Mitől félnek a magyarok Kárpátalján?

„- Nekem is van egy ismerősöm, egy idős nénike, aki egyedül él. Kilencvenkettő éves, és egy ilyen pici melegítővel fűtött a télen, a lakásában 13-14 fokban didergett, meg nagykabátban ült, mert az a nyugdíja, ami van neki, hát az gyógyszerre épp hogy elég. Meg valami szerény élelemre.

- És mi történik, ha valaki nem tudja kifizetni a számláit?

- Meghal. Nagyon egyszerű.”

(Részlet a Kőszeghy Elemérrel, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjével 2017 áprilisában készített interjúból.)

 

Kárpátalja: a térség, amelyről alig tudunk

 

A beregsurányi magyar-ukrán határátkelőre szombat délután érkeztem. Izgatottsággal vágtam neki az egyhetes kárpátaljai körútnak, hiszen a térség és a lakói az anyaországi többség számára ismeretlenek. A határon túli magyarok fontossági ranglistáján talán a Vajdasággal vetekszenek a dobogós harmadik helyért. Jóllehet, az utóbbi években többet lehetett hallani Kárpátaljáról, hiszen a 2014-es ukrajnai háború kitörése, az útlevélbiznisz, a beregszászi konzulátuson készített rejtett kamerás felvétel, illetve legutóbb az ukrán oktatási és nyelvtörvény kapcsán került szóba. Mondani sem kell, hogy Budapest és Kijev kapcsolata az utóbbi két évben semmiképp sem nevezhető felhőtlennek.

 

Ha csupán a Kárpátaljával és Ukrajnával kapcsolatos mainstream hírekből tájékozódik az ember, könnyen kialakulhat az a kép benne, hogy az ukránok elnyomják a magyarokat, nem engedik őket magyarul beszélni, szeparatistának tekintik őket, a médiában démonizálják őket. Orosz Ildikónak, a beregszászi magyar főiskola rektorának tavalyi beszédét követően pedig úgy tűnik, a magyar illetékesek is ezt akarták láttatni Magyarországon. 

 

 

Nos, gyakran a valóság egészen más, mint amit a médiában mutatnak, szóval éppen ideje volt annak utánajárni, hogy nagyjából mi is a helyzet Kárpátalján.

 

Itt még tényleg határ a határ

 

Kezdeti lelkesedésemet rögtön letörte a határátkelő. Elkényelmesedtem, hiszen aki már megszokta a schengeni övezetet, elfelejti, hogy micsoda lélekőrlő szívás tud lenni a határátkelés.

 

 

Az ukrán határőrök nem tökölnek annyit, mint a magyarok, viszonylag gyorsan ellenőrzik a kocsikat a huszas éveik elején járó, AK-val felszerelt fiatal srácok. Az ukránok inkább a tájékoztatásban és a rendszertelenségben jeleskednek. Sehol, semmilyen nyelven nincs kiírva, hogy milyen dokumentumot melyik kioszkba, milyen sorrendben, mikor és kinek kell átadni ellenőrzésre. Bár még így is gyorsabban továbbengedik a kocsikat, mint a magyarok, cserébe viszont egy használható illemhely sincs.

 

 

Magyar vidék, ukrán úr

 

Ha nem lenne határellenőrzés, észre se vettem volna Beregszászig, hogy elhagytam Magyarországot. Az az érzés fogott el, hogy egy meglehetősen szegény magyar vidéki területre léptem be, amelynek határát valamilyen oknál fogva ukránok őrzik. De semmiképpen sem éreztem magam külföldön, még a hepehupás, kátyús, javításra szoruló utak is ismerősek voltak.

 

 

Amikor beértem Beregszászra, még akkor sem éreztem úgy, hogy a városka Ukrajna területét képezné. Persze, az ukrán zászlók emlékeztettek arra, hogy ki az úr arrafelé, de az építkezési stílus, az utcanevek nyilvánvalóvá tették, hogy milyen népcsoport él ott, egyelőre még többségben. Ukrán szót ugyan hallottam, de ugyanannyit és ugyanabban a formában, mint amikor Budapesten a dohánybolt melletti, sört és keserűt kombináló ukrán vendégmunkások beszélgetéseit fülelem.

 

 

Mindenki azon a nyelven beszél, amelyiken tud és akar

 

Beregszászi vendéglátóm a hatvanéves, magyar származású Margit volt. A szálláshoz érkezve a kaput egy jó nagydarab, félmeztelen férfi nyitotta, nyakában pravoszláv kereszttel. Ujjhiányos kezét felém nyújtotta, letudtuk az üdvözlés fizikális rituáléját, majd beinvitált a kertbe. Vaszilij vagyok, mondta magyarul, erős ukrán akcentussal. Gyanakodóan tekintett rám, méregetett, de nem szólt hozzám.

 

 

Margit a konyhában tevékenykedett, pár üdvözlő szó után pedig leültetett enni. Vaszilij eközben Margitot kérdezte rólam ukránul, Margit pedig serényen tolmácsolt köztem és a párja között. Gondoltam, csak megértjük egymást, ha bevetem a szegényes orosz nyelvtudásomat. Vaszilij gond nélkül váltott, ahogy Margit is. Hoppá, tehát itt több nyelven beszélnek az emberek, sőt, keverik is az ukránt, az oroszt, illetve aki beszéli, a magyart.

 

 

Egy kis kertelés után rákérdeztem Vaszilijnál, hogy ő hogyan látja, van-e feszültség a különböző népcsoportok között Kárpátalján. Az ukrán férfi elbüszkélkedett a kárpátaljai történelmi tudásával, és rögtönzött előadásának az lett a konklúziója, hogy ott annyifajta hatóság megfordult az utóbbi száz évben, és eleve annyiféle népség van ott, hogy senkinek sincs joga megmondani, ki milyen nyelven beszéljen:

 

 

 

Ezt mondjuk másnap meg is tapasztaltam SIM-kártyavásárláskor. Amíg én oroszul beszéltem a nekem ukránul válaszoló ügyintézővel, addig egy másik ukrán ügyintéző magyarul magyarázta a különböző csomagokat egy csak magyarul beszélő hölgynek, majd fordított ukránul a kollégájának, majd én kezdtem el magyarul társalogni az említett hölggyel, aminek tartalmát oroszul adtam át az ukránoknak, akik magyarul kérdeztek vissza.

 

Kicsit zavaros? Nem baj, mert tényleg sikeresen kommunikáltunk, hiába vált egy mini Bábel tornyává a mobilkereskedés. Feszültségnek jelét pedig egyáltalán nem észleltem. 

 

 

„Nem tudom, mi lesz itt”

 

Miután leküzdöttük a kezdeti kommunikációs akadályokat Vaszilijjal, gyorsan elő is került egy üveg kárpátaljai konyak. Koccintottunk a szerencsés érkezésre, a találkozásra, a békére.

 

„No, és mi újság úgy veletek, meg úgy Beregszászon?” – kérdeztem őket. Vaszilij, mint aki csak az időjárást írná le, megnyugtatóan közölte, hogy a háború oda nem ér el, béke van és nyugalom. Olyan ember benyomását keltette, aki annak a viszonylag kevésnek is örül, ami van: fedél a feje fölött, enni- és innivaló, némi munka, viszonylagos stabilitás.

 

„Nem tudom, mi lesz itt" – válaszolta Margit, az arca egyik pillanatról a másikra komorodott el.

 

 

Ez az összeg nagyjából 17 ezer forintnak felel meg. Az ukrán nyugdíjalap júliusi közlése szerint az átlagnyugdíj elérte a 3005 hrivnyát (kb. 30 ezer forintot), a minimálnyugdíjat pedig megemelték 1564 hrivnyára (kb. 15 ezer forintra). A maximum nyugdíj pedig 15 640 hrivnya, de a nyugdíjasok többsége 1500 és 2500 hrivnya közötti összeggel kell, hogy számoljon. 

 

Vaszilij csitította Margitot, finoman megfeddte, hogy ne elégedetlenkedjen.

 

 

Margit panasza arra emlékeztetett, amikor még 2017-ben először jártam az ungvári várban. A múzeumként szolgáló épületben történő barangolásom közben belefutottam egy idős teremőr hölgybe, akitől oroszul kérdeztem, hogy mennyi az idő. Pillanatok alatt kiderült, hogy a 70 év feletti hölgy édesapja szlovák volt, édesanyja magyar, így a diskurzust magyarul folytattuk. 

 

Örömmel vezetett körbe több teremben, de nem telt el sok idő, hogy kifakadjon. Elmesélte, hogy a férje tavaly halt meg, magára maradt. A gyerekei külföldre mentek dolgozni, és már csak látogatni járnak haza. Ő egy minimális nyugdíjből, illetve a teremőrködésből szerzett fizetéséből tengődik. Nem akartam elhinni, amikor azt mondta, hogy a telet úgy vészelte át, hogy lényegében akkor fűtött, amikor virslit főzött, majd három nagykabátban fagyoskodott, hogy spóroljon a rezsivel. 

 

 

A háborút mégiscsak lehet érezni, hiszen a konfliktus gazdasági hatásai Kárpátalját is elérték a rezsidémon formájában. Nyugdíjemelés évek óta nem történt, de a rezsi az utóbbi néhány évben a többszörösére nőtt. Miközben milliók kerültek anyagilag még kiszolgáltatottab helyzetbe, valakik nagyon jól jártak a távhő és az áram díjának drámai megemelésével. A legutóbbi, korrupciógyanús áremelést a 444 foglalta össze nem is olyan rég.

 

Akinek van ereje, az dolgozzon

 

 

– tettem fel a jogosnak vélt kérdést, hiszen kiadós vacsorában részesültem, amelyet konyakkal koronáztunk meg, és még házi borral is megkínáltak.

 

 

Kiderült, hogy Vaszilij turistákat furikázik, Margit pedig kialakított három szobát a házban, hogy azokat turistáknak adja ki. Kárpátalja ugyanis a belső-ukrajnai turisták egyik új célállomása lett, miután a Krím Oroszország területévé avanzsálódott a kis zöld emberek és a népakarat segítségével. Beregszászon is megindult a fejlődés a turizmus terén: termálfürdőt építettek, és a több, a vastagabb pénztárcához mért étterem, szórakozóhely nyílt meg. Margit szerint a Klicsko-testvérek is felhúztak egy, nem a közembernek szánt wellnessközpontot a környéken.

 

 

 

– jegyezte meg Margit, hozzátéve, hogy akinek van ereje és kurázsija, annak dolgoznia kell addig, ameddig bírja. Margit ugyanis rettegett attól, hogy nem tudja, mit hoz a jövő. Lesz-e nyugdíj, csökken-e a rezsi, milyen lépéseket fog tenni az új elnöki adminisztráció?

 

 

Margit félelmei nem megalapozatlanok. Hatvanévesen még bírja a munkát, és még dolgozni is akar. Mindazonáltal felmerül a kérdés, hogy ha egyszer csak nem tudná kiegészíteni a nyugdíját, meddig húzná 17 ezer forintból? Azt mondják, hogy 

 

 

Ennek fényében a befizetések és a kifizetések között egyre nagyobb különbség keletkezik, mert ha egyre kevesebben adóznak, egyre kevesebb pénzből lehet majd a szociális ellátórendszert is fenntartani. Miből lesz nyugdíj?

 

 

Vaszilij higgadtsága és Margit elégedetlenkedése nemcsak a kettőjük hozzáállásában tapasztalható különbségről szól, hanem a kárpátaljai magyarok és az ukránok közti különbségről is. Margit elégedetlensége részben remény, mert ő magyar állampolgár, tehát megvan a lehetősége arra, hogy Magyarországra telepedjen át. Tudja, hogy van jobb, és tudja, hogy még van remény a jobbra.

 

Vaszilij higgadtsága részben beletörődés. Ő ukrán állampolgár, a lehetőségei pedig így korlátozottak. Bár 67 évesen ő már nem is megy sehova, csak legyen fedél a feje fölött, inni- és ennivaló, béke és viszonylagos stabilitás.

 

Szeparatista? Nem, csak nem akar létbizonytalanságot 

 

 

– bökte ki egyszercsak Margit, de nem azzal a szándékkal, hogy Ukrajna szuverén területét tovább csonkítsák. Egyszerűen elkeseredett: azt látja, hogy Magyarország segít és lehetőségeket biztosít. Ezzel szemben Ukrajna cserbenhagyta. 

 

Margit egész életét Ukrajnában élte le, ukrán férje volt, és most is ukrán párja van. A gyermeke is Ukrajnában él. Az unokája is. Margit büszke a magyarságára, de ettől még ő otthon van, Ukrajna a hazája. Nem akar mást, mint hogy ne szoruljon össze a gyomra, ha a jövőre gondol. Ez viszont már az ukrán állam feladata, Magyarországnak pedig segítenie kell, ahol és ahogy tud. 

 

 

Persze a gyanakvó ukrán szempont is teljes mértékben érthető. Végülis hasonlóan indult a Krím elcsatolása, majd a kelet-ukrajnai háború. Csak azt szokták kifelejteni a narratívából, hogy ha az emberek ezeken a területeken elégedettek lettek volna az életükkel, úgy érezték volna, hogy jó Ukrajnában, rögtön hazazavarták volna a Krímben megjelent, „népakaratot érvényesítő” zöld emberkéket, illetve a Donyec-medencébe átszivárgó, szebb jövőt ígérgető orosz ügynököket.

 

Hamarosan jön az Azonnalin a következő rész az ukrán egészségügyről, ahonnan a kelet-magyarországi kórházakba vágynak az emberek.

 

FOTÓK: Kiss Dániel / Azonnali

 

comments powered by Disqus