+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Tamás Gáspár Miklós
2019. november 6. szerda, 07:06
Annak a kimondása, hogy „a rendszerváltás megbukott”, valójában nem jelent sokat. Ez csak a rossz közérzet kinyilvánítása tartalom nélkül. Azt kellene megmagyarázni hozzá, hogy miért veszteség, vagy veszteség-e egyáltalán az alkotmányos jogállam szétzúzása, és hogy a joguralom csakugyan a Nyugat történeti kiváltsága-e vagy sem.

Az Azonnali az 1989/1990-es rendszerváltás harmincadik évfordulójára – nem mellékesen persze a 2010-es rendszerváltás tízéves évfordulójára is – több szerzőt is felkért arra, hogy saját emlékeik, élményeik, akkori céljaik és mai tudásuk alapján elemezzék az elmúlt harminc évet, és különösen a harminc évvel ezelőtti rendszerváltást. Most Tamás Gáspár Miklós filozófus, korábbi SZDSZ-es országgyűlési képviselő cikkét közöljük. A sorozat összes cikkét itt tudod elolvasni.

 

+++

 

Amikor még nem volt nyilvánosság, akkor is tudatában voltak a változásnak az alattvalók, de a közvélemény nem mutatkozhatott meg, csak igen kivételesen. Szókratész állampolgárként törvénytisztelő volt és patrióta – bele is halt önként (lásd Platón Kritónját) – , de ő az első, akiről pontosan tudjuk, hogy az akkori államberendezkedés (a városállami demokrácia) ellen racionális érveket hozott föl.

 

Mindenekelőtt arra, hogy a vélekedés – és a vélemények egyeztetése, a közvélemény – nem megbízható, az igazság, amelyen minden erkölcsileg megbízható közösségi rezsimnek föl kell épülnie, nem érhető el érvekkel alá nem támasztott alanyi ítéletalkotással, tehát a vélemények többsége se kezeskedhetik az együttélés helyes szabályairól. Ezt – valameddig – csak demokráciában mondhatta ki, de amiatt, hogy kimondta, meg kellett halnia.

 

Márpedig minden későbbi, a városállami demokráciákat utánzó (demokrácia ugyanis nem lehetséges, csak fallal körülvett, áttekinthető kis településeken, olyan polgárok között, akik saját vagyonukból tartják el magukat, nem függenek mástól, nincs uruk) későbbi rendszerekben a nép állítólagos „uralma” a közvélemény uralmát jelenti, a közvéleménnyel vitába szállni nem jelent halálbüntetést, csak jelképes kiközösítést és különféle hátrányokat: a közvélemény nem tűrheti, hogy a vele ellenkező vélemények ne csak puszta szubjektív vélekedések legyenek, hanem maguknak az igazság rangját követeljék.

 

Minden nézet elvileg egyenrangú, s közülük az nyer, amely többséget szerez: igazsága megállapíthatatlan – mondják – , vagyis „viszonylagos”. S többnyire az szerez többséget, amelyik összhangban van az állampolgárok már meglévő óhajaival és hiedelmeivel, vagy amelyikről elhitethető, hogy új módon, de szolgálja az állampolgárok érdekeit, ám az érdek mibenlétének megállapítása ugyancsak szubjektív és esetleges, nem is lehet más.

 

A filozófia – mondhatni – a maga egészében, rengeteg változatban ugyan, de ennek a helyzetnek (begrifflose Praxis, fogalom nélküli gyakorlat, ahogyan Adorno nevezte) az ellenfele, ezért számít mindig gyanúsnak.

 

Még az a filozófia is ilyen, amely – Rousseau-nál és nyomában Tolsztojnál – azt állítja, hogy eleve a népnek van igaza, méghozzá a függő helyzetű, tanulatlan népnek, amelynek „helyén van a szíve”, de ehhöz is elméletre, a nép elméletére van szüksége, az „általános akarat” valaminő elméletére (ilyen voltaképpen a fiatal Lukács György osztálytudat-elmélete is, amint azt Hans-Jürgen Krahl ötven éve fölismerte).

 

Ámde ez a szituáció (a vélekedés a megismerés/tudás nyilvános politikai és filozófiai ellentéte) térben és időben korlátozott, ritka esemény volt, hiszen a régi időkben többnyire nem a közvélemény legitimált, hanem az isteni fölkentség (megáldottság, fölszenteltség, kiválasztottság) valaminő alakváltozata a monarchiákban.

 

Ahhoz, hogy ez ismét fontossá váljék, arra volt szükség, hogy a múlt (mind az arisztokratikus városi kalmárköztársaságok független birtokosainak jogegyenlősége a szolgák alávetettsége fölött, mind a hellenisztikus és későrómai királyságok és császárságok jog nélküli egyenlősége az abszolút alávetettségben) véglegesen megszűnjék.  

 

Ez megtörtént, a történelemben tulajdonképpen csak egyszer.

 

A francia forradalom – visszatekintve is hihetetlen radikalitással – megszüntette a három legrégebbi politikai intézményt: az egyházat, a monarchiát és a nemességet. Az intézményi hagyomány felől nézve: mindent.

 

Ekkora fordulat példa nélkül áll a históriában.

 

A zsarnokságot – az önkény értelmében – régi hagyomány tartotta természetjogilag tarthatatlannak. A zsarnokgyilkosság doktrínája jezsuita és humanista eredetű (hiszen a társadalmi szerződés megszegése igazolja a törvényszegő megbüntetését a közjó érdekében), de itt nem erről volt szó. Korábbi és későbbi forradalmak is öltek királyokat. De az, hogy a politikai közösség (nemzet/állam) „fejetlen” legyen – acéphale, ahogyan Georges Bataille leírja a modern társadalmat – , az elképzelhetetlen volt korábban, kivéve Athént.

 

A monarcha (a fölkent és megkoronázott uralkodó) és az egyház jogcíme természetfölötti volt, a nemességé természeti (vérségi leszármazás).

 

A nép voltaképpen a francia forradalom alkalmából ismerte föl, hogy létezik társadalom,

 

hogy a nép elsődlegesen társadalomban él, hogy a társadalom tisztán emberi, a természetfölötti (az isteni) pedig másutt van (azt kevesen hitték, hogy nincs sehol), nem a társadalom közegében. A világ és a túlvilág végképp elvált egymástól.

 

A forradalmian fejetlen, acéphale társadalomban nem volt adott tekintély (tekintélyi instancia), ezért a kollektív cselekvéshez egységre volt szükség – hiszen az állam (szakigazgatás, erőszakmonopólium stb.) nem jött létre, csak lassan, bár a népjogok kodifikálása előre jelezte, hogy lesz. Ezt az egységet csak a morál alakíthatta ki (amit „erényterrornak” neveznek, s aminek egyik legjobb elemzője honfitársunk, Ludassy Mária). A morális eredetű népi egység garanciája a guillotine.

 

Christoph Menke, a ma talán legfontosabb európai politika- és jogfilozófus azt írja könyvének (Kritik der Rechte, 2018) bevezetőjében, hogy a polgári forradalom döntésében az egyenlőség mellett nem ez a döntés maga a releváns, hanem az, hogy az egyenlőségnek a „jogok” formáját adták.

 

A forradalmi kodifikációból az következett, hogy a társadalom „fejetlen” rendje egyszerre természetes és társadalmi, tehát megállapítása nem norma, hanem igazság. Kényszerítő ereje egyszerre jogi és erkölcsi. Ezért nem lehetnek „pártok” – amelyek puszta véleményeket és érdekeket jelenítenek meg – , és minden (önzőnek vélelmezett) pártütés: árulás; minden erkölcsi vétek: bűncselekmény; a hatalom minden kisajátítása a „rész” által: merénylet az erény ellen.

 

Ez a forradalmi rémuralom természetesen megbukott, hiszen nem lehetett összeegyeztetni a szintén fölszabadított magántulajdonnal és a háború strukturális szükségleteivel.

 

Ugyanakkor a forradalmi közvélemény ebbe a bukásba soha nem tudott belenyugodni, minden restauráció és jogkorlátozás ellenére Franciaország időről időre megismételte az 1789-es forradalmat (1830-ban, 1848-ban, 1871-ben, a Résistance-ban a második világháború végén, 1968-ban). Az erény és az egyenlőség teljhatalmának mércéjével mérve az acéphale hagyomány folytatóinak semmi nem lehetett elég jó, minden rendszerváltozásban csalódtak: a francia kultúrában a hatalmas gazdagságból minduntalan kihallatszik a kiábrándultság szólama – a keserűségtől a gyűlölködő nihilizmusig.

 

Franciaország történetében vált a legvilágosabbá, hogy vannak rendszerek, és hogy a politikai rendszernek van köze a morális jóléthez,

 

hogy a rendszer lehet vagy rossz, hogy a rendszer melletti vagy elleni állásfoglalás etikai kérdés, és hogy a politikai változás megítélése a társadalmi eszmények függvénye, beleértve a társadalom szociális, kulturális és lelkiállapotát, amelynek az erkölcsi értékelése a politika középpontjában áll.

 

Ez Kelet-Európában sincs másképpen, a csalódás és a kiábrándultság ténye (nem először) meghatározó, csak az olyan filozófia- és elméletellenes kultúrában, mint a magyar, nem annyira explicit, mint másutt (mindenekelőtt a volt NDK-ban és a volt Jugoszláviában). Nagyon sokan, főleg, de nem kizárólag a jobboldalon, ezt a problémát úgy oldják meg maguknak, hogy kijelentik: „nem is volt rendszerváltás”, „ezek ugyanazok” – ami persze ugyanazt jelenti, mintha kimondanák, hogy a rendszerváltás nem sikerült.

 

De fölmenti őket attól a kínos kötelességtől, hogy bevallják: érvényesnek tartják a rendszerváltás alapelveit, hisznek bennük. Márpedig a nihilista közhangulatban bármilyen hit, meggyőződés szégyenfolt. A hit csak negatív (kizárólag a csalódásban manifesztálódik), ezért minden fordulatkor az „újrakezdés” frázisai dominálnak, hiszen a „visszatérés” a hit dokumentuma lenne.

 

Hasonlóképpen az 1989 előtti rendszer kedvező megítélése – leginkább gazdasági, jövedelmi, népjóléti, „létbiztonsági”, szociális igazságossági és művelődési szemszögből – is rejtett, megpróbál „ideológiamentesnek” föltűnni (hiszen az „antidemokratikusnak” nevezett, kétségkívül diktatórikus egypártrendszer nyílt dicsérete  szégyennek számít), de itt a kettős csalódás jelensége ismerhető föl: csalódás a keleti típusú (tervező-újraelosztó) jóléti állam bukása miatt, illetve a rendszerváltás utáni „perifériakapitalista” szisztémából való kiábrándulás miatt.

 

Mindebből a legkülönfélébb homályosságok, öncsalások és képmutatások következnek. Az értelmiség és a „csevegő osztályok” (Don Juan Donoso Cortés: clasas discutidoras, „the chattering classes”)

 

úgy tesznek, mintha a rendszerváltásnak nem lett volna programja, pedig volt,

 

előbb a Társadalmi szerződés,  utóbb pedig az SZDSZ által publikált alapdokumentum, amelynek épp ez volt a címe is, A rendszerváltás programja. Ez szociálliberális és emberi jogi program volt, vezéreszméit a hivatkozott két szöveg legfontosabb szerzője, Kis János dolgozta ki és foglalta össze korábban Vannak-e emberi jogaink? című munkájában.

 

Evvel is függ össze, hogy a magyarországi jobboldali-szélsőjobboldali sajtóban – hosszú évekkel a megszűnése után –

 

a legsűrűbben gyalázott és rágalmazott párt még mindig az SZDSZ, amely (mint a rendszerváltás eszmeileg meghatározó pártja) egyszerűen a rendszerváltás álneve.

 

Itt is a csalódás dolgozik. Tudjuk, hogy a radikális jobboldal szavazói becsülik a legtöbbre a Kádár-rendszert, de ezt a hivatalos (teljesen üres) kommunistaellenesség miatt nem lehet kimondani, ezért a rendszerváltást mint olyant nem lehet elmarasztalni, csak azt a csoportot, amely a világnézetét megteremtette, bár döntő hatalmi szerepbe sose került, és korán ellentétbe keveredett saját magával. (Bár egyre inkább terjed persze az a náci klisé is, amely szerint marxizmus és liberalizmus ugyanaz, amint a „kulturális marxizmus” [Kulturbolschewismus] Goebbelstől származó terminusa is jól mutatja.)

 

A szocializmusról szóló hetvenévnyi, a liberalizmusról szóló harmincévnyi szakadatlan locsogás után még mindig nem jutottunk el odáig, hogy a kelet-európai értelmiség (ismét csak a volt NDK és a volt Jugoszlávia kivételével) legalább arra hajlandó legyen, hogy tisztességes lexikoncikket elolvasson a témáról.

 

A szakadatlan üres szócséplés közben még mindig azt állítják fontos állásokat betöltő „írástudók” Marx-olvasás és Marx-értés nélkül, hogy a marxizmus végcélja az egyenlőség, holott ez a polgári liberalizmus egyik célja, amelyet a szociáldemokrácia próbált egy ideig realizálni, bár persze a laissez-faire piaci liberalizmus (ez csak egy volt a szabadelvű irányzatok között) ebben a konzervatívokhoz állt közelebb. Senki nem hajtott végre radikálisabb egyenlősítő reformokat, mint Lloyd George liberális kormánya (pénzügyminiszterként: 1908-1915, miniszterelnökként: 1916-1922). Ő teremtette meg először a jóléti államot, majd az ausztriai szociáldemokraták Bécsben az 1920-30-as években.

 

Ez a radikális-liberális polgárság-értelmiség eszménye volt (amelyet csak a reformista munkásmozgalommal szövetségben érhetett el), amihez nem kellett megszüntetni a kapitalizmust. A tőke megjelenése után másfél évszázaddal bizonygatni kell, hogy Marx antikapitalista volt? A kelet-európai provincializmus és műveletlenség letaglózó.

 

A mai magyarországi jobboldal rendszerellenes rendszerpárt (a Systempartei is náci kifejezés), a „lázadó hatalom”, „az ellenzékben lévő hatalom” régi fasiszta közhelyét ismételve kormányoz „ellenszélben”, a kettős csalódás érzületére támaszkodva.

 

Ettől függetlenül minden új politikai csoportosulás, kezdeményezés „új rendszerváltást” javasol (a jelenlegi magyar miniszterelnök is „nemzeti rendszerváltásról” beszélt 2010-ben a „liberális rendszerváltás” után), ami 1989 történeti valóságának teljes eszmei kiüresedését jelzi: a történelmi emlékezet – társaslélektanilag aggasztónak tetsző – elvesztését, az összmagyar Alzheimer-kórt.

 

Az 1989 előtti, ún. államszocialista rendszer puszta fölidézése is hiányzik, például szinte semmit nem tudunk a Párt szervezetének (a KISZ-szel és hasonló bővítményekkel együtt kb. egymillió ember a tízmilliós országban) életéről, tevékenységéről, csak a pártvezetőség állampolitikájáról, az apparátusról, azaz pusztán a szűk értelemben vett hatalmi funkciókról, ami szociológiai nonszensz.

 

Az 1989-es rendszerváltás két újdonsága – a privatizálás és a többpártrendszer – maradt meg, mindkettő közutálatnak örvend.

 

A pártellenesség (pontosabban: pártok-ellenesség: a többpártrendszer népszerűtlenebb, mint az egypártrendszer volt) a politikán kívülre, a politikailag körvonalazatlan, mitikus „civil társadalomba” hajítja a közérdeket, amelynek a meghatározása persze maga a politika. (A „párt” ma a közbeszédben korrupt, bűnöző szervezetet jelent, a „pártpolitika” rangja pedig a pedofíliáénak felel meg.)

 

A magántulajdonra (és a piacra) pedig népünk Proudhon szemüvegén keresztül tekint: a tulajdon lopás.

 

(Igazolt tulajdonnak csak a munkával szerzett, leginkább ingatlantulajdont tekinti a közfölfogás, feledvén, hogy a magántulajdon a termelőeszközök és más értéknövelő, profitszerző szerkezetek tulajdonát jelenti, nem a személyi tulajdont, amely nem szerepel a piacon.)

 

Mindezekhez hozzájárul a rendszerváltás (a liberális-demokratikus alkotmányreform és piaci átmenet) történetének teljes eltűnése a hazugságok ráhordott szeméthegye alatt; ennek a kiigazítása gigászi köztisztasági munkát igényelne, amelyet majd száz év múlva végezhetnek el az akkori történészek, ha még lesznek, bár mivel a másfél százada megesett kiegyezésről is csak agyalágyult legendák vannak forgalomban, amelyeknek nincs és soha nem is volt semmi alapjuk, reményünk a tisztázásra (nem szólva a megértésről és a méltányosságról) szerény.

 

A rendszerváltás újdonságai (a mindenek fölött az egykori Alkotmánybíróságban és a szabad, plurális médiákban testet öltő garanciális elemek hálózata) eltűntek anélkül, hogy ez különösebb föltűnést okozott volna. A piaci kapitalizmussal szemben esetleg védelmet jelentő szervezetek (a szakszervezetek) végzetesen meggyöngültek, mások (munkástanácsok, önigazgatói kezdeményezések, szociális partnerségi, részvételi szabályok stb.) létre se jöttek.

 

A klasszikus baloldal – mint mindenütt – nálunk is eltűnt, s mint egész Európában, a szerény jövedelmű dolgozók többsége a jobboldalra és a szélsőjobboldalra szavaz, „antikapitalista” és fajvédelmi retorikájuk miatt. A „baloldal” ma világszerte a magasabb képzettségű, általában viszonylag fiatal Bildungsbürgertum képviselete (bár ez a műveltség lyukas és silány), azonkívül, hogy van némi szociális lelkiiismerete (fölülről és kívülről) meg alapjogi érzékenysége, továbbá némi antifasiszta-antirasszista elkötelezettsége.

 

Ez az összes osztályok kiábrándultságát jelzi, egyet nem értésüket a rendszerrel, amelynek a hibáiért találomra választanak ki politikai bűnbakokat, nemsokára talán Orbán Viktort és táborkarát.

 

Mindez azért lehetséges, mert a francia forradalom óta a „rendszert” összefüggő egésznek, önálló létezőnek tekintjük – és ha egyetemes sorsnak, akkor ez „az indirekt apologetika” logikája szerint csak savanyú belenyugvást jelent –, méghozzá úgy, hogy a rendszer totalitásának érzetéhez nem tartozik hozzá a rendszer igazoltsága, elismertsége, a „vezetés” indokoltsága, a törvényi kényszer egybeesése a közjóval és közerkölccsel, tehát kimondatlanul elfogadjuk a politikai egyenlőtlenséget.

 

Az osztó (disztributív-redisztributív) igazságosság polgári-forradalmi őselve pedig azért vált népszerűtlenné rengeteg helyen, mert föltételezik, hogy előnyben részesíti a népszerűtlen faji-etnikai, kulturális-regionális és genderkisebbségeket meg a szociális kitaszítottakat (munkanélküliek, hajléktalanok, egyedülálló szülők, öregek, betegek, fogyatékkal élők stb.).

 

Az „aki nem dolgozik, ne is egyék” bölcsessége immár nem a vagyonosok, hanem a legszegényebbek ellen irányul. Ezt a formálisan még érvényben lévő erkölcsi kódex még nem hagyja jóvá, ezért ellene is hatalmas gyűlölet halmozódott föl.

 

Annak a kimondása – én is megtettem korábban –, hogy „a rendszerváltás megbukott”, valójában nem jelent sokat. Ez csak a rossz közérzet, a malaise kinyilvánítása tartalom nélkül.

 

Azt kellene megmagyarázni hozzá, hogy miért veszteség, vagy veszteség-e egyáltalán az alkotmányos jogállam szétzúzása, intézményeinek végzetes meggyöngülése, és azt, hogy miért lenne szükséges, ha ugyan szükséges a visszaállításuk. Meg azt, hogy csakugyan szükségszerű-e a kelet-európai perifériás kapitalizmusban a joguralom állandó válsága (a látszat ezt mutatja mindenképp), hogy a joguralom (a „jogállamiság”) csakugyan a Nyugat történeti kiváltsága-e vagy sem. (Kövér Lászlónak, a magyar Országgyűlés elnökének a megérzése szerint a fékek és ellensúlyok rendszere – azaz az alkotmányos jogállam mint olyan – „hülyeség”.) 

 

A minderről szóló fecsegés manapság – teszem azt, az „oroszos” jobbágymentalitásról, amely se Oroszországban, se Magyarországon nem létezik, nyomai sincsenek – színtiszta ostobaság, nem szólva arról a méltatlan idiotizmusról, amellyel az egymáshoz semmiben se hasonló Ferenc Józsefet, Horthy Miklóst, Kádár Jánost és Orbán Viktort mint „a magyar sors” egységes képletét prezentálják – igazán nevetséges.

 

A rendszer mindenesetre, úgy, ahogy van, se nem legitim, se nem elismert.

 

Ez a morális ingatagság azonban nem ölt racionális formát, a rendszer vitatott elemeiről alig van elméleti és tárgyi hitelességű elemzés. A „kapitalizmus” elvont emlegetése se vezet sehová, hiszen a tőkés rendszer legfőbb elemei (árutermelés, bérmunka, pénz, a szellemi és testi munka hierarchiája, lakóhely és munkahely dichotómiája, az emberi élettevékenység céljainak mástól, kívülről származó, heteronóm meghatározottsága stb.) az ún. államszocializmusban is fönnállottak, a fölpanaszolt egyenlőtlenség pedig a kapitalizmusban is enyhíthető; úgyhogy ez csak szólam.

 

Az, amit a közvélemény elvet, épp annyira körvonalazatlan, mint amivel netán helyettesítené. Ezért

 

nem csoda, hogy a politikai gondolkodást a legelvadultabb babona és az irracionális, fogalmatlan moralizálás jellemzi,

 

a közélet stílusa pedig az artikulálatlan, trágár, vicsorgó vulgaritás. (Ami Európában egyedülálló.) Magának a civilizációnak az alapföltételei is fölbomlóban vannak, amit a honpolgárból merő magánemberré vált félbarbárok, akik vagyunk, már alig vesznek észre, noha szenvednek tőle.  

 

Csak az általános, átfogó, maradéktalan csalódottság, gyűlölködés, megvetés maradt – és az épp annyira gondolattalan, megalapozatlan remény. 

 

MONTÁZS: Pintér Bence / Azonnali

 

Olvasd el a Rendszerváltás 30 sorozat többi cikkét is!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Kövér László szerint az európai integráció tulajdonképpen olyan, mint a nácizmus, a sztálinizmus, és az amerikai imperializmus.

Behrouz Boochani korábban úgy nyert ausztrál irodalmi díjat, hogy egy ausztrál menekülttáborban tartották őrizetben, most Új-Zélandtól kapott ideiglenes vízumot.

Thierry Breton és Adina Vălean is átment a meghallgatáson, csak a magyar biztosjelölt fog kapni még plusz kérdéseket.

A magyar jelölt jó teljesítményt nyújtott, de nem tudta elhitetni, hogy biztosként le tudna szakadni az Orbán-kormányról.

Csak azért, hogy aztán pár hét múlva ki is lépjenek – már ha tényleg kilépnek. Von der Leyennek főhet a feje, ki tudja, mikor lép hivatalba a már most is késő új Európai Bizottság.

Bedőlni látszik a Le Pen-ellenes fal: egyre több baloldali szavazó választaná egy második fordulóban a szélsőjobboldali politikust a jelenlegi elnök ellenében. Te hogy döntenél?

A hét kérdése

„Támogasson téged a Momentum!” – hangozhatna a mondat azoktól, akiken megpróbáltak segíteni Fekete-Győrék az elmúlt napokban.

Azért ide elnéznénk

Jobbnál jobb európai filmeket vetítenek november 13-15. között, ráadásul még jegyet is lehet nyerni!

És mindegyiktől lehet kóstolni! Ráadásul Budapesten! És még finomak is a borok. Nov. 23.

Eljött a te időd! Ugyanis a szocialista párt szervezésében megnézhető Az ifjú Karl Marx című film november 14-én.

Fantasztikusirodalmi találkozó november 30-án!

Jávor Benedekkel, Stumpf Andrással és Bajomi-Lázár Péterrel december 12-ig.

Ezt is szerettétek

Miért nézik le egymást az értelmiségiek és a melósok? Három pályakezdő: egy büszke gázszerelő, egy egyetemista és egy self made man mondja el.

Romániának is valamiről illene szólnia. Most arról szól, hogy nagy, és még nagyobb akar lenni. Így nehéz lesz bármiféle autonómia, mert az nem mennyiségi, hanem inkább minőségi cél. Véleménycikk!

Az EU leendő éléskamrája lehetne a zöldségek tömegét termelő Észak-Macedónia, aminek az új nevét a lakói nagy része rühelli, de elviselik az olyannyira vágyott EU-tagság áraként. De lesz-e ebből valami?

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Twitter megosztás Google+ megosztás