Mi lesz Dél-Amerikával a járvány után?

A Covid-19 rossz állapotban találta komplett Dél-Amerikát, a kontinenst, ahol mindenkinél jobban tudnak tüntetni. De mi várható a világjárvány lecsengése után? Egy biztos: a Covid-19 utóhatásai Dél-Amerikában a borzalmas járványnál is borzalmasabbak lesznek.

Kömlődi Ferenc március 21. óta tudósítja az Azonnalit Cartagenából, hogy mi a helyzet a koronavírus miatt lezárt Kolumbiában.

Múlt csütörtök késő-, majd péntek koradélután olyan történt Cartagenában, amit február 28., az ecuadori Cuenca óta nem láttam:

Mindkét alkalommal percekre, inkább cseppecskék, és ugyanolyan hőség maradt utánuk, mint előttük, de talán mégis jelentenek valamit. Különleges időkben hajlamosak vagyunk mindenbe többet belemagyarázni az eredeti és egyértelmű jelentésnél, jeleket, rejtett üzeneteket keresni bennük. De jelezzenek akármit, a két eső jó hatással volt rám: október óta egyetlen képet sem csináltam, pedig egyre többször átfutott az agyamon, hogy át kéne alaposan nézni például a San Pedro de Atacama környékén, legautentikusabb minimál techno környezetben, a sivatagban készült fotókat, és válogatás után, valami egészen mássá átalakítani őket. Egyszer sem jutottam el addig, ma viszont ösztönösen jött. Miután az erkélyről lőttem pár fényképet, rögtön elkezdtem vagdosni, szerkeszteni, fekete-fehéríteni őket.

Hamar összeállt a sorozat, ritka égi jelenségről való megemlékezés ezzel kipipálva. Nem életem főműve, viszont a visszatérő élet- és alkotókedv egyértelmű jele a karantén, pontosabban szobafogság hatodik hetének kezdetén.

Mindig azt vallottam, hogy inkább élek egy veszélyes világban szabadon, mint beszabályozva egy ultrabiztonságosban, és ha van hashtag, amit tiszta szívemből meggyűlöltem mára, az a „maradj otthon”, csakhogy a Svédországban (vagy Máltán) működő modell sajnos nem lenne mindenhol életképes. Például el nem tudom képzelni, hogy Cartagenában előbb-utóbb ne buliznának a népek. Gabriel Garcia Márquez mondta:

Ennek ellenére és ezzel együtt: az emberből mint független, szabad és a közösségért felelős lényből kiinduló, politikusok, katonák és rendőrök helyett járványkutatókon, orvosokon és ápolókon – szakembereken – alapuló svéd megoldás az egyetlen, amely nem ruház jövőbeli visszaélésekre alkalmat adó túlhatalmat arra méltatlan kormányok kezébe (különböző mértékben, de az összes kormány méltatlan rá, talán az új-zélandi és a finn az üdítő kivétel), és nem mitikus ősellenségként, nem háborús állapotként vagy szimplán és alantasan, soha vissza nem térő lehetőségként tekint a Covid-19-re és az általa okozott világjárványra.

Hiába van csend, Latin-Amerika zajong

Cartagena rendületlenül csendes – szinte csak a mind gyakrabban megjelenő utcai zöldség- és gyümölcsárusok és a most mindenkinél szabadabb kóbor macskák töltik meg élettel Getsemani tereit –, Kolumbia zajosabb, Latin-Amerika zajong. Brazília, Ecuador és Mexikó a kirívóan legrosszabbul teljesítők, Kolumbia és Argentína a jobbak közé tartoznak. Jair Bolsonaro jobboldali populista brazil és López Obrador baloldali populista mexikói elnök (és a szintén balos nicaraguai diktátor, Daniel Ortega) is svéd mintára, de svéd tudatosság, mértékletesség nélkül engedte el a kezdet kezdetén a gyeplőt.

Felelőtlenségüket szomorú számok szemléltetik – Nicaragua esetében ugyan nem, de az onnan érkező adatok kb. annyira hitelesek, mint az észak-koreaiak. Egyre többekben merül fel a kérdés, hogy mi lesz itt, ha egyszer véget ér ez az egész, hogyan állítható talpra Latin-Amerika megroggyant gazdasága, mit kezdjenek a kormányok a munkanélküli milliókkal, éhezőkkel, az elviselhetetlenségig fokozódó társadalmi feszültséggel. Már most körvonalazódik:

Dél- és Közép-Amerikát rossz állapotban, többéves gazdasági válságból kilábalóban érte el a pandémia. Szerencsére viszonylag későn, Európa után érkezett meg, ráadásul a régió járványügyileg (Zika, Denge, sárgaláz) komoly tapasztalatokkal rendelkezik. Az államok többsége ennek megfelelően gyorsan, drákói intézkedéseket hozott. Ettől még a svéd modellel szimpatizálok, de látni kell: ahhoz szükség van a svéd egészségügyi rendszerre is. Az itteniek színvonala sokkal alacsonyabb, a minden szinten hibátlan magánszolgáltatások pedig csak a gazdag keveseknek adatnak meg, és ha a Covid-19 úgy durrant volna be, mint Lombardiában, hetek óta monumentális összeomlásról tudósítana a világmédia, lásd Guayaquil.

A Venezuelát 2015 óta sújtó politikai és humanitárius válság miatt 4,5 millióan hagyták el az országot. Legtöbben (1,5 millióan) Kolumbiába menekültek, de Panamától Chiléig, ahol megfordultam, mindenhol találkoztam venezuelaiakkal. Nicaraguából, Hondurasból és Salvadorból is menekülnek, de sokkal kisebb mértékben, és főként – Mexikón keresztül – az USA-ba, esetleg Costa Ricába vagy a régió legamerikanizáltabb országába, Panamába.

Lesz miért tüntetni

Az olajárcsökkenés tovább rontja a helyzetet, de nemcsak Venezuelában, hanem például a nyersanyag kitermelésében és exportjában szintén erősen érintett Kolumbiában és Ecuadorban is. Súlyosbító tényező, hogy más nyersanyagok exportja is évek óta akadozik, plusz a kivitt termékeknél kevés a hozzáadott érték.

2019 második felében erőszakos elégedetlenségi hullám söpört végig a kontinensen, többszázezres tüntetésekkel: októberben Chilében és Ecuadorban, novemberben Kolumbiában és Bolíviában. Mindenhol megelégelték a régóta hatalmon lévő, itt például pártállástól függetlenül Amerika-barát (a legfőbb régióbeli USA-szövetséges) politikai elitet (Bolívia kakukktojás: ott kedvenc idióta politikusomat, Evo Moralest unták meg), és százezrek vonultak társadalmi követeléseikkel dühödten az utcára.

Latin-Amerikában a tüntetéseknek és a módszerekben nem válogató rendőrvédelmi reakciónak egyaránt komoly hagyománya van, Közép-Kelet-Európában lenne bőven tanulnivalónk az előbbiből. Magyarországon erre persze azt mondanák, hogy az itteniek hőzöngők, innen viszont úgy tűnik, hogy az otthoniak nagy birkák, iszonyat sokat tűrnek, és csak halmozzák magukban a feszültségeiket, frusztrációikat. Pedig soha nem árt, ha a hatalom kap visszajelzéseket.

Pont tüntettek, amikor január 30-án befutottam Santagióba, Chile fővárosába. A reptérről a nyugis elitnegyed Providenciába, szállásomra tartva, a Plaza Baquedano, népszerű nevén Plaza Italia környékén megcsapott a könnygáz szaga, a taxis azonnal húzta fel az ablakokat, majd arról elmélkedtünk, hogy a zavargások mikor mennek át vandalizmusba, és vernek szét mindent, de tényleg mindent, ami útba akad. Santiagóban eljutottak eddig a pontig, a Plaza Italiát hibátlanul átrendezték, el is vették a katasztrófaturistáskodástól a kedvem (utólag persze bánom), és a jó hangulatomat a hagyományőrző rohamrendőr-osztagok látványa sem hozta vissza.

Az uncsi Santiago után két nappal, második kedvenc latin-amerikai városomat, a street art világfőváros és kifinomultan lepattant Valaparaisot járva, gyakran facsarta az orrom a könnygáz bűze, és siettem el félig bömbölve, pedig tüntetés csak előző este volt, másnap este lett. Február 3-án, hétfőn egy, Chilébe előző nap befutott közeli magyar barátommal (egyben exkollégámmal mesterségesintelligencia-vonalon) és barátnőjével jártuk a várost, majd este fél 7 körül beültünk egy remek seafood étterembe.

Negyed 8 körül megkért a venezuelai főpincér, hogy fizessünk, aztán ők minél előbb hazamennének, mert a legutóbbi könnygáz-illatot még őrző szomszédos téren 8-tól tüntike lesz, és olyankor mindkét fél hajlamos túlkapásokra, amit általában a környező vendéglátóipari és más egységek bánnak, pláne ha véletlenül nyitva is tartanak még. Fizettünk, és húzott mindenki haza. Egy sarokkal odébb rohamrendőr-osztagok várakoztak, enyhe könnygázszag terjengett a nyáresti szellőben, gyűlt a tömeg, megszaporáztam a lépteim a közeli szállás felé…

Chile és a többi érintett ország vezetői, kormányai egytől egyig meggyengülve, a bolíviai elnök, a korábban kokatermesztőként is bizonyított Evo Morales és emberei bukva kerültek ki a tüntetéssorozatból. (A levélként rágcsálva, tea és cukorka, de koktél formájában is fogyasztható koka egyébként nem azonos a belőle készülő kokainnal, az Andokban minden formában jót tesz, sokat segít a háromezer méter feletti magaslaton ránk törő szédülés, émelygés elviselésében, pluszenergiákkal tölt fel. Érkezéskor az összes andoki szálláson kokateával kínáltak; a legjobb tea, amit valaha ittam. Fogalmam sincs, miért nem lehet az USA-ba, Európába és máshova bevinni, de elfogadom: az idiotizmusnak nincsenek határai.)

A bankokat ütik Kolumbiában

Kolumbiában egy népszerűsége mélypontján rogyadozó kormánynak és egy ingatag lábakon álló gazdaságnak kellett kezelnie a világjárványt. Mindezt úgy, hogy a kolumbiai belpolitika leegyszerűsített liberális-konzervatív tengelyén egyértelműen jobboldali Duque elnök és az ellenzék is élesen bírálja a járvány elleni küzdelemben – szerintük – sok együttműködést nem tanúsító bankokat. A rendkívüli állapot miatt rendkívüli jogosítványokkal rendelkező elnök és kabinetje több szolidaritást és szigorú hitelfeltételeik rugalmasabbá tételét kérte tőlük.

Míg a jegybank csökkentette a kamatot, addig a hét nagy kereskedelmi bankból öt átlagosan 6,12 százalékkal növelte a sajátját. A bankok, korábbi lépésekre hivatkozva tagadják, hogy nem működnek együtt. Duque vámpíroknak nevezte őket, és belengette: a pénzügyi főfelügyelőséghez fordul, hogy tegyen ellenük valamit. Rossz hír az elnöknek, hogy a szervezetet vezető Jorge Castaño viszont semmi okot nem lát a beavatkozásra.

Bogotá ellenzéki főpolgármester-asszonya, Claudia Lopez ellenzi Duque nyitási tervét. Szerinte túl sok egyszerre kiengedni a karanténból az építő- és a gyártóipar dolgozóit is. Az előbbi szektor többé-kevésbé mehet, az utóbbinál a fokozatosságot fogja alkalmazni. A kolumbiai szigor eddig el is érte célját, mert a Covid-19 nem dühöng, nincs észak-amerikai, olasz, spanyol, francia vagy brit léptékű katasztrófa.

Lesz majd utána: a bogotái Fedesarollo agytröszt a kolumbiai gazdaság 2,7-7,9 százalékos, a Goldman Sachs 2,5 (a régió 3,8) százalékos visszaesését prognosztizálja. Az ellenzék által hevesen bírált Alberto Carrasquilla pénzügyminiszter szerint 2020 az ország gazdaságtörténetének legrosszabb éve lesz. A munkanélküliség a legoptimistább forgatókönyv alapján is 10,5 százalékról 16,8-ra, legrosszabb esetben 10 százalékkal ugrik meg, és ez minimum 1,4 millió állásvesztést jelent. Év elején még 3,7 százalékos növekedésre számítottak.

Marta Lucia Ramirez alelnök elmondta, hogy a Covid-19 két évtized szegénység ellen elért eredményeit nullázza le, míg az ENSZ az itteni venezuelai menekültközösségek tömeges (kb. 900 ezer személyt érintő) éhezésével számol, ami Venezuelában már eleve 9,3 millió, Ecuadorban pedig 300 ezer további venezuelait fenyeget. A befogadóországoknak egyre korlátozottabbak, külföldi segítség nélkül szinte a nullával azonosak a lehetőségeik a menekültek megvédésére.

Venezuelában péntek este egyébként 318 volt a hivatalos fertőzöttszám (Kolumbiában 4881), az utolsó tévébeszédében (egy Simón Bolivar-kép előtt) hetyke mackófelsőben pózoló Maduro adatai persze legalább annyira megbízhatóak, mint a kínai számok Wuhanról, vagy a WHO-vezér, a szépreményű Tedros Adhanom Gebreyesus tájékoztatói a szuper-népköztársaságról. Az ENSZ szerint a dél-amerikai őslakos közösségeket szintén éhínség fenyegeti, de Bogotá szegénynegyedeiben is egyre több ház kapujában jelenik meg a „nincs mit ennünk” jelentésű piros rongyszalag, míg a kormány legkorábban 2023-ra várja, hogy a turizmus újra elérje a járvány előtti szintet.

Külföldi segítségnyújtásra alig van kilátás: Donald Trump amerikai elnök ugyan támogatást ígért Kolumbiának a járvány elleni küzdelemben – az eddigiek alapján az amerikai szájkaratebajnok segítő keze júdáscsók inkább –, de

Sanszosabb, hogy a Latin-Amerikában is ezer és egy szállal érdekelt Kína lesz az, ám előtte a világ vezető szuperhatalma pozícióra most már nyíltan bejelentkezett távol-keleti országnak is talpra kell állnia.

Olvasd el Kömlődi Ferenc eddigi kolumbiai karanténnaplóját!

FOTÓK: Kömlődi Ferenc / Azonnali