A második Orbáninfót nagyon nehéz másként értelmezni, mint a miniszterelnök évi rendes csapdáját a magyar sajtó számára, amibe már örökre bele kell sétálni.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Másodszor állított csapdát a magyar sajtónak Orbán Viktor azzal, hogy kiemelt sajtóeseményként ő tartott egy kormányinfót, ahol ünnepi jelleggel ezúttal nem csak a seggnyalói kérdezhettek, hanem azok is, akiknek valóban kérdésük van hozzá. Azért csapda ez, mert ahogy első alkalommal, úgy valójában most sem lehetett kérdezni semmit a miniszterelnöktől.
Nem lehet kérdezni a nyilvánvalóan miatta meggazdagodott üzletemberekről, mert üzleti ügyekről nem nyilatkozik, nem lehet feltenni neki kérdést a Fidesz csúsztatásokra épülő kommunikációjáról, mert úgyis csak újabb csúsztatásokkal válaszol,
az egy év alatt sokakban felgyülemlett „de miért csinálja ezt miniszterelnök úr?” meg annyira nem jó kérdés.
Bár ebben a helyzetben nyilván a teljes bojkott lenne a helyes megoldás, a sajtó magára sajtóként tekintő része mégsem teheti meg, hogy távol marad, hiszen ha lehetőség nyílik valamit kérdezni az ország miniszterelnökétől, akkor azt meg kell tenni. Ebből alakult ki az a szomorú helyzet 2020 január 9-én, hogy inkább a kérdések elhangzása volt a fontos, mint az, hogy mit válaszol rájuk Orbán.
Ennek megfelelően érdeklődött a kérdezési lehetőséget kapó réteg egy csomó érdekes kérdésről, például az újságírók kitiltásáról a parlamentben, arról, hogy miért hallgatták el az Elios-ügyet, mizu a Fidesszel mostanság hadilábon álló Európai Néppárttal, vagy hogyan értékeli a leginkább állami hirdetésekből gazdagodó kormánymédia produkcióját körülötte. Csupa olyan kérdés, ami az ország jelentős részét foglalkoztatja, de
ő ezekre nagyjából abban a stílusban válaszolt, mint amikor középiskolában fogalma sincs valakinek felelés alatt a válaszról: vagy maszatolva, vagy azt sérelmelmezve, hogy ez nincs is benne a tananyagban.
Orbán tehát nem beszél médiahelyzetről, mert az nem az ő ügye, nem beszél a parlamenti szabályokról, mert az sem igazán az ő ügye, a Néppárttal pedig majd valami lesz. Elios-ügy meg nincs, van helyette ködös filozofálgatás arról, ki pénzének számít az EU-tól kapott támogatás.
A miniszterelnöki kormányinfó valójában nem kormányinfó volt, hanem egy statement az Orbán által elképzelt ideális szabadságról: ahogy ő maga is elmondta, „mindenki azt ír, amit akar”, és ezen a csütörtök délelőtti bulin is mindenki azt kérdezhetett, amit akar.
Sajnos ezeknek a mondatoknak van egy második fele is, amit csak éreztetni szokott: írj és kérdezz amit akarsz, csak engem ez nem érdekel.
Külön érdekes volt, amikor az ő sztárolásáért fizetett médiamunkásokat az Origo/Pesti Srácok képviseletében is leosztotta kicsit, szegény idézett Bencsik Gábornak pedig hirtelen „elfelejtette” a keresztnevét: ezzel is kifejezésre jutott, hogy az ő hajbókolásuk pontosan ugyanannyira nem jut el különösebben az ő magasságaiba, mint amikor kiderülnek kínos ügyek a vejéről. Vagyis valószínűleg eljut, de különösebben nem foglalkozik velük.
Azt viszont jó látni, hogy a közlés szabadságát nem csak a sajtó számára adja meg Orbán, hanem a sajátjainak is: Kovács Zoltán például gond nélkül hazudhatta azt a 24.hu szerint, hogy az újság képviselői azért nem jutottak be a rendhagyó kormányinfóra, mert elkéstek. Ő is mondhatott, amit csak akar, hiszen ennek sem lesz következménye, mint ahogy az egész három óráig tartó kérdezz-felelek is csak valami masszaként fog megmaradni a kollektív tudatban.
Kár, hogy Orbánon kívül senki nem járt ezzel jól: rossz volt nézni, rossz volt róla tudósítani, rossz volt hallgatni a válaszokat, de a legrosszabb mégis a kérdezőket volt hallgatni, akik jól láthatóan mindent megtettek azért, hogy ha már idén valószínűleg utoljára kérdezhették az ország első emberét, akkor sikerüljön belőle valami tartalmasat kihúzni. Orbánnak is rossz volt valószínűleg, hiszen talán már ő maga is unja a liberálisok és Soros György pocskodiázását,
de ő legalább a végén elmondhatta, hogy idén is képes három óráig úgy csinálni, mintha egy világra nyitott politikus lenne.
Sajnos ez a csapda, ami csak az egész magyar sajtószabadság értelmetlenségét mutatta meg, pontosan olyan, mint Orbán kedvenc sportja, a foci: az ember mindig visszatér valami csoda reményében a stadionba, mint ahogy a magyar sajtó is vissza fog térni jövőre is a Karmelita Kolostorba remegő térddel azért, hogy Orbán Viktor végre úgy mondja el a nagy büdös semmit, hogy közben rájuk néz.
Olvasnál még Fekő Ádámtól? Ide kattints!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
