A luxusingatlanokra kivetendő adó nemcsak egy választási ígéret beváltása, de egy szociális politika alapja és kezdete is lehet. Száz évvel ezelőtt Bécsben így indult el a lakhatási kérdést a mai napig sikeresen megoldó városi politika.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere még az önkormányzati választások előtt jelentette be: ha győzni fog, extra adót vet ki a félmilliárd forintnál nagyobb értékű ingatlanokra. Mivel többek között Tiborcz István, akinek egyetlen vállalkozói teljesítménye, hogy elvette Orbán Viktor lányát, szintén rendelkezik ilyen ingatlannal, maga Karácsony is „Tiborcz-adóról” beszélt, amit a kormányfői vej bírósági úton is kifogásol.
Több, mint öt hónapja győzött az ellenzék Budapesten, de egyelőre semmi nyoma nincs annak, hogy megjelent volna az ígért adó.
Noha az önkormányzatiságot jelentősen megnyirbálta a Fidesz (ha valamiért, akkor éppen ennek visszaállításáért akár népszavazást is kezdeményezhetne az ellenzék), de vannak bizonyos adónemek, amelyek még mindig helyi hatáskörben maradtak, a helyi költségvetést gyarapítják.
A luxusingatlanokra kivetett adó kapcsán az egyetlen felmerülő ellenérv, hogy egy adótárgyat nem lehet kétszer is leadóztatni, de éppen a luxusingatlanok esetében a probléma megoldható, ha a Tiborcz-adó bevezetése esetén ezen ingatlanokra csak ez az egy adó vonatkozna, azaz más, ingatlantulajdont érintő adónemek alól kikerülne.
A hírek szerint azonban még az ellenzéki polgármesterek között sincs egyetértés az új adó kapcsán, pedig egyrészről a félmilliárdos ingatlanok csak pár budapesti kerületben fordulnak elő, nem jelentenek olyan terhet, amivel szavazók nagy része találkozna, másrészről egy új szociális politika megfogalmazását és megalapozását tenné lehetővé.
Amikor Bécsben száz évvel ezelőtt az akkori szociáldemokrata vezetés bevezetett adót a bérházakra és a bérbeadott lakásokra, gyakorlatilag az akkori luxusingatlanokból (a megadóztatandó adótárgyak fél százalékából) bejövő pénz már fedezte a beindított városi bérlakásépítési program majdnem felét. A luxusingatlanokra kivetett adókból most is be lehetne indítani egy széles bérlakásépítési programot, amellyel a város sikeresen szállna be a bérbeadási piacra, lenyomva tudatosan alacsonyan tartott lakbéreivel a jelenlegi magánpiaci szereplők kínálati oldalának lakbérelvárásait.
Magyarországon azonban a baloldal is fél az ingatlanadó minden formájától,
pedig igenis lehetne a luxusingatlanokon felül is további (azaz más) adónemeket kivetni – akár a lakott lakáson túli lakástulajdonra, akár a nem bérbe adott, üresen álló lakásokra, de a tervezett félmilliárdos határnál is lejjebb lehetne szállítani a luxusingatlanadó alsó határát.
Mivel egyrészről Budapest lakosságának egy jelentős része azon egyetlen, az ingatlanár-robbanás ellenére sem luxusértékű ingatlanban lakik, amelyet tulajdonol, másrészről folyamatosan növekszik – az eddigi tipikus bérlői rétegeken (diákok, egyedülállók, stb.) túl is – azok köre, akik bérlik a lakásukat,
az ingatlantulajdon szigorúbb és szélesebb adóztatása nem érintene olyan nagy választói csoportot (hány budapesti választópolgár lakik félmilliárdnál nagyobb értékű ingatlanban?),
amely a baloldal választási sikerét veszélyeztetné – de az ígéret beváltatlansága, ezzel a lakhatási válság kezelésére fordítható összegről való lemondás komolyan sodorhatja veszélybe egy vörös-zöld-lila (azaz baloldali) várospolitika hitelességét.
Budapesten ugyanis, pláne a lakhatási programjában, a Momentum is egyértelműen baloldali pártnak tekinthető (lakhatási programjában legközelebb éppen ők állnak a vörös Bécshez), azaz egyértelmű: a győztes budapesti koalíciónak baloldali politikát kell folytatnia. És a szimbolikus ügyeken túl, azaz hogy ki is van mondjuk egy nemzeti alaptantervben kötelező olvasmányként (azaz kit fognak csak utálkozva és zanzásítva olvasni a diákok)
fontosabbak azon konkrét, mindennapi ügyek, amelyekben amúgy fideszes lakbérlőnek éppen ugyanazok az érdekei, mint jobbikosnak vagy gyurcsányistának.
A „Tiborcz-adót” tehát nem halkan elfelejteni, hanem további, az átlagnál jóval nagyobb értékű és/vagy számú ingatlanokra kivetendő további adókkal bővíteni kell – azért, hogy ne évi pár tucat önkormányzati bérlakást tudjanak a most már ellenzéki vezetésű kerületek is csak betervezni. Megint a vörös Béccsel példálózva: ott kicsit több, mint tíz év alatt (egy eladósodott városban) hatvanezer új lakást adtak át az első világháború után – a társadalom legfelsőbb egy százalékát érintő adóból finanszírozva juttatva lakhatáshoz a társadalom többségét.
Olvass még Techet Pétertől a vörös Bécsről!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
