan léptékű reprezentatív szocialista épületei viszont, mint Pozsonynak, a pesti dunapart szállodasorán kívül Budapestnek nincsenek – ami meg van, az egyáltalán nem a városszövet durva felsértésével jött létre. Pontosabban:

Budapest épületállománya az ostrom során óriási károkat szenvedett; a szocialista épületek egy részét az elpusztult vagy súlyosan megsérült – sok esetben egyébként nem menthetetlen – házak helyére húzták fel, és ha ezek az épületek a formavilágukban és anyaghasználatukban el is ütöttek a környező épületektől, tömegképzésükben és arányaikban igyekeztek illeszkedni a meglévő történelmi környezetbe. 

sőt zárójelbe teszi az egész korszakot: ahogy az Alaptörvény preambuluma szerint Magyarország 1944-ben a német megszállással elveszítette a szuverenitását és azt csak 1990-ben szerezte vissza, úgy a kormány Budapest szimbolikus helyein is leradírozza ennek a korszaknak az építészeti lenyomatát, és igyekszik visszaállítani az 1944 előtti állapotot. 

Ez a Kossuth tér esetében olyan szimbolikus lépésekkel is járt, mint Nagy Imre szobrának elköltöztetése, és a Tanácsköztársaság áldozatainak korábban a helyén álló emlékművének újjáépítése. A Kossuth tér egyetlen modern épületének lebontása esetében nem is az eredeti visszaállításáról volt szó: az MTESZ-székház, ami sokak szerint egy késő modern remekmű volt, egy üres telekre épült – igaz, már a második világháború előtt készen voltak egy oda szánt, homlokzatával a szomszédos házhoz illeszkedő épület tervei. Ezzel a homlokzattal épült fel egy teljesen új épület a lebontott szocmodern irodaház helyén,

Az Orbán-kormánnyal szembeni gyakori vád a Horthy-korszak iránti nosztalgia, ezt látszik igazolni az 1944 előtti állapotok visszaállításának igénye – miközben az antikommunizmus feltétele is teljesül azzal, hogy a visszaállítás ürügyén lebontanak szocialista épületeket. Ugyanakkor a második világháború ütötte településszerkezeti sebek akár évtizedekkel későbbi begyógyítása egyáltalán nem példa nélküli gyakorlat.

Vissza- és újjáépítések

A második világháború után viszonylag gyakori volt, hogy többé-kevésbé

így volt ez Varsó, Gdańsk, Nürnberg, Würzburg és egy sor további lengyel és német város esetében. Az sem egyedülálló, hogy ezt a helyreállítást több évtizeddel a háború után vigyék véghez: ez történik a rendszerváltás óta Drezdában, ahol a világháborús pusztítás után az óváros visszaépítése helyett hézagosan ugyan, de egy új szocialista városközpont épült. Ezt bontották le az utóbbi években, és építették vissza a helyén a háború előtti utcahálózatot követve az eredeti utcaképet idéző új épületekkel a belváros egy részét.

a Palota környékén a világháborúban megsérült, később lebontott épületeket épít vissza, és a Palota külsejét – részben pedig a belsejét is – vissza szándékozik állítani a háború előtti állapotnak megfelelően. A felújítások azonban nemcsak a Palotát és annak közvetlen környezetét érintik: a Várnegyedben több súlyosan sérült épületet nem az eredeti formájában építettek újjá a világháború után, viszont ezeket az újabb épületeket a szakma egyöntetűen a történelmi környezetet figyelembe vevő, abba belesimuló alkotásokként értékeli és tartja nagyra. 

Erre a legismertebb, egyben legmegosztóbb példa az Országos Villamos Teherelosztó épülete: az acél- és üveghomlokzatú épület tömegkiképzésével illeszkedett a Várnegyed polgárházaihoz, vasbeton tornya pedig elegáns átemenetet biztosított ezek és az Országos Levéltár épületének kiugró tömbja között.

Hasonló sorsra jutott nemrég a Szervita téri Telefonközpont, ami a szakmabeliek szerint szintén illeszkedett a környzetéhez, elsősorban a mellette álló templomhoz. 

Magyarország: kultúrharc, identitáspolitika és nemzeti oligarchia

Mivel Magyarországon a jobboldali politikai identitás része a kommunizmus- vagy szocializmusellenesség, építészeti esztétikai kérdésekben is nehéz úgy állást foglalni, hogy az ne tűnjön egyúttal ideológiai állásfoglalásnak is. Ha azonban körülnézünk a Kossuth tér és a Várnegyed nemzetiszín szalaggal felpántlikázott fejlesztésein kívül is,

és láthatóvá válik, hogy ezek az építkezések legalább annyira szolgáltatnak ürügyet az uniós pénzek gazdaságot pörgető és a nemzeti oligarchia vagyonát gyarapító elégetésére, mint amennyire a háború és a szocialista korszak okozta településképi sebek begyógyítása a céljuk. 

A kormány ugyanis az utóbbi években teljesen szétbomlasztotta és súlytalanná tette a műemlékvédelmet, a kiemelt kormányzati beruházássá nyilvánítás pedig lehetővé teszi, hogy egy fejlesztés kivonható legyen az építkezésekre vonatkozó szabályok alól. Így fenyegeti most a főépület homlokzatain kívül a teljes lebontás és modern irodaházzá bővítés a Bem téri Radetzky-laktanyát, és

hogy Las Vegas-i stílusú giccslakótelepet építsen a helyére a miniszterelnök török barátja. Ezek a bontások nehezen illeszthetők bele abba az antikommunista-konzervatív eszmerendszerbe – egyúttal hiteltenítik is azt –, amivel támogatást lehet szerezni a szocialista korszak épületeinek bontására.

Visszakanyarodva az utóbbiakhoz: van ellenpélda is. Győrben a polgármester lebontaná a belvárosban álló modern színházat, a lakosok viszont ellenállnak: a felülről erőltetett identitáspolitika megtört azon, hogy a győriek a magukénak érzik a színház épületét akkor is, ha a történelmi belváros szélén álló épület stílusa elüt is a környezetétől. 

Szlovákia: értékes, de gyakran feleslegessé vált épületek

Míg Magyarországon az utcaképtől elütő, de a településszerkezetbe többé-kevésbé illeszkedő épületekről folyik a vita; addig Szlovákiában – ahol ez a kérdést sem terheli ideológia – sokkal kevésbé elutasítottak a szocialista korszak épületei, annak ellenére,

mint a magyar szocialista épületek. 

Szlovákiában némelyik épület esetében a bontás vagy az átalakítás nem azért merül fel, hogy helyre lehessen állítani a korábbi állapotot, vagy legalább enyhíteni lehessen az épület által a településképen okozott radikális változásokat, hanem azért, mert az elavult technológia miatt nagyon költséges a fenntartásuk ezeknek az új épületeknek, és gyakran új funkciót is nehéz nekik találni.

Persze Szlovákiában is hallani olyan hangokat, hogy ezeket a szocialista rendszert szimbolizáló épületeket le kellene bontani: Shooty, a Denník N zseniális karikaturistája támogatja az említett Istropolis bontását, mert szerinte az épület kíméletlenül megbontotta az egész környék városszerkezetét, és miközben nincsenek már sem kommunista felvonulások, sem diktatúra –

Ez viszont a kisebbségi álláspont, Szlovákiában ugyanis széles konszenzus van arról, hogy ezek az épületek értéket képviselnek. Ma Magyaroszágon nehezen képzelhető el, hogy az MTVA a lebontott budavári Teherelosztót (és a Kálvin téri üvegpalotákat) tervező Virág Csabáról, vagy akár a dunaparti Hotel Intecontinentalt (vagy később a Westendet) tervező, MMA-tag Finta Józsefről filmet készítsen (bár az utóbbira pár éve még volt példa). Szlovákiában viszint pont ez történik: a szlovák közszolgálati televízió szeptemberben dokumentumfilm-sorozatot indított Ikonok címmel a legnagyobb szlovák építészekről, akik az életművük nagy részét vagy egészét pont a szocialista korszakban alkották meg.

NYITÓKÉP: A pozsonyi Hotel Kyjev és a Szlovák Nemzeti Felkelés Hídjának pilonja. Forrás: Beautiful Bratislava / Facebook, Facebook