Szerelem a koronavírus idején – elrepült az utolsó európai mentőjárat, nélkülem

Noha korábban rengeteg venezuelai menekült politikai okokból Kolumbiába, most tömegesen térnek vissza Maduro rezsimjébe: ott ugyanis van hol lakniuk. Mélyrepülésben a peso, lassan mindenhova maszkban jár Kolumbia, aminek lassan nincs is hova már járnia.

Kömlődi Ferenc március 21. óta tudósítja az Azonnalit Cartagenából, hogy mi a helyzet a koronavírus miatt lezárt Kolumbiában.

Kolumbia március 14-én zárta le teljesen a venezuelai határt. Az ecuadorit részlegesen nyitva hagyta, a két ország közötti forgalom nem állt le. Akkor még senki nem sejtette, hogy vírusügyileg a délnyugati szomszéd jelentheti az összehasonlíthatatlanul súlyosabb fenyegetést.

A latin-amerikai országok közül a járvány eddig Brazíliát, Ecuadort és Panamát sújtotta leginkább. Panamával március közepén állt le a hajó- (azóta csak drogcsempészek szállítják a cuccot), pár nappal később a légiforgalom, és hiába van szárazföldi határsáv, az Észak-Amerikához tartozó panamai földszorost Dél-Amerikától elválasztó Darién régiónak épeszű ember nem vág neki.

Az Alaszkától a Tűzföldig az egész kontinenst átszelő, kb. 48 ezer kilométeres úthálózat, a Pánamerikai főútvonal egyedül itt nem halad át, a panamai és a kolumbiai végpontot kb. 100 kilométer választja el egymástól.

A hiányzó szakaszt többször megkísérelték pótolni, de a tervek különféle (környezeti, gazdasági, kulturális, stb.) okok miatt csak tervek maradtak, a mocsarakkal, őserdőkkel borított terület kvázi átjárhatatlan, nagyteljesítményű járművekkel időnként indítanak expedíciókat, hébe-hóba egy-két gyalogos idióta is bepróbálkozik.

Mocsarakon, dzsungelen, moszkitókon, kígyókon és más vadállatokon kívül a mindkét oldalon jelenlévő, és a drogbizniszben is érintett, de az emberrablástól sem idegenkedő Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői, a FARC még aktív gerillái és más törvényenkívüliek is várnak rájuk. A sors fintora, hogy a természet mellett most pont ők „védik” ott a kolumbiai hazát. A Darién átjárhatatlan.

A Venezuelából érkező illegális bevándorlók száma becslések alapján napi ötezerről ötszázra csökkent, Ecuadorból viszont a március 23. óta érvényben lévő és odavezényelt különleges alakulatokkal (szárazföldön, vízben, levegőben) kőkeményen felügyelt határzár ellenére maradtak kiskapuk.

A nehezen kontrollálható és a múltban szinte elfelejtett, 586 kilométeres határ jelentősége az Ecuadorból érkező szörnyű hírek, különösen a guayaquili tragikus események (lakásokból utcára kitett és napokig rothadó temetetlen holtak, hullaházzá változó kórházak, teljes összeomlás) óta értékelődött fel. (Az áldozatok között négy helyi újságíró is szerepel.) Az epicentrum guayaquili (és Gayas tartományi) egészségügyi rendszer csődje miatt sok ecuadori vagy teljesen bezárkózik, vagy páni menekülne.

A Peruval majdnem határos Guayaquil ugyan messze, az ország másik végén van, de a közelebbi részekről megindult az exodus Kolumbia felé. Főként vízi úton kísérleteznek, s érkeznek meg Nariño, vagy a dzsungelen át Putumayo megyébe. Egyikük például temetésre ment, és vírushordozóként többeket megfertőzött. Közben a csencselés is felvirágzott: a peso mélyrepülésben (ismerős?), 1 dollár 4000-4100 peso most, Ecuadorban a dollár a hivatalos fizetőeszköz, így valahogy átjönnek a határon, olcsón felvásárolnak élelmiszereket, amiket aztán odahaza, minél távolabb Kolumbiától, annál nyereségesebben értékesítenek. A 221 ezer lakosú Tumaco kikötővárosból kisteherautószámra szállítottak át húst, halat és más élelmiszereket.

A koronavírus-kísértet járta délnyugati határokon azonban nemcsak ecuadoriak, hanem egyenesen Peruból menekülő venezuelaiak is igyekeznek átjutni. 860 ezren éltek ott, kiszolgáltatottabb társadalmi csoport, jó részük alkalmi és utcai munkával kereste máról holnapra a kenyerét. A kijárási tilalommal ugyanabba a helyzetbe kerültek, mint Kolumbiában. Nemzetközi szervezetek és nyomásukra a perui kormány is igyekszik segíteni rajtuk, de így is, Bogotához hasonlóan, sokan utcára kerültek már.

Többen viszont nem vártak, hanem megindultak Ecuador felé, hogy onnan Kolumbián keresztül hazatérjenek, esetleg itt maradjanak. A hatóságok belső elvándorlástól szintén tartanak – a fejletlenebb egészségügyi ellátású járványsújtotta területeken élők közül sokan fejlettebbekbe, például Bogotába vagy Antioquiába menekülhetnek.

A kolumbiai-venezuelai határon viszont megfordult a helyzet. Eddig a Maduro-rezsim nyomora elől igyekeztek Kolumbiába, most, miután munkájukat és szállásukat elveszítették, sokuk az itteni nyomorból tér vissza az ottaniba, de

(ahol egyébként 159 megbetegedést és hét halottat regisztráltak).

Múlt hét közepétől többszáz (többezer?) venezuelai érkezett Bogotából gyalogosan Santander megye közel 600 ezer lakosú székhelyébe, a határmenti Bucaramangába, és könyörögtek a hatóságoknak: engedjék át őket. Maduro venezuelai elnök pedig pár napja jelentette be, hogy Kolumbiából több, mint 3600 személy tért haza.

Még a kijárási tilalom előtt, a „régi” Cartagenában ismerkedtem meg egy venezuelai nővel. Kétgyerekes családanya, a hétéves Caracasban a nagyszülőkkel van, az egyéves másik vele, itt. Története tipikus: (dominikai) pasija elhagyta, átjött, eredeti szakmájában, szalsza-tanárként és táncosként kezdte, kurvaként folytatta. Többször beszélgettünk, egyszer vacsoráztunk is együtt. A kijárási tilalom első napjaiban sokat whatsappoztunk, Insta-posztjaimat az elsők között lájkolta. Aztán eltűnt, de nem foglalkoztam vele.

Általában rögtön vagy rövid időn belül szokott válaszolni, ezt viszont máig meg sem nézte. Ő is megindult volna Venezuela felé? (Disclaimer: nem mentem el vele, csak emberileg szimpatizáltunk egymással, külsőre különösebben nem az esetem. Nem elég latina, és nem is mulatt.)

Szeretném még látni. Mint ahogy egy másik venezuelai lányt, Anát is, a panamai halpiacról (ahol kb. 25-30 étterem van egymás mellett). Pincérnőként dolgozott, első este ismerkedtünk meg, még novemberben, aztán két hétig végig náluk ettem a tenger gyümölcseit, és persze cévichéket. A piac bezárt, elvesztette a munkáját. Négy-ötnaponként ráírok, „Istennek hála, jól vagyok” – kezdődik mindig a válasz.

Panamavárostól Valapraisoig sok venezuelaival találkoztam, egytől egyig nyitottak és figyelmesek, jó arcok voltak. Szimpatizálok velük, ráadásul a világ legjobb női is venezuelaiak, kolumbiaiak és persze brazilok. Pont nekik kellett megkapniuk Madurót…

Trump most akár háborút is indítana ellene, mert „nyíltan támogatja a nemzetközi terrorizmust és a drogkereskedelmet”, de szerencsére figyelmeztették, hogy Amerikának akad jelenleg a demokráciaexportnál is fontosabb dolga. És a teljesen elhibázott drogháborúval is egyszer, s mindenkorra felhagyhatna, semmire sem volt jó, eredmények helyett egy egész kontinenst bélyegzett meg vele. Pontosítsunk: annyit sikerült elérnie, hogy kokainfogyasztásban (értelemszerűen nemhivatalosan) az USA a világelső.

Cartagena változatlanul csendes.

Szállásadóm, David rengeteg vallásos műsort hallgat, néz. Kétnaponta, boltba menet, más lakásokból, bezárt hotelekből és hosztelekből is mise, egyházi ének, prédikáció hangjai hallatszanak ki. Latin-Amerikában teljesen mást jelent a kereszténység, a katolicizmus, mint Európában. Emberekhez, embertömegekhez szól, nem veszítette el kapcsolatát a valósággal, politikai formációk sem élnek vissza vele. Nem véletlen, hogy ez a kontinens adta a világnak Ferenc pápát, és az sem, hogy a katolikus egyháznak emberemlékezet óta nem volt a dalai láma szintjén lévő vezetője. Most van.

Munka ide, munka oda, egyre jobban unatkozunk, távolodó valóság a kijárási tilalom előtti világ. Mintha folyamatosan álmodnék – első körben Cartagena éjszakai nyüzsgését látom, aztán bolíviai vulkánokat, flamingókat és az Atacama-sivatagot, a sokadikban a Húsvét-szigetet. Mintha nem két hónapja, hanem két éve jártam volna ott. Távolabbi körökben két európai fővárost: Amszterdamot és Edinburgh-t, barátokat látogattam, mielőtt Latin-Amerikába jöttem. A legmesszibb körben Budapest, Kis-Svábhegy, a macskáim.

Szerencsére őket tegnap láttam.

Agyunkra megy a bezártság, de tűrjük, mert így menekülünk meg. A kijárási tilalmat a napokban fogják meghosszabbítani. Lassan már mindenhol kötelező a maszk – tömegközlekedési eszközökön, nagyáruházakban, bankokban, piacokon, kisboltokban, gyógyszertárakban.

Kömlődi Ferenc kolumbiai sorozatának eddigi részeit itt olvashatod el.

FOTÓK: Kömlődi Ferenc / Azonnali